Stephen King: Dolores (Budapesti Kamaraszínház, 2008. október 30.)

Miért megy el valaki egy Stephen King adaptációra, főleg ha annak egy kamaraszínház ad otthont? Mi másért, mint valaki kedvéért. Én gimnáziumi legjobb barátomat akartam meglepni ezzel, aki a türrös négy év során több Stephen King művel ajándékozott meg - valószínűleg magamtól a mai napig sem sikerült volna önként választanom életművéből, lévén távol állnak tőlem az ilyen jellegű írásművek. De barátom, P. nem hagyta, hogy fellengzősen beskatulyázódjam az underground vonulat papírkötésben megjelent, perverz klasszikusokat szorongató hippi-kópiájaként és kinyitotta nekem S.K. munkásságának rettegéssel átitatott szelencéjét. Így olvastam a Dolorest, majd megnéztem filmen, s így sodortam magam a színházi előadásra is. Pusztán az emlék, egy régi, fontos barátság előtti tiszteletadás kedvéért.
Az előadás még Stephen Kinget is sokkolná, pedig ő legalább könyveiben sokat megélt. Igaz, hogy olyan alkotása nincs, amelyben arra kényszerítenek egy párt, hogy egymás után rosszabbnál rosszabb színpadi műveket nézzenek végig, majd amikor már átlendültek a holtponton és a pocsékban is találnak élvezetet, megszakad a folyamat és nekik kell a színpadra állniuk, hogy eljátszhassák az addig látott összes rettenetet egy következő szenvedni ítélt pár számára. Pedig megírhatná. A Budapesti Kamaraszínház Dolores előadása lehetne az első a sorban.
Kínkeservvel lehet csak végignézni, annyira töredezett (apró snittekből áll, közben zene és sötétség), annyira túlzóak a gesztikulációk, életszerűtlen a beszéd, fals a szereplők közötti viszonyrendszer, erőtlenek az interakciók és legfőképpen kidolgozatlanok, elnagyoltak az egyes szereplők. A színészek tétován csinálnak valamit, de kötve hiszem, hogy a rendezői koncepció részét képezte a színészek instruálása, inkább csak a projektoros "mekkora ötlet" megvalósítására fordított időt merném egy teljesítés-igazoláson láttamozni. Azon dolgoztak, dolgozott. De sajnos csak azon. A többi a szemnek és a közönségnek láthatatlan maradt. Méginkább nézhetetlen. Ex-kingista P. szemét lesütve, sokszor elfordított fejjel szenvedte végig velem a darabot. Sikerült megkoronáznom a tiszteletadást egy igazi gagyival. Gratulálok magamnak, remek ajándék volt. Sajnálom.

Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér

Én ezt a Mirnics Gyulát nem értem. Akinek ilyen szókincse és nyelvi repertoárja van, miért hagyja, hogy történetei kiégettnek, a sci-fi vonulatba amerikai bűnügyi ponyvát csepegtető unalomfoszlánynak tűnjenek egy rutinosabb olvasó szemében?

Nem értem én ezt a Mirnics Gyulát. Nem vettem volna meg a könyvet, ha a véletlenek nem fognak kézen, soha magamévá nem teszem. Vesztettem volna, elfeledett, sosem ismert ízeket, érett szavakat, édes és gyöngyöző szavakat, vérszínű, tomboló szavakat. Szavakat, amelyekből mégsem lesz jó történet, mert legtöbbször ellaposodik vagy gyermeki pusztításba torkollik. Ezek a történetek betépve biztosan hátborzongatóak és perverzen izgalmasak, de az ember munkába menet inkább a homlokára szaladó szemöldökkel olvassa újra és újra a sorokat, hogy meggyőződjön: jól látja, tényleg ezt írta le az a barom?

Mirnics Gyula nem érthető meg, nem is hagyja magát. A novellák nem novellák, hanem nem tudom, hogy mik. Skiccek novellákhoz, gondolatfoszlányok, vázlatok, amelyekből egyszer majd meg lehet írni azt, amire ez az ember hivatott lenne. Persze nem kell erőltetni, hogy minden írásmű egy kötetben leljen otthonra, ezek az írások nem tartoznak sem egy stílushoz, sem egy irányzathoz, sőt: mintha nem is egy íróhoz tartoznának...

Az íráshoz nem árt némi alázat, átgondoltság, ha már csak úgy, magától nem jön. Én ezt hiányozni vélem, melyet nem pótol az ifjúi hevület. Ha valaki görcsösen meghökkentőnek vagy jófejnek akar látszani, az izzadtságszag átüt a vékony kis könyvön. Eltitkolhatatlanul. Menne ez jobban is. Mert az irány legalább tényleg jó.

(Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér, Timp Kiadó, 2008.)

Shakespeare: Macbeth (Katona József Színház, Budapest, 2008. október 21.)

Vannak előnyei a klasszikusoknak, de az elvárások is magasabbak. Shakespeare esetében legalább az írói kvalitásokat nem kérdőjelezi meg a becses színházba járó vagy tévedő - hiszen adott, örök, alapérték. Minden, ami jó vagy rossz lehet, az a rendezőn, a színészeken, a fizikai körülményeken vagy a befogadón múlik.

Azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor a színház előtt várakozó iskolás csoportokat megpillantottam. Felidéztem a Veszprémi Színházhoz kötődő Shakespeare élményeimet és majdnem felhúztam a nyúlcipőt. De aztán meggyőztem magam, hogy a diákok érdeklődésének irányítása is nemes feladat és hogy valószínűleg nálam több rossz klasszikus adaptációt voltak kénytelenek elszenvedni az irodalom tanárok, akik az orientáció oltárára hajtogatták fel sorvadt, fittnesz-termet sosem látott testüket. Ettől máris elmúlt a szorongás. Más nyomorának elemzése a legmegbízhatóbb feszültségoldó.

Zsámbéki Gábor rendező fotótémaként fogta meg a darabot, s egyben gondolt a hallási nehézségekkel küzdőkre is, gyakorlatilag annyira bemondónősre sikerült a szövegek (f)elmondása, hogy még az utolsó sorból is le lehetett volna olvasni egy-egy színész szájáról Shakespeare örökbecsű mondatait. A kimerevítettség, a konstans várakozás idegörlővé alakították az előadást, a minimalista díszlet, a darabot tévesztett jelmezek furcsa karneválja csak fokozták a hatást. A Machbeth nem nyugodtan hátradőlős, romantikus érzelmeket keltő írásmű, a színpadon is meg kell halnia ahhoz mindenkinek, hogy az élmény élhessen. Azért a végső küzdelem vásári komédiákat idéző koreográfiája zavartkeltően naívra sikeredett...

Kivételesen a meztelenség (Fullajtár Andrea Lady-jeként) is helyén volt, ami az utóbbi időben nagy szó a Katonában, hiszen minden darabban legalább egy pénisszel vagy egyéb genitáliával szembe kell néznie a munkában megfáradt kultúr-kalandornak. Az őrület ilyen, abban nincsenek társadalmi megkötések vagy önkontroll. Szép alakítás társult a szép testhez, a mondandót erősítette és nem Playboy nyusziként fűszerezte Fullajtár Andrea, aki amúgy is az egész darab alatt igyekezett hihetővé tenni Hajduk Károly bárgyú Machbethjét.

Ha Hajdukot nem láttam volna az elmúlt egy hónapban három darabban is, lehet, hogy kevésbé tűnt volna fel, hogy előre legyártott arcai vannak bizonyos érzelmekre. Így viszont az ő figurája megölte Macbethet az első távolba révedéssel és végig halott is maradt, nem tudott ebből kitörni. Ez a főszerep nem neki való.

Mindenképpen ki kell emelnem Haumann Péter jelenlétét - más dimenzióba kerül az egész színpad és nézőtér, amikor megjelenik a színen, fejet hajtok, ismét, sokadszorra. Ha csak abból a pár percből állt volna az egész, akkor is megérte volna, akkor sem bántam volna meg, hogy jegyet vettem. Neki nem kell az egynek és kiemeltnek lennie ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. Neki még a képszerű rendezési elképzelésből is ki szabad lógnia, kikacsinthat, hiszen tudja jól, jobban, mivel lehet közel osonni a néző lelkéhez.

Összefoglalva: nézhető, érdekes, de nem túlmodernkedő értelmezés a Katona Shakespeare-feldolgozása. Nem lesz az évszázad előadása, de ha valaki drámára vágyik és már unja a tévét, vegyen jegyet. Amíg még lehet. Félő: érdeklődés hiányában hamar lekerül a repertoárról.

Ferenczy Klára: Ments meg engem!

Ízléses könyv - verseskötet? Művészeti album? Ki tudja... Igazából mindegy, mert valójában egyik sem, így felemás érzést hagy maga után. Mint egy színes, gusztusos tál étel íz nélkül.
Kegyetlen kritika. Talán, mert nem értem. A festmények önnön valójukban biztosan látványosak, nekem túlságosan üzenet-mentesek, semmi újszerűt vagy meghökkentőt nem hoznak, klasszikusnak meg elnagyoltak. De élőben nem láttam őket, lehet, hogy szájtátva állnék előttük egy kiállítóteremben. A könyv nem ad vissza belőlük semmit, sem méretet, sem textúrát, sem érzést. Egy baráttal (Csáky Lajos festő a költőnő barátja) nem tesz az ember ilyet. Pláne nem a festményeivel. Mindenesetre a képek-versek fura társítása, az igényes kivitel teszi Ferenczy Klára könyvét fizikai valójában élvezhetővé. (Ideális Karácsonyi ajándék könyvespolctöltőknek.)
Ha a képeket kivégeztem, jöhetnek a versek. Végig erős közlés-kényszert szimatolok, nekünk szólnak ezek a hol rímes, hol rímtelen alkotások. Pszeudo-önvallomásként. Csak átlászik, csak kilóg, a király meztelen. Nem olvastam őket szívesen, mert a hangulatuk borúsnak nem volt elég térdrekényszerített, megalázott, kisemmizett, derűsek meg meg sem próbáltak lenni.
A képzavarok sokasága alattomosan kúszik be az ember agyába, de aztán egyszer felszínretör üvöltve. Nem és nem és nem. "Úgy maradtunk mind: egy életre ketrecbe zárva, falak közt, bástyák mögött, magányosan, apró lőréseken át kukucskálva." Ugye, hogy elsőre milyen tetszetős (is lehetne)? Sajnálom, nekem a teátrális és hideget sugalló felvezetés (ketrec, falak, bástyák, magány) nem oldható fel óvodás mondókát idéző szavakkal, melyek még a lőrést is banális hétköznapisággá kellene, hogy alacsonyítsák. Persze ez csak kiragadott példa a Mozdulj világ! című, számomra irányában, mondanivalójában megfoghatatlan versből. De akármelyikből idézheténk, hideg borzongás futna rajtam végig. Nem az én verseim. Biztos máshoz tartoznak inkább. Én menekülök is, messze.

S ha rámtör a versolvasási vágy, és a klasszikusok untatnak (tehát majdnem soha), akkor felkeresem a http://www.versiroverseny.hu/ oldalt (hitte volna bárki, hogy egy láz- és fájdalomcsillapító gyártója felkarolja az önjelölt művészek törekvéseit?) és szemezgetek az ottani alkotásokból. Vannak egészen frissek, egészen jók, egészen... Ígéretesek.

(Ferenczy Klára: Ments meg engem! KLAR M. Kft., Kecskemét, 2007.)

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház, 2008. október 8.)

Nincsen színház meztelen emberek, cigarettafüst és káromkodás nélkül. De van olyan darab, ami nem lenne hiteles máshogyan. A Portugál ez a darab.

Már egy ideje tervezgetem, hogy szerét ejtem a megtekintésének, de most jött el a pillanat és valójában jókor: rámfért egy kis nevetés, mégha nem is gondtalanul (az ember folyton aggódik valami miatt úgyis). Az meg már csak extra adalék, hogy M. barátnőm tiszta szívből felcsendülő kacaja még a legelvetemültebb Shakespeare adaptáción is mosolyra fakasztott volna, nemhogy a Portugálon!

A történetet mindenki ismeri, de ha nem, akkor sincs benne semmi új: egy "távoli" hely öncentrumú lakóinak monotóniába hajló hétköznapjai, melyben mikrokozmikus találkozásoknak, megéléseknek, ráébredéseknek lehetünk tanúi. Ami miatt mégis üde és kellemes, az leginkább a párbeszédek valóságközeliségében (mintha tényleg az irgácsi kocsmában lennénk mi is) és a színészek szerepmegélésében, a játéköröm nyílt és szemérmetlen kifejeződésében keresendők.

Szirtes Ági egyszerűen ZSENIÁLIS. A belenevetős bakijuk Csuja Imrével elhitette: hogy ez még mindig, sok év után is olyan, hogy ők is mulatnak rajta, nem csak minket akarnak szórakoztatni vérrel-verítékkel. Lehet, hogy a baki is rendezői bravúr? Ha igen, akkor őszinte gratuláció hozzá. Működött, a közönség egyöntetűen tapsolt és nevetett.

A Budapest-vidék elszakadása, a munkanélküliség, a reményvesztettség, a jövőképmentes élet mind valóságosak, igazak. A szereplők, a karakterek is azok, ismerjük is őket szülővárosunkból, a sarki kocsmából, látásból, akárhonnan... De mi azok vagyunk, akik eljöttek a nagy Budapestre. Kiléptünk. Én legalábbis. Már csak színházban nézem egykori szülővárosom karikatúra-arcait. Lehetnék pultos a száz kocsma egyikben - talán. A szöszi. Vidéken. Mégsem csak vicces volt ez az egész...

Mark Haddon: Valami baj van

A kutya különös esete az éjszakában című könyv szerzője ismét nagyot alkotott. A stílus kiszámíthatóan pontos, mondanivalóval bőven felszerszámozott, mégis könnyed, bárhol olvasható és bárki által befogadható. Ebben rejlik a legnagyobb erénye, ezért olyan nehéz letenni, s ezért kell elovasni is. Meg azért, mert kellően rövid fejezetekre tagolódik, tehát bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül elővehető akár munkába menet.

Emellett a családregény minden szála szépen elvarrt, megkomponált, pont annyi drámaiságot, abszurditást felvonultatva, ami inkább a "nem valós" oldalra billenti a hősöket, de pont ezért mégiscsak azonosul velük így vagy úgy az ember, hiszen a karakterek a mából formáltak. Korunk hétköznapi témái: a rák, a házastársi hűtlenség, az egyedülálló anya, a rossz párválasztás, a homoszexualitás - mind-mind fókuszba kerülnek a Hall család történetén keresztül.

George, a nyugdíjas főhős egy foltot fedez fel önmagán, melyet - az orvos egyéb diagnózisa ellenére - rákként azonosít. Eköré a momentum köré fonódik az ő története: a félelmei, a rettegés tudatmódosító hatása, a szürreálisba átcsapó cselekvéssorok. Együttérzünk vele, megértjük, s közben hisszük, hogy velünk nem történhet meg. De sajnos a hit a megtörténés elkerüléséhez nem elég, a psziché kényes dolog nálunk, húsvér embereknél is. Ugyanúgy félünk azonosítani egy "betegségszerűséget", majd igyekszünk elkerülni az orvossal való találkozást, mint Mr. Hall, aztán amikor mégis betesszük lábunkat a fertőtlenítőszagú szentélybe, s a minket koporsó felé taszigálónak vélt rettenetet elintézi az orvos egy "ekcémával", akkor a várt megkönnyebbülés helyett inkább a bizalmatlanság, az orvostudományban való megingás következik. Ugye ismerős mindenkinek? Mi is mindannyian Mr. Hallok vagyunk legbelül, mint ahogy férjüket megcsaló feleségek, homoszexuálisok és gyermeküket egyedül nevelő, anyagi-érzelmi biztonságot kereső családanyák is.

Keserédes elmúlás-regény, a széthulló család, a felgyorsult világban megoldhatatlan örökérvényű jelenések - Haddon hétköznapi története a maga sci-fibe hajló elhajlásaival az olvasót biztonsággal, profizmussal és megbízhatóan vezeti végig az irodalom ösvényén. Follow the yellow brick road. Valahogy így. Követe(le)ndő.

(Mark Haddon: Valami baj van, Európa Könyvkiadó, 2008.)

Bernard-Marie Koltes: A néger és a kutyák harca (Katona József Színház, Kamra, 2008. október 2.)

Zsótér Sándor az ötödik szereplő, de valójában ő az egyetlen szereplő. Ez a darab az ő rendezésében (és miatt) lüktet, mint kioperált szív a lelkes biológus hallgatók előtt, hogy aztán elemekre szedve feltárja a kamra-pitvar-billentyű rendszerének megérthetetlen önszerveződő és ősi lényegét. A szépséghiba: a lüktetés valós, de a vég felé tartó, nincs más út... Szóval, aki látni szeretné, szerintem siessen.
A darab nem szól semmiről. Persze, ettől még van története, de az igazából nem számít. A díszlet zseniális, bár nekem kicsit túl sok volt a privát freudi átosonkodás a saját életembe, így az első percekben inkább a saját gondolataim rendezésével voltam elfoglalva, mint másokénak befogadásával, de aztán sikerült átlépnem a mávos raklapokon és a színpadközepi kutyaházon. Szerencsére.
A fények szerves részét képezik a tárgyi környezetnek, mint ahogy a "zene" is, sőt: az Albouryt alakító Fekete Ernő sem más, mint erőteljes, hangsúlyos díszletelem. Viszont kivételesen nem olyan ripacsba hajló szerepet kapott, mint a Top Dogsban vagy mint a Lora című filmben. Kimondottan előnyös számára a színes festék-maszk, a lassan, de határozottan formált mondatok és a fel-el tűnés, mintegy látomássá maszatolva a halott "fivér" testéért érkezett néger figuráját. Azt hiszem, hogy minden korábbi (elő)ítéletemet félre kell tennem Fekete Ernőt illetően, még a végén látom egyszer tényleg neki való, tényleg alakítható szerepben is.
A darab nagy hátránya, hogy a párbeszédek egyáltalán nem életszerűek, hosszú mondatokból állnak, sokszor átkötésekkel, így nem egyszerű követni, de a színészeknek sem egyszerű úgy tenniük, mintha ezek az irodalmilag értékelhető, de színházilag túlságosan összerakott témák ténylegesen egy beszélgetés keretében, indulatból vagy elkeseredettségből spontán törnének elő. Nem irigylem őket, már emiatt sem (az első felvonásban féltem is, hogy a szavak oltárán feláldozódik az egész előadás), meg amiatt sem, hogy a rendezői instrukcióknak hála a ki és kinek és hol kommunikál kérdéskörét megakasztotta a totemszerű kerítéselemek ide-oda helyezésének kötelezettsége. Felesleges fizikailag is felosztani a teret, ha a tér amúgy is osztva van a mozdulatok által. Főleg, ha a tér naturalistán minimalista - oda sem illenek ezek a nem párhuzamosokból és merőlegesekből álló - a másik kultúrát elválasztó vegyes-alkotások.
A káromkodás, meztelen test és cigaretta ma már majdnem minden darabban kötelező elem, ahogy elszínpadiasodott a világ, úgy hétköznapiasodott el a színház, ahogy az elegancia lehullott a színházba járókról, úgy hullottak le a ruhák a művészekről is, s amint lett nem dohányzók védelme, a kultúra beintett a nem dohányzóknak. Fura egy világ, de a művészet az művészet.
A budapesti tüzijáték képei és a revans belassulása viszont ellentétes hatást ért el, mint amit a darab egésze sugallt. A színházból gyermekkorom Twin Peaks-szorongásával kellett volna kijönnöm, de lágy, krémsajtszerű feloldással hagytam el a Kamrát. Ez nem jellemző Zsótérra. Nem ez jellemző rá. A végéért kár volt.