2008. július 28., hétfő

Veszélyes Szeszélyek (Ruttkai Éva Színház, 2008. július 25.)

Az egész úgy kezdődött... Hogy jött egy e-mail, melyben a színház igazgatója kérte, hogy terjedjen a hír, hogy lesz ez az előadás, mert olyannyira nem fogynak a jegyek, hogy félő: le kell mondaniuk. Több sem kellett nekünk, lelkes mindenmentőknek, szerveződtünk előadásmentésre és lettünk is hatan. Az már az e-mailben írt "egységáron" számítva is szép támogatás, de azért rejtegetett még meglepetést az e-mail marketing: a jegyek az egységárnál 40%-kal drágábbak voltak. Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, ismét becsaptak, de legalább megnézem, hogy mit jelent az, hogy szétnyitható tető...
A szétnyitható tető tényleg érdekes, hirtelen megvilágosodtam, hogy mi is szűrődött be néha-néha éjszakai, irodámban töltött munkavégzésem közben, ráadásul kivételesen az eső sem esett, így kiláthattunk az égre, ami még sötétségében és mozdulatlanságában is jobban lekötötte az embert, mint maga a darab.
Nem is tudom, hol lehet megfogni egy olyan darabot, amelyben mindenki énekel, de valójában a szeretőt játszó fiatal színésznőn kívül senki nem tud, amelyben a történetvezetés a szilveszteri kabarék hangulatát idézi, s ahol a nézőtér mellett elhelyezett "zenesarok" elnyomja az énekhangot.
Esztergályos Cecília nem lesz soha más, mint a Família Kft-ben, nem tudom, hogy magától-e vagy a rendezők kérik, hogy erősítsen rá erre a vonalra, mert "azt" még mindenki látta, nézte. Inkább magától. Néha nekem túl sok, mintha csak ő maga játszana a saját kedvéért, a saját maga szórakoztatására. A motoros bőrszerelés kimondottan jól áll neki, melege is lehet, sajnálom.
Az író sem törte össze magát, hogy a cselekményt kidolgozza, a Zöld Kutya Kommandón a mai napig nevetünk - mi is "sorozatgyilkosok" vagyunk, akik "kutyákat árulnak", bár csak átvitt értelemben. Viszont ha megfeszülünk, akkor sem tudunk olyan kínosan arcpirító táncot ropni hozzá, mint Szanitter Sorozatszínészvagyokésjóképűésezértismernekazemberek Dávid, s közben énekelni, no, azt meg aztán biztosan nem. De kínunkban nevetni bármikor, bárhol, bármilyen szituációban tudunk, magunkon is. Most sem tettünk másként: jól megmentettük az előadást, amiért kár volt, sajnos az "altatás" nem kerülhető el.
Az est pozitív hozadéka, hogy a Zöld Kutya Kommandón felbuzdulva megalakult Egyesületünk keretein belül a Futrinka utcai KultúrKlub - röviden FUKK. (Ez egyben kifejezi a darabról alkotott, egybehangzó véleményünket is.)
Így innentől be fogok számolni a FUKK-történésekről is, ajánlókról. A következő közös kultúr-kiruccanás 2008. augusztus 1-én (péntek) esedékes, amikoris egyik drótszőrű vizslánk örökbefogadójának, Lucának a koncertjére (Mig-Rain zenekar) megyünk a Művészbázis nevű helyre (http://www.muveszbazis.hu/). Lehet csatlakozni, jó lenne, ha sokan lennénk. S akkor hátha más is írna, nem csak én. ;)

Mamma Mia! (film)

Ne engem olvassatok, feleim, menjetek inkább moziba és lássátok. :) Ennyi a rövid kritikai összefoglalóm.
Bővebben: szkeptikus voltam, hogy a Városmajori Színpadra tervezett Mikszáth-estémet, amely eső miatt elmaradt (és becsaptak az esőnappal, mert soha nem is tudtak volna az esőnapon előadást tartani, így vissza kellett váltanom a jegyeket, pedig ma már süt a nap és lett volna kedvem este színházba menni, de mindegy is), képes lesz pótolni az ABBA-slágercsokrából épült musical.
Az első felcsendülő slágernél még azon töprengtem, hogy hogyan lehetséges, hogy gyakorlatilag az ABBA slágerek szövegét már akkor is tudtam, amikor még nem is beszéltem angolul, pedig otthon biztosan nem hallgattuk őket, nem tartoztak a családi hallgatási-irányzathoz, de aztán valahogy elfelejtettem az egészet és csak élveztem a pillanatot, néha azon kapva magam, hogy a fejemben bőszen énekelek együtt minden dalrafakadó színésszel. (Sajnos a mellettem ülő hölgy nem csak a fejében énekelt, így egy idő után már én sem énekeltem sehol, csak próbáltam elkülöníteni az ő hangját a filmbéli hangoktól meg a fejemben kavargó mindenféle egyéb hangtól.)
A szereplőgárda parádés. Meryl Streep egész egyszerűen A TÖKÉLY, de Pierce Brosnan, Colin Firth, Christine Baranski, Julie Walters mindannyian nagyon profik és így az egész szép és értékes keretet kap. Nem tudom, hogyan választották ki Meryl Streep lányának szerepére Amanda Seyfriedet, de Sophie karaktere abszolút az övé, bár talán rajta látszott egyedül, hogy neki ez nagyon fontos és komoly dolog (meg is értem), a többiek egymás társaságát élvezték, a bolondozást, a szürreálisba csúszó élesváltásokat a párbeszédek és az éneklések között, így az emberre óhatatlanul átragadt a jókedv már a film legelején, nekik pedig nem kellett művészi alakítást nyújtaniuk, elég volt a rutinjukra és tehetségükre építeniük. Emiatt jó az egész.
Amúgy a történet banális: adott egy görög szigeten nevelkedő lány, aki nem ismeri az édesapját. Rábukkan édesanyja naplójára, amelyből három lehetséges apafigurát azonosít, s hogy utánajárjon a dolgoknak, mind a hármat meghívja az esküvőjére. Persze mind a hárman el is mennek. Ebből lesz a keveredés, a régi sebek felhasadnak és mindenki énekel.
A rendezés vagy zseniális vagy annyira rossz, hogy azt az ember nem meri feltételezni, így életbe lép a "vagy" előtti rész, tehát zseniálissá lesz. Merthogy vannak azok a részek, amikor beszélnek, itt szerintem nem ronthatott a rendező, egy Meryl Streep akkor is jól csinálja, amit csinál, ha álmából felkelve, migrénnel kell a kamera elé állnia. Aztán vannak a nótacsoportok. Ezek teátrálisak, kendőlobogtatósak, égbe meredősek, táncolósak. A kettő egységtípus között viszont nincs átmenet, egyikből robbanunk a másikba, majd lassulunk vissza újra. Kell egy bizonyos lelkület ahhoz, hogy az ember ne rohanjon ki a moziból, ezt beismerem. "B"-kategóriásokkal menekülésre késztetett volna az egész koncepció, de az "A"-osztállyal kényeztető tejszínes fürdő hideg koktéllal és pálmafákkal.
A nyár könnyed néznivalója tehát: Mamma Mia! És még pironkodnunk sem kell miatta, hiszen a retró divat. Azért a munkahelyi ABBA-hallgatást azonnal tessék ABBA-hagyni. ;)

2008. július 19., szombat

Paris, je t'aime (film)

Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)
A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!

A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.

Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6

Mészáros-Szemenyei: Drakula (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. július 18.)

Már egy órája töprengek azon, hogyan lehet összefoglalni a tegnap esti élményt. A szabadtér varázsa ismét segített abban, hogy ne tudjak kizárólag a darabra, a zenére, a színészekre, a hangokra figyelni, ugyanis nyirkos, hideg idő volt, én pedig alábecsültem a túléléshez szükséges ruhamennyiséget, mert pulóverben és állig felhúzott kabátban is fáztam. A műanyag szék pedig nem adott egy csipetnyit sem a komfortérzetemhez, a második felvonás végét már tényleg tűkön ülve vártam. Rájöttem arra is, hogy ha választanom kellene a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad között, akkor ez utóbbit választanám, mert ott még nem minden a "bizniszről" szól, igaz, a közönsége is más és nem futhatok össze pld. Varga Miklóssal a kapuban, de ingyen és a bejárat mellett jól észrevehetően kínálják fel a párnát az ember alá...
Alapvetően kedvelem a musicaleket, bár inkább sláger-egységenként dúdolgatva, mint egy az egyben, darabként feltálalva. Egy musical szerintem soha nem lesz egységes darab. Ezt mondjuk a közönség is alátámasztotta azzal, hogy minden dal után tapsolt, így még ha lehetett volna sodrása a musicalnek, azt is sikerült volna megtörni - ebből a szempontból kész szerencse, hogy nem nagyon volt mit megtörni.
A musical "kéthelyszínes": a történet szálai Londonban és Erdélyben játszódnak. A szerkezetiségben igyekeztek a földrajzi váltásokat egyenletesen elosztani, az angol szalont Drakula gróf kastélya követi, majd visszatérünk ismét Londonba, hogy utána újra megborzonghassunk a rideg kastély falai között. Néha olyan érzésem volt, mintha még hiányoznának részek, néha nem találtam az átkötést, máskor meg túlságosan kidolgozottnak tűnt egy-egy "puffer"-jelenet, ráadásul nagy ívű éneklések nélkül. (A hangosítással amúgy sincs szerencsém, de itt most nem csak azon múlt.)
Valószínűleg sokan nem osztják véleményem, de én azon maroknyi csoportba tartozom, akiknek nem tetszik Pintér Tibor hangja vagy méginkább hangképzése. A hangi adottságok megvannak, de mégis, az egész Drakula grófos áriázás modorosnak, "zámbójimmysen" csúszva-hajlítottnak hatott. Tudna ennél Pintér Tibor jobbat is, ebben biztos vagyok, de nem akar. Ez eladható, ez sikeres. Én jobban szeretem az érthető, élvezhető éneklést, mint amilyet a tegnapi estén Gallusz Nikolett nyújtott. Az ő esetében kiemelném még azt is, hogy az egyetlen hiteles, színészként is értékelhető jelenség volt a színpadon. Azt sem bántam volna, ha minden szerepet ő énekel, játszik, annyira övé ez a közeg, övé ez a darab. Gallusz Nikolett profi színész, profi énekes és hosszú, göndör, vörös hajzuhatag-parókájában, törékeny testével tegnap szerintem férfiszívek tucatjait dobbantotta meg már néma jelenlétével is.
A cselekmény elnagyolt, a romantikus szálra épül, ettől kicsit lagymatag, a dalokat sem jellemzi elementáris erő, Minna Murray és Drakula duettjeiben pedig nem bírt kialakulni a harmónia, elcsúsztak egymás mellől az énekesek, így inkább az egymástól való távolodást, mint összetartozást, vágyakozást sikerült kifejezniük.
Mégis azt kell mondanom, hogy nézhető és könnyed, romantikus (!) musical a Drakula, semmi nagy durranás, de zajos siker. Kapható DVD-n, hazavihető az élmény, hogy a 2007-es szereplőkkel (amikor még Edwin Marton hegedűlt, aki önmagában egy jelenség) a hideget és a szúnyogokat kizárva lehessen újraélni, s rádöbbenni például, hogy "Shrek"-kel (Gesztesi Károly) élvezetesebb lett volna a lelkész dala... Én a biztonság kedvéért még hagytam magamnak időt átgondolni, hogy megvegyem-e... ;)
Ha valaki szeretne többet megtudni a musicalről, keressen a hivatalos honlapnál (http://www.drakulamusical.hu/) jobb és tartalmasabb oldalt, mert az elég minimalistára sikerült - az információkat tekintve... Azért a dalokba bele lehet hallgatni, ha valakinek ennyi kielégíti kiváncsiságát.
Az este minden mellett és minden ellenére remek kikapcsolódás volt, ehhez jelentősen hozzájárult "drakulógus" barátnőm örök jókedélye és az előadást követő "mekdrájvozás". Köszi, Léna!

2008. július 11., péntek

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája (a pécsi Bóbita Bábszínház előadása a Városmajori Színpadon, 2008. július 6.)


A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?

2008. július 2., szerda

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland


Irodalmi thriller - gondoltam, hogy jó lesz, majd felpezsdít és látok ám csodát...

Láttam is: az első két oldalon a gondos lektor meghagyott két elgépelést. Döbbenet. Finnyás vagyok, bánt az ilyesmi. A könyvet nem tudtam elolvasni- két oldalig jutottam, nem mertem tovább. Majd talán angolul is megveszem. Addig meg ezek a bárányok is hallgatnak...

Ha valakit nem zavarnak az ilyen apróságok (én sznob vagyok, belátom), szívesen kölcsönadom "jelentési kötelezettség" terhe mellett. Én elvéreztem. De ez nem Murakami Haruki hibája.
***********************************
2008. július 30.
Megküzdöttem a démonaimmal és nem hiába tettem. Haruki nem véletlenül ismert és elismert, ez a könyv is nagyon jól szerkesztett, élvezetes. A leíró részek mesteriek, ha irodalmat tanítanék, biztosan tőle idéznék tájleírásokat a kis nebulóknak, hogy okuljanak. A történet nekem kicsit "félszeg", az ötlet zseniális, de nem adott lehetőséget a műnek a szerző, hogy végigfussa a megérdemelt ívet, túl hamar zárta és túl sablonos a vége, mintha az előírt határidő szorítása írta volna felül az amúgy addig töretlen írói alaposságot és misztikumot.
Viszont tele van elgépeléssel... Ez pedig nagyon bosszantó. Én majdnem lemondtam róla emiatt, szerintem sokan meg is teszik. Mert ez a mai világban enyhén szólva is ciki. Ráadásul Haruki nem ezt érdemli, sőt: Erdős György, a fordító sem ezt érdemli. Régen olvastam ilyen gördülékeny, magyaros és élő fordítást, ezért őszinte elismerésem.
(Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland, Geopen Könyvkiadó, 2007.)

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás


Okkal kérdezheti bárki: mi tartott ennyi ideig? Ez a könyv nem most jelent meg! Igen, mea culpa, én is birtoklom már egy ideje, a lapjai meg is sárgultak (fura, mert azért ennyire nem jelent meg régen), de csak most vettem erőt magamon, hogy a kis túlzással osztálynaplónyi könyvet a hónom alá fogva kiolvassam. Kicsit bánom, hogy eddig vártam.

Mark Renton fut a kamera felé. Ez jutott eszembe, amint belekezdtem, de a befejezéshez érve már 100%-os, hamisíthatatlan Trainspotting életérzésem támadt, merthogy Gerlóczy könyve ezen hivatkozott kultfilm könyves pandantja. Lázadó, önpusztító, széthullásában mássá rendeződő, néha érthetetlen és elítélendő, máskor meg egészen banálisan szerelmes-felhangú kortörténeti kórtörténet.

Hogyan kezel egy kezelhetetlen fiatalt az iskolai rendszer? Sehogy. Ezt megkapjuk sokszor és telibe, de az iskolarendszer kritikájaként én bevallom, nem tekintem az írást. Érdeklődéssel olvastam az államitól a vallásin át az alapítványiig megsemmisített iskolák bemutatását, hozzáállást, tanárkodást, diákos klikkesedést és a főhős szociopata társadalmi tengés-lengését. Nem azért, mert azonosulni tudtam vele (hogy tehetném pedagógus végzettséggel, de komolyan?), hanem mert Gerlóczy olyannyira van eszköze birtokában, hogy új stílust kellene elnevezni róla az irodalomban. Én most magamnak "freudi asszociatív retro-barokk" stílusmeghatározást kódoltam Gerlóczy neve mellé kis kobakomban, mert tényleg megérdemli és mert tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, hogy mi az, amit a szavakkal, mondatrészekkel tesz ez a fiatalember. Hömpölyög, átköt, olyan szavakat használ (az utoljára a nagyanyám szájából hallott "garaboly" felidézéért örökre hálás leszek, ígérem), melyeket már rég elsüllyesztett a modernizáció, sorokon keresztül cipeli, vonja azt az egy mondatot, hogy a végén pont és már le is zárja az egészet. Az ember meg csak néz körbe, hogy akkor mennyi információt is kapott hirtelen nagydózisban és nekilát újra, hátha akkor minden elemét be tudja fogadni. Aztán rájön, hogy nem, mert a mondatok nem állnak meg annyiban, hogy jók és érdekesek, hanem még dallamuk is van, gyermekdalosan könnyed, felütésekkel, ritmusváltásokkal és mindennel, ami előtt leborulok, mert soha nem leszek képes ilyen eszköztárat felvonultatni, bármennyire is szeretném: én sajnos soha nem leszek Gerlóczy Márton.

A történet - a könyv szempontjából - ezredrangú, ne is várjon senki kalandregényt, az Igazolt hiányzást a stílus miatt kell olvasni. Kultkönyv. Irodalmi Trainspotting. Aki még halogatta, most pótolja. Mert Gerlóczyból nincs igazolt hiányzás.

(Gerlóczy Márton honlapja: www.gerloczymarton.hu)