Keith Huff: Jó zsaru, rossz zsaru (Centrál Színház, Budapest)

Akárki akármit mond: Stohl András jó színész és a színpadon csak ez számít. Teljesen mindegy, hogy mi történt és hogyan a deszkákon kívül, de ott és akkor hozza a szerepet, formálja a jellemet, borzolja a kedélyeket, ahogy azt kell.

A darab meglepő, újszerű, friss: valójában két ember, két barát, két rendőr párbeszédére épül. A díszlet szürkesége, egyhangúsága és egyszerűsége nem vesz el semmit a történetből, inkább erősíti azt: oda kell figyelnünk, nincs más, ami elvonja a figyelmünket (leszámítva a mellettem szenvedő fiatal pláza-párt, akiken egyértelműen látszik, hogy Stoht inkább a valóságshowból ismerik, mint a színházból). Ülök a széken és azon gondolkodom, hogy ki más kaphatta volna meg ezt a szerepet. De nem jut eszembe senki. S ez független attól, hogy mit gondolok arról, amit tett.

Stohl a szangvinikus, impulzív, erőből gondolkodó, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mégis kirakat-pedáns rendben élő Dennyt alakítja. Az elején közömbös, lelketlenül unalmas monologizálás után rohamtempóban vágtat a darab íveken át, Stohl pedig dühönghet, csapkodhat, magába roskadhat, felvonultathat mindent, amit tud, vagy ami egész egyszerűen benne van.

Szabó Győzőnek az alkoholproblémákkal küzdő, lúzer Joey szerepében nem igazán jut babér, a karakter higgadtsága néha tutyimutyiságnak tűnik messziről, s mintha a rendező is hangsúlyozni akarta volna háttérszerepét: pulóvere csuklyája a fején. Pedig Szabó Győző szeret és tud is az arcával mesélni, de így, a félhomályban és arcilag leárnyékolva ennek egyáltalán nincs jelentősége, ha játszik is, magának teszi. A végén persze kiderül, hogy minden ellenére ő a pozitív főhős, viszi a feleséget, gyereket, házat, miközben a rossz elbukik. Hiszen mindannyian ezt várjuk, a jónak kell győzedelmeskednie.

Más kérdés, hogy Győző karaktere jónak minősül-e vagy csak Denny egyre-másra felbukkanó stiklijei fényesítgetik nem létező glóriáját. Szerencsére a színészek sem akarják ránk erőltetni, hogy döntsünk, a darab kétpólusúsága végig megmarad, még a végén sem érezhetünk valódi diadalt. Vagy talán mégis: Stohl elbukott, ez a való világ...

(Centrál Színház - http://www.centralszinhaz.hu/)

Dan Gordon: Esőember (Belvárosi Színház, 2010. július 1.)

Visszatértem. Nem is akárhogy! A Belvárosi Színház Esőember produkciója volt az, ami visszahozott az íráshoz. Mert újra úgy érzem, hogy végre megszólíttattam, végre én is ott voltam a darabban.

Parádés szereposztás, zseniális rendezés és szerethető történet. Kulka János és Nagy Ervin egyértelműen a hátukon viszik az egész előadást. Olyannyira összeforrnak a szerepükkel, hogy nem is tudom elképzelni, hogy mást is választhattak volna Raymond és Charlie Babbitt szerepére.

A színpadkép nagyon minimalista, újhullámos, semmi extra, mindennek funkciója van és a terek is érvényesülnek. Nem akar a képi jelenlét ledominálni semmit a mondanivalóból, de remekül támogatja, erősíti a mondanivalót. Kicsit autista maga a megjelenés is. Semmi cicoma, semmi funkció mentes dekor, semmi színorgia.

A történet az 1988-as Esőember című film színpadra alkalmazott kivonata. Ki ne látta volna a Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével készült eredetit? S ha valaki látta, akkor sokszor érzi az előadás során azt, hogy a Belvárosi Színház színpadán is megjelennek a film derültséget keltő vagy szívbe markoló, de mindenképpen karakteres mozdulatai, mimikái, hanglejtései. Nagy Ervin maga is Tom Cruise kicsit - persze sokkal sármosabb kivitelben, Kulka János pedig egyértelműen "ugyanabból" az autistából merített leginkább, akit alapul vett a szerep megformálásához Dustin Hoffman is. Talán itt kicsit lehetett volna merészebben hozzányúlni a darabhoz, egy kicsit mássá tenni, hiszen sem a "korunk vállalkozói", sem pedig az autisták nem egyformák.

Mindenképpen kiemelendő, hogy az előadás nem titkolt célja, hogy az embereket közelebb hozza az autizmus megértéséhez, a produkció létrejöttéhez szakmai szervezetként az Autisták Országos Szövetsége is hozzájárult. Reménykedem abban, hogy az emberek nem értik félre a darabot és nem úgy mennek haza, hogy az autisták tehát társadalmi interakcióikban korlátozott, de kiemelkedő képességekkel rendelkező emberek. Mert ez sajnos nem így van. Mint a teljes populációban, úgy az autisták között is vannak többé és kevésbé magas intelligenciával rendelkező egyének.

A darab felelevenítette gimnáziumi éveim utáni egy év angliai tartózkodásom, amikor egy középsúlyos értelmi fogyatékos autista gyermek mellett láttam el felügyelői, majd később nevelői feladatokat is. Éppen ezért majdnem elsírtam magam az utolsó színpadképen, amikor Raymund Babbitt Charlie vállára hajtja lassan a fejét. Én magam is átéltem hasonlót, tudom, hogy milyen érzés: Peter engem és csak engem tüntetett ki azzal, hogy igazi puszit adott, ráadásul önszántából és néha egészen heves szeretetrohamok törtek rá, amikor szorosan átölelt. Az érzés újra feltört. Mert különlegesnek éreztem magam. Valakinek, aki kapott egy rést a várfalon. S ezt az érzést tudták átadni a színészek nekem újra. Kulka - Babbitt az én vállamra hajtotta a fejét. Köszönöm!

(A darab honlapja: http://esoember.com/)