Már a borítón is szerepel, hogy "szórakoztató irodalom", úgyhogy ennél nem is voltak nagyobb elvárásaim. Vagyis az, hogy egy könyv tényleg szórakoztató legyen - na, ez önmagában hatalmas elvárás, de valójában az ember a sokadik emígyen felcímkézett könyv után már ahhoz sem ragaszkodik, hogy szórakoztató legyen, megelégszik azzal, ha olvasható.
Obermannová azért ezen a célon túllőtt, ez a könyv olvasható, kellemesen-szellemesen humoros, néha magamra ismertem, néha másra, néha meg nem is mertem felnézni a könyvből a buszon, mert az engedetlen nők, halványkék nővéreim (ez viszont végig idegesített, hogy a homéroszi eposzokat megszégyenítő arzenálját vonultatta fel a szerző az "állandó" jelzőknek, hogy a hókarú Héra szüljön neki kovácsistent, de komolyan: minek kellett ez, minek...), nem néznek fel, de mindenkiről gondolnak és tudnak mindent és a mozgássérült vécébe menekülnek, ha túlcsordul bennük a megoldani-vágyás, persze beleejtik a vécécsészébe a telefonjukat, szexelnek a nőgyógyászukkal, de ellátják a családot és vannak titkos kapcsolataik és még az ügyvédjük is alkalmas arra, hogy használják rakoncátlan énjük átmeneti megzabolázására, de az engedetlen nőknél nincsenek állandó dolgok - csak az engedetlenség az. Valójában a könyv pont arra jó, hogy az ember megállapítsa, minden nő engedetlen, ez a kézikönyv nem szűkíti le a nők halmazát egy jottányit sem. A felszínen, a külvilág számára persze ez nem igaz. Mindannyian látszani akarunk valaminek, leginkább függetlennek, de törődőnek, kedvesnek, de nem nyájasnak, fiatalosan vonzónak, ápoltnak, magasnak, elcsábíthatónak, de hűségesnek... Mindennek egyszerre.
Ezt meg is beszélhetjük egymással bátran, akár egy könyv lapjain is. Persze az más, hogy nem tennénk ilyet soha, mert pont azért vagyunk nők, hogy ne bízzunk meg soha egy másik nőben teljesen, így soha, de soha, de soha nem is osztanánk meg vele, hogy valójában nem azért tértünk át a brazil gyantára, mert az új fürdőruhánk ezt követeli, hanem mert félrekefélünk az egyik beszállító ügyvezetőjével, vagy ha mégis elgyengülnénk és megosztanánk ezt a nagyon hasznos információt, számíthatnánk arra, hogy az első kölcsön nem adott pulcsi után a férjünk is megtud majd néhány izgalmasabb részletet.
Obermannová ilyenekről ír, egyrészt nekünk, bizalmatlan-fecsegő szellőnővéreim, másrészről A FÉRFI-nek, aki úgysem fogja elolvasni, mert egy nőből egy oldal bőven elég, nem kell egy egész könyv az ön- és igazi-keresésből. Nekem meg pont elég volt egy könyvnyi negédes női(es)ség, mert az igazság fáj, mégha mosolyog is az ember.
"A férfiakhoz való viszonyomat nemcsak hogy beárnyékolja az a tény, hogy egyfolytában írkálok valamit, de a tetejébe, annak köszönhetően, hogy írok, igyekszem megtalálni a legpontosabb szavakat, hogy megértsük egymást, a kiforgathatatlan, kibúvót nem kínáló szavakat, a nem szétfolyó, nem taktikus szavakat. A megengedhetetlen, cseppet sem ildomos szavakat, amelyeket nem szokás kimondani, de én kimondom. Így beszélek azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, és nagy adománynak tartom ezeket a szavakat, mert nem könnyű kimondani őket, és abban, hogy kimondja őket az ember, nincsen semmi rossz, ellenkezőleg. Ugye, hogy akarja, uram, az én célzott szavaimat, ugye hogy szomjazza őket? Tudtam, és szeretem Magát." - Tegye fel a kezét, munkahelyi e-mailen a külföldi kollégával szexuálisan túlfűtött leveleket váltó, balga nővéreim, aki nem ismert magára ebből a beírásból? Vagy legalább másra. Vagy legeslegalább rám. Na, ugye? Ilyen egyszerűek vagyunk, még egy ismeretlen is pontosan megfogalmazza a lény(eg)ünket. De aki legalább valakit felismert, azt cserébe, hálából én is szeretem, túlterjeszkedő, folyton beszélő nővéreim!
Valamelyest csökkenti a könyv néhányórás-élvezeti értékét, hogy a 220. oldalra már inkább olyan, mintha valamiféle "csináld meg magad" könyvet olvasnánk hasznos tanácsokkal, hogyan álljunk talpra, hogyan viselkedjünk, ha (engedetlen) nők szeretnénk lenni. Ez pedig az igazi (engedetlen) nőt nem jellemzi. Az igazi (engedetlen) nem tanítani akar, mert észre sem veszi, hogy van valami, amit magából megtaníthatna. Tőle tanulni akarnak. Ez a különbség.
Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve (Gabo Könyvkiadó, 2005.)
Obermannová azért ezen a célon túllőtt, ez a könyv olvasható, kellemesen-szellemesen humoros, néha magamra ismertem, néha másra, néha meg nem is mertem felnézni a könyvből a buszon, mert az engedetlen nők, halványkék nővéreim (ez viszont végig idegesített, hogy a homéroszi eposzokat megszégyenítő arzenálját vonultatta fel a szerző az "állandó" jelzőknek, hogy a hókarú Héra szüljön neki kovácsistent, de komolyan: minek kellett ez, minek...), nem néznek fel, de mindenkiről gondolnak és tudnak mindent és a mozgássérült vécébe menekülnek, ha túlcsordul bennük a megoldani-vágyás, persze beleejtik a vécécsészébe a telefonjukat, szexelnek a nőgyógyászukkal, de ellátják a családot és vannak titkos kapcsolataik és még az ügyvédjük is alkalmas arra, hogy használják rakoncátlan énjük átmeneti megzabolázására, de az engedetlen nőknél nincsenek állandó dolgok - csak az engedetlenség az. Valójában a könyv pont arra jó, hogy az ember megállapítsa, minden nő engedetlen, ez a kézikönyv nem szűkíti le a nők halmazát egy jottányit sem. A felszínen, a külvilág számára persze ez nem igaz. Mindannyian látszani akarunk valaminek, leginkább függetlennek, de törődőnek, kedvesnek, de nem nyájasnak, fiatalosan vonzónak, ápoltnak, magasnak, elcsábíthatónak, de hűségesnek... Mindennek egyszerre.
Ezt meg is beszélhetjük egymással bátran, akár egy könyv lapjain is. Persze az más, hogy nem tennénk ilyet soha, mert pont azért vagyunk nők, hogy ne bízzunk meg soha egy másik nőben teljesen, így soha, de soha, de soha nem is osztanánk meg vele, hogy valójában nem azért tértünk át a brazil gyantára, mert az új fürdőruhánk ezt követeli, hanem mert félrekefélünk az egyik beszállító ügyvezetőjével, vagy ha mégis elgyengülnénk és megosztanánk ezt a nagyon hasznos információt, számíthatnánk arra, hogy az első kölcsön nem adott pulcsi után a férjünk is megtud majd néhány izgalmasabb részletet.
Obermannová ilyenekről ír, egyrészt nekünk, bizalmatlan-fecsegő szellőnővéreim, másrészről A FÉRFI-nek, aki úgysem fogja elolvasni, mert egy nőből egy oldal bőven elég, nem kell egy egész könyv az ön- és igazi-keresésből. Nekem meg pont elég volt egy könyvnyi negédes női(es)ség, mert az igazság fáj, mégha mosolyog is az ember.
"A férfiakhoz való viszonyomat nemcsak hogy beárnyékolja az a tény, hogy egyfolytában írkálok valamit, de a tetejébe, annak köszönhetően, hogy írok, igyekszem megtalálni a legpontosabb szavakat, hogy megértsük egymást, a kiforgathatatlan, kibúvót nem kínáló szavakat, a nem szétfolyó, nem taktikus szavakat. A megengedhetetlen, cseppet sem ildomos szavakat, amelyeket nem szokás kimondani, de én kimondom. Így beszélek azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, és nagy adománynak tartom ezeket a szavakat, mert nem könnyű kimondani őket, és abban, hogy kimondja őket az ember, nincsen semmi rossz, ellenkezőleg. Ugye, hogy akarja, uram, az én célzott szavaimat, ugye hogy szomjazza őket? Tudtam, és szeretem Magát." - Tegye fel a kezét, munkahelyi e-mailen a külföldi kollégával szexuálisan túlfűtött leveleket váltó, balga nővéreim, aki nem ismert magára ebből a beírásból? Vagy legalább másra. Vagy legeslegalább rám. Na, ugye? Ilyen egyszerűek vagyunk, még egy ismeretlen is pontosan megfogalmazza a lény(eg)ünket. De aki legalább valakit felismert, azt cserébe, hálából én is szeretem, túlterjeszkedő, folyton beszélő nővéreim!
Valamelyest csökkenti a könyv néhányórás-élvezeti értékét, hogy a 220. oldalra már inkább olyan, mintha valamiféle "csináld meg magad" könyvet olvasnánk hasznos tanácsokkal, hogyan álljunk talpra, hogyan viselkedjünk, ha (engedetlen) nők szeretnénk lenni. Ez pedig az igazi (engedetlen) nőt nem jellemzi. Az igazi (engedetlen) nem tanítani akar, mert észre sem veszi, hogy van valami, amit magából megtaníthatna. Tőle tanulni akarnak. Ez a különbség.
Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve (Gabo Könyvkiadó, 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése