2008. december 31., szerda

Garaczi László: Pompásan buszozunk!

Nem eltűntem, nem megszűntem, sőt: olvastam, láttam is, csak az írástól tartottam távol magam. A blog-írástól legalábbis. Saját magamnak megígértem: 2009. az én-írás éve lesz, igyekszem előkészíteni hozzá mindent. Legfőképpen magamat. Tisztulok, tanulok.

De ez nem jön sehogy Garaczihoz, bár a Pompásan buszozunk! pont annyi, mint a címe. Alkalmas felületes, könnyed, fél kézzel a buszon kapaszkodós olvasáshoz. Rövid egységekre töredeztetett, azokon belül is jó esetben egy-egy bekezdésnek van önmagával legalább kapcsolata, a többi szabad asszociáció.

Valahol van egy mélyen belefűzött vezetőszál (a titkárnő kicsúzlizása), de ez is csak fel-felsejlik, közben pedig egy nagy emlékkupac, sztorizás az egész. Mesélés, dumálás, mint amikor az ember érettségi találkozón van és "arra emlékszel, amikor a Grőber"... A stílus végig könnyed, a mondanivaló néha oda nem illően komor, de a következő sor már nyakon is önti egy kis mázzal, hogy ne legyen olyan szívbemarkoló a "fogmosás, tükör: semmi sem látszik belőlem, csak a bűn" jellegű mondatok igazi tartalma, sőt ne is legyen igazi tartalma. Ez is csak egy kis mozaik, lényegtelen az egész szempontjából.

Nem tudom, hogy mi volt a szándéka Garaczinak ezzel a könyvvel. Tippem szerint ő egy ilyen pároldalas gondolatfutamot egy este simán összedob. Vagy mondjuk egy Szeged - Budapest buszozás alatt. Még tudatmódosító szer sem kell hozzá. Nekem pedig ennyi nem elég. Egy Garaczitól semmiképpen sem.

De azért pompásan buszozunk, buszozom - nélküle, a továbbiakban.

Garaczi László: Pompásan buszozunk! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
Garaczi László honlapja: http://garaczi.fw.hu/

2008. november 21., péntek

Rainer Lewadovski: Hamlet helyett (József Attila Színház, Budapest, 2008. november 19.)

A ma esti előadás elmarad. A főszereplő megcsúszott és eltörte a lábát. A jegyek visszaválthatók. A bérletek nem. Érdekes kezdet egy darabhoz, egy monodrámához.
Hamlett helyett a díszletépítő munkás, Józsa Imre alakításában elmondja a miértet, bemutatja a színház sikeréhez hozzájáruló, láthatatlan, szorgos és precíz munkások szemszögéből a színpadot, a színészeket. Bepillantunk trükkökbe, megtudjuk: a függönyhúzás sem egyszerű, mechanikus mozdulatsor, filozófiája van. A munkásról kiderül, hogy ő is a színpadon kezdte, csak ne lett volna az a fránya műfogsor, ami kiesett és pont az ő lába alá. Talán ha nem az igazgató foga, talán akkor... A feleség Opheliaként hal meg, a fürdőkádban, miután megsérül a Rómeó és Júlia erkélyjelenetében, s mozgássérültté válik. Ez is kicsúszik, ez a fájdalmas, személyes és mély tragédia - csak úgy, a végén, nekünk, a közönségnek. A Hamlett helyett egyszemélyes dráma, benne párhuzamosan a színházi kisember és a magára maradt férj drámája.

Nem Józsa Imrén múlt, hogy számomra ez az egy óra nem nyújtott megborzongató, beleélős, monodrámához méltó élményt. Nem az ő hibája, a darabé. Egyszerre akar túl sok mindent közölni, megértetni velünk, de ehhez ennyi idő és ennyi Shakespeare-től való idézet nem elég. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a régi, fakó szürke köpenyes díszlet tologató, aki zavartan pakolászik ide-oda a darab elején, majd kissé felszabadultabban beavat minket a színpadi rántotta (barackból és mézből) titkaiba, át tud fordulni a teljes életét, bánatát, nyomorát a nézőkkel megosztó emberré. Túlságosan színpadiasra sikerült, aminek pont arról kellett volna szólnia, hogy nem az. Ez viszont a darab hibája, egyértelműen. Sajnálatosan.

Józsa Imre nagyon jó színész, fantasztikus orgánum (Nicolas Cage!), szerethető ember. Még ebben a darabban is. Talán ezért érdemes megnézni. Az egy óra miatta élhető túl.

2008. november 8., szombat

A csend hangjai avagy Simon and Garfunkel 1968-as rigai koncertje (A rigai Új Színház előadása a Bárka Színházban, 2008. november 6.)

Hirtelen felindulásból elkövetett darabválasztás eredményeként sikerült eljutni a rigai Új Színház társulatának A csend hangjai című előadására. Némi aggodalomra adott okot az a tény, hogy a darabban egyetlen egy mondat sem hangzik el a játékosok szájából, testükkel és az őket körülvevő környezettel kell kifejezniük a rendező által elvárt történéseket, érzéseket. Nem kis kihívás. Lehet-e teljesíteni?
A kérdésre az első felvonást követően még nem válaszoltam volna igennel, de a második után egyértelmű a válaszom: lehet. Nehezen, meg-megdöccenve, de lehetséges. Ehhez persze kell egy olyan rendező, aki nem hagyja szétfolyni és helyzetgyakorlatok laza egymásba folyásaként prezentálni a kiválasztott témát. Még akkor sem, ha valójában az.
A hippikultúrát végigkövető, dokumentarista felhangú, a saját közelmúltunk ismert tárgyaival a saját érzésvilágunkhoz erősen kapcsolódó darab nem visz végig konkrét történetet, mégis egy egész korszak történéseit zsúfolja egybe. (Hermanis érti a dolgát, na.)
A díszlet zseniális. Öt helyiség, melyek fizikai korlátait csak az eltérő tapéta jelzi és egy-egy ajtó. A korlátok néha ott sincsenek, hiszen a vízió szerű képekben a szereplők könnyedén haladnak át a virtuális falon, máskor viszont pont a létezését hangsúlyozzák. A díszlet nem akarja megmagyarázni, hogy mit látunk és hallunk, viszont megteremti azt a közeget, amelyben hihetővé, valószerűvé válhat minden színpadi rezzenés.
A jelmezek szintén fantasztikusak, már-már meg is feledkeztem óvodás korom kényelmetlen és testidegen anyagból készült trapéznadrágjáról (piros kisautó futott a szárán körbe, nesze neked környezettudatosság - bár akkor még kocsink határozottan, a nadrágom szárán kívül - nem volt), de most újra felelevenedett bennem minden régi fotó, amit valaha láttam a szüleimről. A darab egy fotó. Egy korfotó.
A könyvek és a drogok, a szabadság és szerelem időszakát pátosz-mentesen (lehet egyáltalán pátosszal?), a tárgyakhoz és az életérzés későbbi interpretációján alapuló ismeretekhez kötődő instant humorral, de hosszasan boncolgatja a rendező és társulata. Az első felvonás szempontjából túlságosan hosszasan is, mivel a végére már kezdett untatni Simon and Garfunkel. Úgy, ahogy volt.
Szerencsére a második felvonásra felgyorsultak az események, több zene, házasodások, gyermekvállalások, elhidegülések és a reményvesztett vég. Snitt.
Ilyen volt, ilyen lehetett. Akkor. Amikor még semmit nem szabadott, tehát megérte legalább embernek szabadnak lenni. S szavak nélkül jobb volt, mert jó szavakat nem lehetett volna ehhez a kakofóniához társítani úgysem. Elrontotta volna.

Kár, hogy "csak" a Bárka Fesztivál keretein belül volt elérhető, így hiába is ajánlom... Bár Riga már elérhető. Ha az ember nem is olyan szabad, de legalább megteheti. Hát előre!

(A rigai Új Színház honlapja: http://www.jrt.lv/)

2008. november 1., szombat

Az élet kenyere (Thália Színház, Új Stúdió, 2008. október 31.)


Kolti Helga színművésznőnek ma van a születésnapja. A tegnap látott egyszemélyes darabjáról írottakkal kívánok neki ezúton is jó egészséget és minden jót.
Kolti Helga nem töltötte meg a Thália Új Stúdióját, pedig a nézőtér nem nevezhető nagynak, egy valamire való gimnáziumi osztály megjelenése már teltházat jelentene... Vagy "csak" Az élet kenyere nem vonzotta be a nézőket? Megértem.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet életét feldolgozó, egy előadóművészre épülő szomorújáték még intenzíven hirdetve sem az a darab, amelyre tömött sorokban özönlenének a népek. Vallásos témát stúdióba vinni nem divat, ráadásul a vallás, mint olyan, legtöbb esetben ki is zárja a nem vallásos színházbajárókat. Előítéletek.
Összetehetem a két kezem, hogy felülemelkedtem minden prekoncepciómon, mert így láttam egy másfél órás, intenzíven megélt és megélhető, drámaiságával megizzasztó és nyomasztó, zeneiségével felajzó, felfokozó, majd mélybe taszító, erőteljes szövegeivel pedig fejbevágó darabot egy csodálatos művésznő interpretálásában. Mindezt úgy, hogy számomra a vallási vonalhoz nem társul automatikus elfogadás és alázat.
Kolti Helga úgy játszotta a mesélőt, a szentet, a férjet, a papot, a barátnőt, hogy fel sem tűnt: egyedül van a színpadon. Átváltozott, magával kommunikált, mintha több személyben lenne jelen, közben pedig zenélt, kikérdezett a közegből, hogy mi, nézők is töprenghessünk feladatul a múlt és jelen kapcsolatáról, a saját gyarlóságunkról, földhözragadt pénzsóvárságunkról. Nem csak az volt megrázó, ahogy a színpadon élt a darab, hanem ahogy a fejünkben életre kelt és él azóta is. Nem hittem volna, hogy van ilyen élmény még valahol. Tiszta, egyértelmű és hiteles.
A minimalista díszlet és jelmez, az egyszerű hangszerek és a gyönyörű hang úgy uralták az aprócska játékteret, mintha otthon lettek volna. Mintha Kolti Helga is otthon lett volna, s ennek az otthonnak mi, a partvonalon ülők is részévé váltunk.
Csak a köszönet hangján tudok szólni, de a hatást még fel kell dolgoznom. Ha katarzisnak nem is nevezném, egy gyermekkori meseélményt idéző, mélyen elraktározódó élménnyel mindenképpen gazdagabb lettem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

2008. október 29., szerda

Stephen King: Dolores (Budapesti Kamaraszínház, 2008. október 30.)

Miért megy el valaki egy Stephen King adaptációra, főleg ha annak egy kamaraszínház ad otthont? Mi másért, mint valaki kedvéért. Én gimnáziumi legjobb barátomat akartam meglepni ezzel, aki a türrös négy év során több Stephen King művel ajándékozott meg - valószínűleg magamtól a mai napig sem sikerült volna önként választanom életművéből, lévén távol állnak tőlem az ilyen jellegű írásművek. De barátom, P. nem hagyta, hogy fellengzősen beskatulyázódjam az underground vonulat papírkötésben megjelent, perverz klasszikusokat szorongató hippi-kópiájaként és kinyitotta nekem S.K. munkásságának rettegéssel átitatott szelencéjét. Így olvastam a Dolorest, majd megnéztem filmen, s így sodortam magam a színházi előadásra is. Pusztán az emlék, egy régi, fontos barátság előtti tiszteletadás kedvéért.
Az előadás még Stephen Kinget is sokkolná, pedig ő legalább könyveiben sokat megélt. Igaz, hogy olyan alkotása nincs, amelyben arra kényszerítenek egy párt, hogy egymás után rosszabbnál rosszabb színpadi műveket nézzenek végig, majd amikor már átlendültek a holtponton és a pocsékban is találnak élvezetet, megszakad a folyamat és nekik kell a színpadra állniuk, hogy eljátszhassák az addig látott összes rettenetet egy következő szenvedni ítélt pár számára. Pedig megírhatná. A Budapesti Kamaraszínház Dolores előadása lehetne az első a sorban.
Kínkeservvel lehet csak végignézni, annyira töredezett (apró snittekből áll, közben zene és sötétség), annyira túlzóak a gesztikulációk, életszerűtlen a beszéd, fals a szereplők közötti viszonyrendszer, erőtlenek az interakciók és legfőképpen kidolgozatlanok, elnagyoltak az egyes szereplők. A színészek tétován csinálnak valamit, de kötve hiszem, hogy a rendezői koncepció részét képezte a színészek instruálása, inkább csak a projektoros "mekkora ötlet" megvalósítására fordított időt merném egy teljesítés-igazoláson láttamozni. Azon dolgoztak, dolgozott. De sajnos csak azon. A többi a szemnek és a közönségnek láthatatlan maradt. Méginkább nézhetetlen. Ex-kingista P. szemét lesütve, sokszor elfordított fejjel szenvedte végig velem a darabot. Sikerült megkoronáznom a tiszteletadást egy igazi gagyival. Gratulálok magamnak, remek ajándék volt. Sajnálom.

Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér

Én ezt a Mirnics Gyulát nem értem. Akinek ilyen szókincse és nyelvi repertoárja van, miért hagyja, hogy történetei kiégettnek, a sci-fi vonulatba amerikai bűnügyi ponyvát csepegtető unalomfoszlánynak tűnjenek egy rutinosabb olvasó szemében?

Nem értem én ezt a Mirnics Gyulát. Nem vettem volna meg a könyvet, ha a véletlenek nem fognak kézen, soha magamévá nem teszem. Vesztettem volna, elfeledett, sosem ismert ízeket, érett szavakat, édes és gyöngyöző szavakat, vérszínű, tomboló szavakat. Szavakat, amelyekből mégsem lesz jó történet, mert legtöbbször ellaposodik vagy gyermeki pusztításba torkollik. Ezek a történetek betépve biztosan hátborzongatóak és perverzen izgalmasak, de az ember munkába menet inkább a homlokára szaladó szemöldökkel olvassa újra és újra a sorokat, hogy meggyőződjön: jól látja, tényleg ezt írta le az a barom?

Mirnics Gyula nem érthető meg, nem is hagyja magát. A novellák nem novellák, hanem nem tudom, hogy mik. Skiccek novellákhoz, gondolatfoszlányok, vázlatok, amelyekből egyszer majd meg lehet írni azt, amire ez az ember hivatott lenne. Persze nem kell erőltetni, hogy minden írásmű egy kötetben leljen otthonra, ezek az írások nem tartoznak sem egy stílushoz, sem egy irányzathoz, sőt: mintha nem is egy íróhoz tartoznának...

Az íráshoz nem árt némi alázat, átgondoltság, ha már csak úgy, magától nem jön. Én ezt hiányozni vélem, melyet nem pótol az ifjúi hevület. Ha valaki görcsösen meghökkentőnek vagy jófejnek akar látszani, az izzadtságszag átüt a vékony kis könyvön. Eltitkolhatatlanul. Menne ez jobban is. Mert az irány legalább tényleg jó.

(Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér, Timp Kiadó, 2008.)

2008. október 22., szerda

Shakespeare: Macbeth (Katona József Színház, Budapest, 2008. október 21.)

Vannak előnyei a klasszikusoknak, de az elvárások is magasabbak. Shakespeare esetében legalább az írói kvalitásokat nem kérdőjelezi meg a becses színházba járó vagy tévedő - hiszen adott, örök, alapérték. Minden, ami jó vagy rossz lehet, az a rendezőn, a színészeken, a fizikai körülményeken vagy a befogadón múlik.

Azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor a színház előtt várakozó iskolás csoportokat megpillantottam. Felidéztem a Veszprémi Színházhoz kötődő Shakespeare élményeimet és majdnem felhúztam a nyúlcipőt. De aztán meggyőztem magam, hogy a diákok érdeklődésének irányítása is nemes feladat és hogy valószínűleg nálam több rossz klasszikus adaptációt voltak kénytelenek elszenvedni az irodalom tanárok, akik az orientáció oltárára hajtogatták fel sorvadt, fittnesz-termet sosem látott testüket. Ettől máris elmúlt a szorongás. Más nyomorának elemzése a legmegbízhatóbb feszültségoldó.

Zsámbéki Gábor rendező fotótémaként fogta meg a darabot, s egyben gondolt a hallási nehézségekkel küzdőkre is, gyakorlatilag annyira bemondónősre sikerült a szövegek (f)elmondása, hogy még az utolsó sorból is le lehetett volna olvasni egy-egy színész szájáról Shakespeare örökbecsű mondatait. A kimerevítettség, a konstans várakozás idegörlővé alakították az előadást, a minimalista díszlet, a darabot tévesztett jelmezek furcsa karneválja csak fokozták a hatást. A Machbeth nem nyugodtan hátradőlős, romantikus érzelmeket keltő írásmű, a színpadon is meg kell halnia ahhoz mindenkinek, hogy az élmény élhessen. Azért a végső küzdelem vásári komédiákat idéző koreográfiája zavartkeltően naívra sikeredett...

Kivételesen a meztelenség (Fullajtár Andrea Lady-jeként) is helyén volt, ami az utóbbi időben nagy szó a Katonában, hiszen minden darabban legalább egy pénisszel vagy egyéb genitáliával szembe kell néznie a munkában megfáradt kultúr-kalandornak. Az őrület ilyen, abban nincsenek társadalmi megkötések vagy önkontroll. Szép alakítás társult a szép testhez, a mondandót erősítette és nem Playboy nyusziként fűszerezte Fullajtár Andrea, aki amúgy is az egész darab alatt igyekezett hihetővé tenni Hajduk Károly bárgyú Machbethjét.

Ha Hajdukot nem láttam volna az elmúlt egy hónapban három darabban is, lehet, hogy kevésbé tűnt volna fel, hogy előre legyártott arcai vannak bizonyos érzelmekre. Így viszont az ő figurája megölte Macbethet az első távolba révedéssel és végig halott is maradt, nem tudott ebből kitörni. Ez a főszerep nem neki való.

Mindenképpen ki kell emelnem Haumann Péter jelenlétét - más dimenzióba kerül az egész színpad és nézőtér, amikor megjelenik a színen, fejet hajtok, ismét, sokadszorra. Ha csak abból a pár percből állt volna az egész, akkor is megérte volna, akkor sem bántam volna meg, hogy jegyet vettem. Neki nem kell az egynek és kiemeltnek lennie ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. Neki még a képszerű rendezési elképzelésből is ki szabad lógnia, kikacsinthat, hiszen tudja jól, jobban, mivel lehet közel osonni a néző lelkéhez.

Összefoglalva: nézhető, érdekes, de nem túlmodernkedő értelmezés a Katona Shakespeare-feldolgozása. Nem lesz az évszázad előadása, de ha valaki drámára vágyik és már unja a tévét, vegyen jegyet. Amíg még lehet. Félő: érdeklődés hiányában hamar lekerül a repertoárról.

2008. október 12., vasárnap

Ferenczy Klára: Ments meg engem!


Ízléses könyv - verseskötet? Művészeti album? Ki tudja... Igazából mindegy, mert valójában egyik sem, így felemás érzést hagy maga után. Mint egy színes, gusztusos tál étel íz nélkül.
Kegyetlen kritika. Talán, mert nem értem. A festmények önnön valójukban biztosan látványosak, nekem túlságosan üzenet-mentesek, semmi újszerűt vagy meghökkentőt nem hoznak, klasszikusnak meg elnagyoltak. De élőben nem láttam őket, lehet, hogy szájtátva állnék előttük egy kiállítóteremben. A könyv nem ad vissza belőlük semmit, sem méretet, sem textúrát, sem érzést. Egy baráttal (Csáky Lajos festő a költőnő barátja) nem tesz az ember ilyet. Pláne nem a festményeivel. Mindenesetre a képek-versek fura társítása, az igényes kivitel teszi Ferenczy Klára könyvét fizikai valójában élvezhetővé. (Ideális Karácsonyi ajándék könyvespolctöltőknek.)
Ha a képeket kivégeztem, jöhetnek a versek. Végig erős közlés-kényszert szimatolok, nekünk szólnak ezek a hol rímes, hol rímtelen alkotások. Pszeudo-önvallomásként. Csak átlászik, csak kilóg, a király meztelen. Nem olvastam őket szívesen, mert a hangulatuk borúsnak nem volt elég térdrekényszerített, megalázott, kisemmizett, derűsek meg meg sem próbáltak lenni.
A képzavarok sokasága alattomosan kúszik be az ember agyába, de aztán egyszer felszínretör üvöltve. Nem és nem és nem. "Úgy maradtunk mind: egy életre ketrecbe zárva, falak közt, bástyák mögött, magányosan, apró lőréseken át kukucskálva." Ugye, hogy elsőre milyen tetszetős (is lehetne)? Sajnálom, nekem a teátrális és hideget sugalló felvezetés (ketrec, falak, bástyák, magány) nem oldható fel óvodás mondókát idéző szavakkal, melyek még a lőrést is banális hétköznapisággá kellene, hogy alacsonyítsák. Persze ez csak kiragadott példa a Mozdulj világ! című, számomra irányában, mondanivalójában megfoghatatlan versből. De akármelyikből idézheténk, hideg borzongás futna rajtam végig. Nem az én verseim. Biztos máshoz tartoznak inkább. Én menekülök is, messze.

S ha rámtör a versolvasási vágy, és a klasszikusok untatnak (tehát majdnem soha), akkor felkeresem a http://www.versiroverseny.hu/ oldalt (hitte volna bárki, hogy egy láz- és fájdalomcsillapító gyártója felkarolja az önjelölt művészek törekvéseit?) és szemezgetek az ottani alkotásokból. Vannak egészen frissek, egészen jók, egészen... Ígéretesek.


(Ferenczy Klára: Ments meg engem! KLAR M. Kft., Kecskemét, 2007.)

2008. október 9., csütörtök

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház, 2008. október 8.)


Nincsen színház meztelen emberek, cigarettafüst és káromkodás nélkül. De van olyan darab, ami nem lenne hiteles máshogyan. A Portugál ez a darab.

Már egy ideje tervezgetem, hogy szerét ejtem a megtekintésének, de most jött el a pillanat és valójában jókor: rámfért egy kis nevetés, mégha nem is gondtalanul (az ember folyton aggódik valami miatt úgyis). Az meg már csak extra adalék, hogy M. barátnőm tiszta szívből felcsendülő kacaja még a legelvetemültebb Shakespeare adaptáción is mosolyra fakasztott volna, nemhogy a Portugálon!

A történetet mindenki ismeri, de ha nem, akkor sincs benne semmi új: egy "távoli" hely öncentrumú lakóinak monotóniába hajló hétköznapjai, melyben mikrokozmikus találkozásoknak, megéléseknek, ráébredéseknek lehetünk tanúi. Ami miatt mégis üde és kellemes, az leginkább a párbeszédek valóságközeliségében (mintha tényleg az irgácsi kocsmában lennénk mi is) és a színészek szerepmegélésében, a játéköröm nyílt és szemérmetlen kifejeződésében keresendők.

Szirtes Ági egyszerűen ZSENIÁLIS. A belenevetős bakijuk Csuja Imrével elhitette: hogy ez még mindig, sok év után is olyan, hogy ők is mulatnak rajta, nem csak minket akarnak szórakoztatni vérrel-verítékkel. Lehet, hogy a baki is rendezői bravúr? Ha igen, akkor őszinte gratuláció hozzá. Működött, a közönség egyöntetűen tapsolt és nevetett.

A Budapest-vidék elszakadása, a munkanélküliség, a reményvesztettség, a jövőképmentes élet mind valóságosak, igazak. A szereplők, a karakterek is azok, ismerjük is őket szülővárosunkból, a sarki kocsmából, látásból, akárhonnan... De mi azok vagyunk, akik eljöttek a nagy Budapestre. Kiléptünk. Én legalábbis. Már csak színházban nézem egykori szülővárosom karikatúra-arcait. Lehetnék pultos a száz kocsma egyikben - talán. A szöszi. Vidéken. Mégsem csak vicces volt ez az egész...

2008. október 4., szombat

Mark Haddon: Valami baj van


A kutya különös esete az éjszakában című könyv szerzője ismét nagyot alkotott. A stílus kiszámíthatóan pontos, mondanivalóval bőven felszerszámozott, mégis könnyed, bárhol olvasható és bárki által befogadható. Ebben rejlik a legnagyobb erénye, ezért olyan nehéz letenni, s ezért kell elovasni is. Meg azért, mert kellően rövid fejezetekre tagolódik, tehát bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül elővehető akár munkába menet.

Emellett a családregény minden szála szépen elvarrt, megkomponált, pont annyi drámaiságot, abszurditást felvonultatva, ami inkább a "nem valós" oldalra billenti a hősöket, de pont ezért mégiscsak azonosul velük így vagy úgy az ember, hiszen a karakterek a mából formáltak. Korunk hétköznapi témái: a rák, a házastársi hűtlenség, az egyedülálló anya, a rossz párválasztás, a homoszexualitás - mind-mind fókuszba kerülnek a Hall család történetén keresztül.

George, a nyugdíjas főhős egy foltot fedez fel önmagán, melyet - az orvos egyéb diagnózisa ellenére - rákként azonosít. Eköré a momentum köré fonódik az ő története: a félelmei, a rettegés tudatmódosító hatása, a szürreálisba átcsapó cselekvéssorok. Együttérzünk vele, megértjük, s közben hisszük, hogy velünk nem történhet meg. De sajnos a hit a megtörténés elkerüléséhez nem elég, a psziché kényes dolog nálunk, húsvér embereknél is. Ugyanúgy félünk azonosítani egy "betegségszerűséget", majd igyekszünk elkerülni az orvossal való találkozást, mint Mr. Hall, aztán amikor mégis betesszük lábunkat a fertőtlenítőszagú szentélybe, s a minket koporsó felé taszigálónak vélt rettenetet elintézi az orvos egy "ekcémával", akkor a várt megkönnyebbülés helyett inkább a bizalmatlanság, az orvostudományban való megingás következik. Ugye ismerős mindenkinek? Mi is mindannyian Mr. Hallok vagyunk legbelül, mint ahogy férjüket megcsaló feleségek, homoszexuálisok és gyermeküket egyedül nevelő, anyagi-érzelmi biztonságot kereső családanyák is.

Keserédes elmúlás-regény, a széthulló család, a felgyorsult világban megoldhatatlan örökérvényű jelenések - Haddon hétköznapi története a maga sci-fibe hajló elhajlásaival az olvasót biztonsággal, profizmussal és megbízhatóan vezeti végig az irodalom ösvényén. Follow the yellow brick road. Valahogy így. Követe(le)ndő.


(Mark Haddon: Valami baj van, Európa Könyvkiadó, 2008.)

Bernard-Marie Koltes: A néger és a kutyák harca (Katona József Színház, Kamra, 2008. október 2.)

Zsótér Sándor az ötödik szereplő, de valójában ő az egyetlen szereplő. Ez a darab az ő rendezésében (és miatt) lüktet, mint kioperált szív a lelkes biológus hallgatók előtt, hogy aztán elemekre szedve feltárja a kamra-pitvar-billentyű rendszerének megérthetetlen önszerveződő és ősi lényegét. A szépséghiba: a lüktetés valós, de a vég felé tartó, nincs más út... Szóval, aki látni szeretné, szerintem siessen.
A darab nem szól semmiről. Persze, ettől még van története, de az igazából nem számít. A díszlet zseniális, bár nekem kicsit túl sok volt a privát freudi átosonkodás a saját életembe, így az első percekben inkább a saját gondolataim rendezésével voltam elfoglalva, mint másokénak befogadásával, de aztán sikerült átlépnem a mávos raklapokon és a színpadközepi kutyaházon. Szerencsére.
A fények szerves részét képezik a tárgyi környezetnek, mint ahogy a "zene" is, sőt: az Albouryt alakító Fekete Ernő sem más, mint erőteljes, hangsúlyos díszletelem. Viszont kivételesen nem olyan ripacsba hajló szerepet kapott, mint a Top Dogsban vagy mint a Lora című filmben. Kimondottan előnyös számára a színes festék-maszk, a lassan, de határozottan formált mondatok és a fel-el tűnés, mintegy látomássá maszatolva a halott "fivér" testéért érkezett néger figuráját. Azt hiszem, hogy minden korábbi (elő)ítéletemet félre kell tennem Fekete Ernőt illetően, még a végén látom egyszer tényleg neki való, tényleg alakítható szerepben is.
A darab nagy hátránya, hogy a párbeszédek egyáltalán nem életszerűek, hosszú mondatokból állnak, sokszor átkötésekkel, így nem egyszerű követni, de a színészeknek sem egyszerű úgy tenniük, mintha ezek az irodalmilag értékelhető, de színházilag túlságosan összerakott témák ténylegesen egy beszélgetés keretében, indulatból vagy elkeseredettségből spontán törnének elő. Nem irigylem őket, már emiatt sem (az első felvonásban féltem is, hogy a szavak oltárán feláldozódik az egész előadás), meg amiatt sem, hogy a rendezői instrukcióknak hála a ki és kinek és hol kommunikál kérdéskörét megakasztotta a totemszerű kerítéselemek ide-oda helyezésének kötelezettsége. Felesleges fizikailag is felosztani a teret, ha a tér amúgy is osztva van a mozdulatok által. Főleg, ha a tér naturalistán minimalista - oda sem illenek ezek a nem párhuzamosokból és merőlegesekből álló - a másik kultúrát elválasztó vegyes-alkotások.
A káromkodás, meztelen test és cigaretta ma már majdnem minden darabban kötelező elem, ahogy elszínpadiasodott a világ, úgy hétköznapiasodott el a színház, ahogy az elegancia lehullott a színházba járókról, úgy hullottak le a ruhák a művészekről is, s amint lett nem dohányzók védelme, a kultúra beintett a nem dohányzóknak. Fura egy világ, de a művészet az művészet.
A budapesti tüzijáték képei és a revans belassulása viszont ellentétes hatást ért el, mint amit a darab egésze sugallt. A színházból gyermekkorom Twin Peaks-szorongásával kellett volna kijönnöm, de lágy, krémsajtszerű feloldással hagytam el a Kamrát. Ez nem jellemző Zsótérra. Nem ez jellemző rá. A végéért kár volt.

2008. szeptember 29., hétfő

Sven Regener: Berlin Blues (Budapesti Kamaraszínház, 2008. szeptember 29.)


Ilyenek voltunk. Mi is, én is, nem csak a berliniek. Ez jutott eszembe, amikor felcsendült a zene és olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egy underground koncertre vettem volna jegyet színház helyett. Aztán ez nem is múlt el, mert a közeg, a szöveg (életszerű, kortárs baszdmegeléssel fűszerezett entellektüel felhangú) mind olyan ismerős, olyan testközeli, mintha tegnap lett volna, hogy én magam is klubokba jártam, koncerteken tomboltam, cigarettáztam és kalandokba keveredtem, elmélkedtem az élet nagy történéseiről, verseket írtam és szenvedtem... Innen indulunk tehát. Ott ülünk, résztvevőként, a térben részesként, annak előnyeivel (mindent látni, semmi nem elrejthető, rezdülések, illatok az arcunkba vetve, hanyag eleganciával, kocsmai nemtörődömséggel) és hátrányaival (ki hinné, hogy színházból is lehet kocsmafüstösen hazamenni), s minden úgy zajlik, hömpölyög mellettünk, mintha Lehmann úr a mi haverunk lenne, akiért felelünk és a buli végén nekünk kell majd felnyalábolnunk és valahogy hazajuttatnunk, hogy másnap minden újra kezdődjön.

Miről is szól ez az egész? Na, ahhoz majd elolvasom a könyvet. A darab kis vidám-vicces-aktív jelenetek kusza kavalkádja, zenei betétekkel, sörrel, filozófiával, szülőknek színjátszással, sült csülökkel, szexszel, identitás-kereséssel, rózsaszín nagy nyuszijelmezzel... Mindegyik villanáson lehet nevetni, az ember máson úgyis szívesebben teszi, mint saját magán... De a végén nem éreztem a drámát (pedig ezt ígérték), mert az nem a darabban van úgysem, hanem bennem. Csak én ma nem akartam semmi komolyat, nekem jó volt ez ennyinek: egy koncert, a haverok, a füst, a sötét falon bizarr dekoráció. Mint régen az Enyhe Fintorban.

Léner András rutinos underground klubozóként használta a rendelkezésére álló teret úgy, hogy a közönséget is a díszlet részévé tette, de nem hozta zavarba, így senkinek nem vált kellemetlenné az este. Az uszoda, a műterem egy szinttel feljebb vitele ügyesen magunkra hagyott minket kocsma-magányunkban. A sötétből áhitattal néztem fel a három hihetetlen férfitestre- a vizilabdásaink olimpiai sikerei után az uszoda és férfitest szópárosításról ugyan nem Kerekes JimCarrey József idomai jutnak eszembe, de így volt vicces és ettől frotírköntösösen szexi, mégha a jelenetnek túl sok hozzáadott értéke nem is volt a darab szempontjából. A céltalan céltudatosság enélkül is beletetoválódott a résztvevők agyába már a forgóajtón belépve, hiszen mindannyian voltunk fiatalok. Vagyunk fiatalok. Legyünk azok. Mindig. Mindörökké. (Ide most áment kellene írnom, azt készítettem elő -öntudatlanul, de nem lehet a berlini "buzibárból" csak úgy átugrani egy templomba, még írásban sem.)

Karafiáth Orsolyának szép ívű dalszövegei akár magyarul is íródhattak volna, mintha nem is fordítások lennének, igaz, hogy nem minden érthető tökéletesen (kis klubok hátránya). Azért amikor a zenének vége... Erre a The Doors számra szegtem meg először egy íratlan szabályt a gimnáziumban. Aztán hamar még párat - bár azok közül szerintem már lehet, hogy volt írott is...

Hm, jaj, hát én sem voltam jobb. Pedig nem Berlinben... Mindenesetre ezt nem ér kihagyni - mint az érettségi találkozót. Berlin Blues, keseregjünk hát. Elmúlt diákéveink felett. És örüljünk, hogy olyan volt, amiért érdemes kicsit keseregni.

2008. szeptember 23., kedd

John Updike: Ugyanaz az ajtó


Zavart töprengéssel próbálok visszaemlékezni... Milyen is volt? Jó.
Mint egy elegáns étteremben apró szendvicsfalatkákat enni.Mindegyik nagyon gusztusos, különleges feltéttel vagy csak egyszerű parizeres-sajtos... Némelyik mégcsak nem is utóíz-mentes. De végül mind szendvics csupán, az ember jóllakik, de nem tudja felsorolni, hogy mit is evett. Valahogy így vagyok ezzel a novellás kötettel. Ráadásul még bűnöztem is, mert későbbre szántam (kellett volna szánnom) az olvasását, de elcsábultam és ágyba vittem, hogy hajnalban úgy tegyem le, hogy vége: az ember az egyéjszakás kalandok nevére sem emlékszik, ugye? Nem bűn ez egy könyvnél sem... (?)
Updike stílusa határmezsgye: szép mondatok (hála a fordítóknak), egyberakott történetek (későbbi munkásságában tovább is fejlesztette ezeket az alapokat), de néha egyszerűen nincs igazi mondanivaló, közben visszatérő képek, fordulatok, történések, logikai láncok - aztán már tudja az ember, hogy milyen ívre számítson, számít is, a végén meg nem érti, hogy mi is volt a mondanivaló, az üzenet. Persze elismerem: hajnalban én sem voltam valószínűleg a befogadás csúcsán, így nem is jött a katarzis, pedig 16 menetet lendültem végig.
A kiborított cukor hétköznapi semmiségétől a lakásig befurakodó, a jószándékra és a bűntudatra alapozó kéregetőig minden beköltözött mellém, minden ismerős volt, megnyugtató, de mégsem álmosító. A stílus felülírta a tartalmat? Vagy a nem kiugró pont arra elég, hogy az ember ne higgye el, hogy "csak" ennyi, és a következőnél újra remél, aztán megint újra és újra és újra... S egyre kevésbé találja a történetek és azok vége közötti kapcsolatot, nem érti, mit akart a szerző, aztán azt hiszi, hogy talán érti, de a következő novellánál már pontosan tudja, hogy nem érti, mert ha értené, emlékezne, ő pedig nem emlékezik már arra sem, hogy volt előző novella...

(John Updike: Ugyanaz az ajtó, Európa Könyvkiadó, 2006.)

2008. szeptember 11., csütörtök

Eugéne Ionesco: A magányos

A könyv nem tudatosan került a kezembe. A véletlenek, sőt: mások véletlenei játszottak közre abban, hogy megvásároltam. És el is olvastam. Erőltetett menetként.
Ilyen művek olvasásakor vagyok igazán boldog, hogy nem kötnek a jómodor korlátai, nem vagyok elkötelezett egyetlen kiadó, író vagy stílus mellett sem, mert ez a könyv úgy ahogy van rossz. Vannak megcsillanások, de ezért még nem szokás könyvet megjelentetni.
A történet gyakorlatilag egy magába és filozófikus kérdéseibe záródó egyszerű hivatalnok szorongással teli magányos élete és a forradalomból kinövő, a valóság dimenzióját elhagyó képzelgések egymásutánja.
Az Ionesco drámák bázisán valami "ütősebbet" vártam... Oldalakon keresztül nem történik semmi és még az a semmi sincs úgy megírva, hogy élvezettel olvasná az ember. Aztán oldalakon keresztül a lét nagy kérdéseit feszegető monológ, majd az érzelemmentes, monoton unalom. Szorongást kellene visszaadnia, a semmitevés és az értéktelenség érzetéből fakadó feszültséget, a teljes ívet, amin az ember lelke átmegy, vagy méginkább a periodicitást, ahogy a reménytelibb napokat felváltják a sötét, pesszimista időszakok, de eddig az élményig a könyv nem juttatja el az olvasót.
A könyv amúgy is idegesítő semmibe révedő stílusa mellett a kissé sznob olvasót tovább hergelik az elírások, amelyek nem az írót, hanem a szerkesztőt minősítik. Az automata helyesírás-ellenőrző nem fog szólni, hogy a "jobbra üveges ajtó nyílt egy nagy helységre" már az általános iskolában, Hilda néninél sem állta volna meg a helyét, vagy hogy az "unkahúg" az ebben a formában egy békalányra utal... Egy idő után viszont már ezen hibák, könyvkiadói-pörsenések felfedezése jelentette azt a minimális örömet, amelyet Ionesco nem tudott nyújtani és még csak az erre irányuló legkisebb erőfeszítésnek sem találtam nyomát.
Értékelendő a Barrus Könyvkiadó Kft. felvállalása, de nem ártott volna, ha egy kontroll-csoportra ráeresztik ezt a 173 oldalt...

(Eugéna Ionesco: A magányos, Barrus Könyvkiadó Kft., 2007.)

2008. szeptember 8., hétfő

Páll Tibor Krisztián, a békés lelkű felforgató

A Szigeten ismertem meg. Nem festőként, hanem Woolmark-reklámnak álcázott szórakozó fiatalként. Ez nem tegnap történt, de máig emlékszem rá. Azóta figyelem, követem az életét. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy négy elemű „magángyűjteményemben" három kép tőle származik majd.

Most jött vissza Rómából. Ösztöndíjasként volt, felemás érzelmekkel tért haza, de műveiben megjelent valami „olaszos". Ő is tudja, mondja is, mutatja is, én pedig örömmel nézem Budapest belvárosának egyik forgalmas utcáján az új alkotások egy részét, amelyeket másként már nem lenne lehetőségem látni. Eladva, átadva vannak. Nincs kesztyűm, mégis megérinthetem az egyiket, sőt: tarthatom is, amíg a többi kép bevándorol. A kezembe kerülő antik fatálca [Szent Ferenc kiűzi a galambokat a süllyedő Velencéből] magában nyomott mintás tálalófelületén Assisi Szent Ferenc félig pálltiborkrisztián-kék, félig tálcaarany háttér előtt galambot repít az égbe. Mindennek van jelentése, üzenete. „Tanulmányaim szerint Giotto nevéhez fűződik az addig kizárólag arany háttér felváltása kékre. A gótikára jellemző a szakrális arany háttér, majd jött a mester és lazított a dolgokon” – okulok. Ezen a tálcán az arany a kékbe még csak az utat keresi, hangsúlyos, de nem éles a váltás. Legalábbis nem olyan éles, mint a tálca hátoldalán lévő, híradós élményanyagból (is) táplálkozó képnek, melyre avatatlan ujjaim vége szépen rásimul, nem kis bűntudatot ébresztve a műalkotások előtt ösztönösen áhítattal adózó műkedvelő énemben.

A „többi" képet már a fóti műteremben tekinthetem meg, a festő kommentárjaival. Olyan, mint egy kis titkos szeánsz. Majd én tudni fogom, hogy mi miért és miért ott és miért éppen úgy, de az igazság az, hogy felére sem emlékszem mindannak, ami elhangzott, mert befogadói képességemben meglehetősen korlátozott vagyok. Mint ahogy képrészleteket tekintve is elbuktam: a közelmúltbeli toscanai nyaralásomra is emlékeztető rezidencia kerítésén belül híres megfestett kutyák sorakoznak…[Flashmob II. Giotto és a többiek] Ki festett argentin dogot? És közép-ázsiai juhászt? Giottot felismerem, ő a művész kutyája. Láttam már más képen is, élőben is. Mellette vanEyck „papucsos" kis terriere, őt ezer közül is… de csak a két pár papucs miatt emlékszem az eredeti vanEyck kép pár részletére. Na, de a gumiba tekeredő pincsi-szerűség? Vagy a fehér csivava? Rettentően műveletlennek érzem magam, s ez a kép befogadását is akadályozza, de – szerencsére - nem teszi lehetetlenné. Amint enyhülök, egyre inkább tetszik. Majdnem vételi opciót jelentek be, de aztán hamar rájövök, hogy nincs több falfelület, ahová bármit tehetnék és a saját – anyagi – lehetőségeimmel is csínján kell bánni.

Sajnálkozom magamban, de már az „Apatondó" tálcára festett freskó-hasonmásnál járunk, s a szívem meghasad: miért nem lehet mindenkinek ilyen üde és derűs az apaság, ilyen idilli? A kép címe a fejembe égett. Párhuzamok, rejtett kapcsolatok – néhány betűben ennyi minden. Nem rosszindulatból, hanem játékból. Mert az életben úgyis minden változik, semmi sem biztos, sztoikus nyugalommal lehet akár a festő saját gúnyának is tárgya. Finoman célkeresztbe helyeződve.

A másik tálcán Fiat Punto – kutyákkal zsúfolva – tényleges élmény Rómából. A pompei házioltár törékeny kígyóalakja a tálca formájával mozdul együtt, az égbe, átlósan mutatva. „Bűn a kutyákat magukra hagyni a kocsiban" – gondolom egy percre, de aztán figyelmesen hallgatom tovább, ahogy Pálci mesél. Mert már régen nem a tárgyi tudás és az alkotói háttér az, amit az egymásba érő mondatok jelentenek számomra, ez már mese, egy történet, melyet rögzíteni lett volna érdemes – a tudás, a stílus, a szeretet, az alázat, az ötletesség, a játékosság – mind-mind benne vannak, de reprodukálni, visszaadni lehetetlen. Ez akkori és ottani volt, csak nekem. Örömmel tölt el a személyre-szabott intimitás, de sajnálom a tömegeket, akik nem fogják tudni, hogy milyen híradós történetből keveredtek a képre az angyalszárnyas-romos kép szereplői vagy a cipekedők, s hogy hányszor festette át az ing színét a művész, hogy miért olyan a szereplők szája, amilyen, hogy hogyan kapcsolódik a kaspó mintája a kép egészéhez és így tovább. A tömegeket, akik nem tudják majd azt sem, hogy a „fafegyveres-gyerekkatonás" képen az előtérben álló fiú egy tévés-híradós néger szereplő és a festő korábbi szerelmének fakított, újraértelmezett mása, aki kinézhetne a számára biztosított térből, de aztán inkább a provokáció elkerülése érdekében mégis inkább lesütötte szemét és engem Ottóra, festőművész barátom szintén festőművész barátjára emlékeztet. És azt sem, hogy a vulkános képet már akkor lefoglaltam, amikor még készen sem volt – és nem azért, mert sötét és ebből fakadóan depressziósnak kellene lennie, hanem mert harmonikussága már a részleten átütött. A vágyott harmónia legalább a képen, s így egy kicsit talán a kép által is az enyém lehet. Persze ezt a festményt sem hoztam még el, ott jobb helye van, jobb a közeg. Ő is okuljon csak. Én is okulok.

Közben pedig hiszem, hogy egyszer ez az ember sokra viszi. Egyszer híres lesz. Nagyon. Arcpirítóan. Mert letisztultságával felforgat, míg békés-összhangjával romokba dönt mindent, ami ellene szólhatna. Egyszerűen szerethető, okosan szerethető, szenvedélyesen szerethető.

Ő Páll Tibor Krisztián. Festőművész. Művész.

(A honlapja éppen fejlődik, de érdemes megnézni: http://www.palltiborkrisztian.hu/)




Valaki felismeri a képen látható híres ebeket? Várom a nálam műveltebbek megfejtéseit. :)
A kép amúgy még megvásárolható, ha valakit érdekel, vegye fel a kapcsolatot a művésszel.

2008. augusztus 27., szerda

Paul Auster: Holdpalota


Ha valaki a szavak erejéért, az érzékletes leírásokért olvas könyvet, akkor Paul Auster Holdpalotája könnyen kedvenc kortárs olvasmányai közé kerülhet, ha viszont önállóan szeretné elképzelni, hogyan folytatódhat egy történet anélkül, hogy már a felvezetésben egyértelműen utalnának rá, hogy merre görbül a cselekmény: nos, akkor inkább olvasson mást.
Paul Auster ért a szavakhoz, s szerencsére Vághy László fordítása sem egyszerűsítette le, törte össze a gyönyörű, önmagukért értékes mondatokat. Sajnos ez a könyv sem mentes az elgépelésektől – de azt hiszem, lassan kénytelen leszek ezzel megbarátkozni. Az új kiadású könyvek esetében – hiába a modern technika – úgy tűnik, nem tudnak hibátlant alkotni. Sajnos. Ja, és Tokió néha Kínában van. Ez az olimpia idején kevésbé zavaró, de valakinek feltűnhetett volna azért…
A történet valójában családregény, mégha az elején nem is így indul. Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden szál szépen összeér a végén, de Auster nem az a romantikus lelkületű író, az ő karakterei szenvednek, minden mértéket meghaladó módon, emberfeletti kínokon mennek át. A főhős Marco Stanley Fogg – mint ahogy nevének mindhárom része felfedezőkre utal – a földrajzi térben utazva felfedezi önmagát, saját történelmét.
Fogg önként vállalt életvitel-minimalizmusa egy igazán érdekes lelki tanulmány arról, hogy meddig van lefelé és hol ér véget a tudat és kezdődik a robotpilóta üzemmód, amikor a test megszűnik létezni emberi valójában és vegetál, a végsőkig fenntart, hogy aztán összeomolhasson. Ez a könyv egyik legértékesebb része. Az emberi butaság és szenvedés máz-mentes keveredése, a test és lélek mindenki által megélni vágyott, de soha sem mert kínjainak útikönyve. A rendelkezésre álló javak (könyvek) felélése, áron aluli értékesítése a befogadást követően – áldozatok. Főhősünk legalább annyira szereti a könyveket, mint én, ha nem jobban, mégis megválik tőlük, hogy éljen. Fura metafora, de röviden summázza azt, hogy valahol mégiscsak a könyvek jelentik az életet.
Hogyan kell egy festményt befogadni? A Holdpalota önképző része ebben a tekintetben rendkívül kifinomult és nekem tetsző. Pontosan így érdemes tenni, ha az ember megengedhet ilyen luxust magának. Nekem eddig egyetlen egyszer nyílt életemben ilyenre lehetőségem – egy éves angliai száműzetésem során, amikor nem tudtam mivel lekötni a bennem buzgó művészeti érdeklődést. De hiányzik. Tervezem is, hogy adok majd magamnak néhány nap ajándékszabadságot, hogy újra befogadóvá váljak, kikapcsolt telefonos, elmélyült, becsukott szemmel visszaidéző képnézővé. Lehet, hogy kezdhetném akár azzal a két festménnyel (két kortárs, mindkettő festőművészről tervezek a későbbiekben írni: Páll Tibor Krisztiánról és Bóna Ottóról is), amelyek már az enyémek, még sincsenek még nálam… Ugyan azok nem holdfényes képen túlra mutató tájat ábrázolnak, de nekem fontosak…
Auster nem tudta, hogyan fejezze be a könyvet, ez tisztán látszik. A cselekmény happy endért kiált, a morbid halálokkal tűzdelt út végén az ember vágyna a pozitív kicsengésre… Szerintem Auster meg is írta ezt a változatot. Hiszem. Én legalábbis biztosan megírtam volna, mert az ilyen végekben lehet igazán brillírozni, főleg, ha tudjuk: soha nem látja senki. És Auster tudta ezt. Ezért is nyúlt egy másik, hozzá közelebb álló megoldáshoz: hagyta a hőst tovább szenvedni. Ebben a végjátékban viszont inkább nyűglődősre sikerült a nagy gyalogos kivonulás, amellett, hogy rövid a könyv többi részéhez viszonyítva, mintha erejüket vesztették volna a szavak is. Az utolsó oldalaknál már őszintén vártam, hogy vége legyen. A könyvnek.

2008. augusztus 1., péntek

My blueberry nights - A távolság íze (film)

Gazdagabbak lettünk egy csókjelenettel, amelyik megérdemli, hogy mindenidők legjobb tizes listáján szerepeljen. De ez már a film végén történik. Addig el kell jutni. És nem is gondolná az ember, hogy odáig eljutni, ebben a felgyorsult világban milyen lassan, hány mérföld és nap után lehet. Még akkor is csak késleltetetten, egyoldalúan, de viszonzottan.
Wong Kar-Wai filmje romantikus film. Nem egymásnakesős vagy humoros, nem amerikaias. Pont ettől lesz nézhető, élvezhető, érezhető, s bár a történet sodrása inkább hasonlít egy kényelmes folyóéhoz, mégsem untam egyetlen percét sem. Erről talán a fények, a sok-sok színes berendezési tárgy (a kék fal - piros fotel - zöld asztal mesterhármasa festőért kiált, annyira tökéletes), részlet, az érdekes kameraszögek, a zene - és még megannyi, a szemnek láthatatlan, de a tudatalattit élénkítő masszázzsal kényeztető apróság tehetnek. Az üveg minősége torzítja a képet, hozzáad, elvesz - így lesz más és más a szín, a fények, az alakok, a mozgások a kis kávézó kirakatán, a süteményes pulton, a memphisi kocsma ajtaján, illetve a biztonsági kamera üvegén keresztül. Mintha minden érzékünkkel egyszerre látnánk a filmet, egyszerre kellene néznünk - ezért képtelenség elsőre teljes egészében befogadni. Nekem még másodjára sem ment, mert gyermeki énem mindig felülkerekedik az elemző felnőttön és folyton megrekedek a primer élvezet szintjén, ahelyett, hogy komplexebb örömök felé indulnék.
Mind a három helyszín más, de van átkötés - fények, fények, fények. Giccses is lehetne akár, de mégsem az, vízzel keverve, visszatükröződve, elsuhanva, mintha önálló szereplői lennének a filmnek. A fényekkel alázattal kell bánni és akkor hálás segítőjévé válnak az embernek. A My blueberry nights nem erre példa. Inkább arra, hogy ha valaki kellően bátor, hogy egy bizonyos mennyiség felett használjon fényeket, azok úgy fognak önálló életre kelni, hogy nem ölik meg a történetet, hanem új dimenziót nyitnak a filmen belül.
Jude Law bevitt egy rétegfilmet a multiplexekbe. Nem tudom, hogy ott mennyire lesz sikere. Viszont a nem túl elvetemült, de igényes mozinézők körében szerintem DVD-n is tarolni fog. Mert azért mindenkinek szüksége van a romantikára, a happy endre, így meg egy különleges látásmódba bújtatva máris tálalva van, ha nem is instant és nem is szimpla hepimíl.
Jude Lawt eddig is szerettem, ezután is fogom, Jeremy karaktere kimondottan jól állt neki és hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ő egy igazi sármos pasi. Sokan eszegetnénk vele pitét esténként, még akkor is, ha valami miatt egy kicsit túl sok volt a gondolkozós távolbarévedése ebben az alkotásban. A másik szereplő, aki egyszerűen megkerülhetetlen: Natalie Portman. A pókeres jelenetben, ahogy kezét szája elé téve huncutul nevet... Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy unalmas heteroszexuális vagyok, mert egy ilyen nőért, aki ennyire NŐ, nagyon lehetne rajongani. Így nekem marad ő színészNŐként, a szélhámos szerencsejátékos szerepében szerethetően, szenzációsan, natalieportmanosan bájosan. Az ő arca, az ő ártatlan megjelenése kell ahhoz, hogy ez az érzelmileg törékeny figura erősként és mégis megtörhetőként jelenhessen meg a vásznon.
Nem A távolság íze lesz az év sikerfilmje, de mindenkinek bátran merem ajánlani. Olyannyira, hogy jövő hét szerdán (2008. augusztus 6-án) a frissen önszerveződött FUKK megamozi estéjén az egyik film ez lesz. Így harmadszor is megnézhetem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=86kckraMXtI

Hát nem álomszépek a színek?

2008. július 28., hétfő

Veszélyes Szeszélyek (Ruttkai Éva Színház, 2008. július 25.)

Az egész úgy kezdődött... Hogy jött egy e-mail, melyben a színház igazgatója kérte, hogy terjedjen a hír, hogy lesz ez az előadás, mert olyannyira nem fogynak a jegyek, hogy félő: le kell mondaniuk. Több sem kellett nekünk, lelkes mindenmentőknek, szerveződtünk előadásmentésre és lettünk is hatan. Az már az e-mailben írt "egységáron" számítva is szép támogatás, de azért rejtegetett még meglepetést az e-mail marketing: a jegyek az egységárnál 40%-kal drágábbak voltak. Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, ismét becsaptak, de legalább megnézem, hogy mit jelent az, hogy szétnyitható tető...
A szétnyitható tető tényleg érdekes, hirtelen megvilágosodtam, hogy mi is szűrődött be néha-néha éjszakai, irodámban töltött munkavégzésem közben, ráadásul kivételesen az eső sem esett, így kiláthattunk az égre, ami még sötétségében és mozdulatlanságában is jobban lekötötte az embert, mint maga a darab.
Nem is tudom, hol lehet megfogni egy olyan darabot, amelyben mindenki énekel, de valójában a szeretőt játszó fiatal színésznőn kívül senki nem tud, amelyben a történetvezetés a szilveszteri kabarék hangulatát idézi, s ahol a nézőtér mellett elhelyezett "zenesarok" elnyomja az énekhangot.
Esztergályos Cecília nem lesz soha más, mint a Família Kft-ben, nem tudom, hogy magától-e vagy a rendezők kérik, hogy erősítsen rá erre a vonalra, mert "azt" még mindenki látta, nézte. Inkább magától. Néha nekem túl sok, mintha csak ő maga játszana a saját kedvéért, a saját maga szórakoztatására. A motoros bőrszerelés kimondottan jól áll neki, melege is lehet, sajnálom.
Az író sem törte össze magát, hogy a cselekményt kidolgozza, a Zöld Kutya Kommandón a mai napig nevetünk - mi is "sorozatgyilkosok" vagyunk, akik "kutyákat árulnak", bár csak átvitt értelemben. Viszont ha megfeszülünk, akkor sem tudunk olyan kínosan arcpirító táncot ropni hozzá, mint Szanitter Sorozatszínészvagyokésjóképűésezértismernekazemberek Dávid, s közben énekelni, no, azt meg aztán biztosan nem. De kínunkban nevetni bármikor, bárhol, bármilyen szituációban tudunk, magunkon is. Most sem tettünk másként: jól megmentettük az előadást, amiért kár volt, sajnos az "altatás" nem kerülhető el.
Az est pozitív hozadéka, hogy a Zöld Kutya Kommandón felbuzdulva megalakult Egyesületünk keretein belül a Futrinka utcai KultúrKlub - röviden FUKK. (Ez egyben kifejezi a darabról alkotott, egybehangzó véleményünket is.)
Így innentől be fogok számolni a FUKK-történésekről is, ajánlókról. A következő közös kultúr-kiruccanás 2008. augusztus 1-én (péntek) esedékes, amikoris egyik drótszőrű vizslánk örökbefogadójának, Lucának a koncertjére (Mig-Rain zenekar) megyünk a Művészbázis nevű helyre (http://www.muveszbazis.hu/). Lehet csatlakozni, jó lenne, ha sokan lennénk. S akkor hátha más is írna, nem csak én. ;)

Mamma Mia! (film)

Ne engem olvassatok, feleim, menjetek inkább moziba és lássátok. :) Ennyi a rövid kritikai összefoglalóm.
Bővebben: szkeptikus voltam, hogy a Városmajori Színpadra tervezett Mikszáth-estémet, amely eső miatt elmaradt (és becsaptak az esőnappal, mert soha nem is tudtak volna az esőnapon előadást tartani, így vissza kellett váltanom a jegyeket, pedig ma már süt a nap és lett volna kedvem este színházba menni, de mindegy is), képes lesz pótolni az ABBA-slágercsokrából épült musical.
Az első felcsendülő slágernél még azon töprengtem, hogy hogyan lehetséges, hogy gyakorlatilag az ABBA slágerek szövegét már akkor is tudtam, amikor még nem is beszéltem angolul, pedig otthon biztosan nem hallgattuk őket, nem tartoztak a családi hallgatási-irányzathoz, de aztán valahogy elfelejtettem az egészet és csak élveztem a pillanatot, néha azon kapva magam, hogy a fejemben bőszen énekelek együtt minden dalrafakadó színésszel. (Sajnos a mellettem ülő hölgy nem csak a fejében énekelt, így egy idő után már én sem énekeltem sehol, csak próbáltam elkülöníteni az ő hangját a filmbéli hangoktól meg a fejemben kavargó mindenféle egyéb hangtól.)
A szereplőgárda parádés. Meryl Streep egész egyszerűen A TÖKÉLY, de Pierce Brosnan, Colin Firth, Christine Baranski, Julie Walters mindannyian nagyon profik és így az egész szép és értékes keretet kap. Nem tudom, hogyan választották ki Meryl Streep lányának szerepére Amanda Seyfriedet, de Sophie karaktere abszolút az övé, bár talán rajta látszott egyedül, hogy neki ez nagyon fontos és komoly dolog (meg is értem), a többiek egymás társaságát élvezték, a bolondozást, a szürreálisba csúszó élesváltásokat a párbeszédek és az éneklések között, így az emberre óhatatlanul átragadt a jókedv már a film legelején, nekik pedig nem kellett művészi alakítást nyújtaniuk, elég volt a rutinjukra és tehetségükre építeniük. Emiatt jó az egész.
Amúgy a történet banális: adott egy görög szigeten nevelkedő lány, aki nem ismeri az édesapját. Rábukkan édesanyja naplójára, amelyből három lehetséges apafigurát azonosít, s hogy utánajárjon a dolgoknak, mind a hármat meghívja az esküvőjére. Persze mind a hárman el is mennek. Ebből lesz a keveredés, a régi sebek felhasadnak és mindenki énekel.
A rendezés vagy zseniális vagy annyira rossz, hogy azt az ember nem meri feltételezni, így életbe lép a "vagy" előtti rész, tehát zseniálissá lesz. Merthogy vannak azok a részek, amikor beszélnek, itt szerintem nem ronthatott a rendező, egy Meryl Streep akkor is jól csinálja, amit csinál, ha álmából felkelve, migrénnel kell a kamera elé állnia. Aztán vannak a nótacsoportok. Ezek teátrálisak, kendőlobogtatósak, égbe meredősek, táncolósak. A kettő egységtípus között viszont nincs átmenet, egyikből robbanunk a másikba, majd lassulunk vissza újra. Kell egy bizonyos lelkület ahhoz, hogy az ember ne rohanjon ki a moziból, ezt beismerem. "B"-kategóriásokkal menekülésre késztetett volna az egész koncepció, de az "A"-osztállyal kényeztető tejszínes fürdő hideg koktéllal és pálmafákkal.
A nyár könnyed néznivalója tehát: Mamma Mia! És még pironkodnunk sem kell miatta, hiszen a retró divat. Azért a munkahelyi ABBA-hallgatást azonnal tessék ABBA-hagyni. ;)

2008. július 19., szombat

Paris, je t'aime (film)

Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)
A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!

A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.

Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6

Mészáros-Szemenyei: Drakula (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. július 18.)

Már egy órája töprengek azon, hogyan lehet összefoglalni a tegnap esti élményt. A szabadtér varázsa ismét segített abban, hogy ne tudjak kizárólag a darabra, a zenére, a színészekre, a hangokra figyelni, ugyanis nyirkos, hideg idő volt, én pedig alábecsültem a túléléshez szükséges ruhamennyiséget, mert pulóverben és állig felhúzott kabátban is fáztam. A műanyag szék pedig nem adott egy csipetnyit sem a komfortérzetemhez, a második felvonás végét már tényleg tűkön ülve vártam. Rájöttem arra is, hogy ha választanom kellene a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad között, akkor ez utóbbit választanám, mert ott még nem minden a "bizniszről" szól, igaz, a közönsége is más és nem futhatok össze pld. Varga Miklóssal a kapuban, de ingyen és a bejárat mellett jól észrevehetően kínálják fel a párnát az ember alá...
Alapvetően kedvelem a musicaleket, bár inkább sláger-egységenként dúdolgatva, mint egy az egyben, darabként feltálalva. Egy musical szerintem soha nem lesz egységes darab. Ezt mondjuk a közönség is alátámasztotta azzal, hogy minden dal után tapsolt, így még ha lehetett volna sodrása a musicalnek, azt is sikerült volna megtörni - ebből a szempontból kész szerencse, hogy nem nagyon volt mit megtörni.
A musical "kéthelyszínes": a történet szálai Londonban és Erdélyben játszódnak. A szerkezetiségben igyekeztek a földrajzi váltásokat egyenletesen elosztani, az angol szalont Drakula gróf kastélya követi, majd visszatérünk ismét Londonba, hogy utána újra megborzonghassunk a rideg kastély falai között. Néha olyan érzésem volt, mintha még hiányoznának részek, néha nem találtam az átkötést, máskor meg túlságosan kidolgozottnak tűnt egy-egy "puffer"-jelenet, ráadásul nagy ívű éneklések nélkül. (A hangosítással amúgy sincs szerencsém, de itt most nem csak azon múlt.)
Valószínűleg sokan nem osztják véleményem, de én azon maroknyi csoportba tartozom, akiknek nem tetszik Pintér Tibor hangja vagy méginkább hangképzése. A hangi adottságok megvannak, de mégis, az egész Drakula grófos áriázás modorosnak, "zámbójimmysen" csúszva-hajlítottnak hatott. Tudna ennél Pintér Tibor jobbat is, ebben biztos vagyok, de nem akar. Ez eladható, ez sikeres. Én jobban szeretem az érthető, élvezhető éneklést, mint amilyet a tegnapi estén Gallusz Nikolett nyújtott. Az ő esetében kiemelném még azt is, hogy az egyetlen hiteles, színészként is értékelhető jelenség volt a színpadon. Azt sem bántam volna, ha minden szerepet ő énekel, játszik, annyira övé ez a közeg, övé ez a darab. Gallusz Nikolett profi színész, profi énekes és hosszú, göndör, vörös hajzuhatag-parókájában, törékeny testével tegnap szerintem férfiszívek tucatjait dobbantotta meg már néma jelenlétével is.
A cselekmény elnagyolt, a romantikus szálra épül, ettől kicsit lagymatag, a dalokat sem jellemzi elementáris erő, Minna Murray és Drakula duettjeiben pedig nem bírt kialakulni a harmónia, elcsúsztak egymás mellől az énekesek, így inkább az egymástól való távolodást, mint összetartozást, vágyakozást sikerült kifejezniük.
Mégis azt kell mondanom, hogy nézhető és könnyed, romantikus (!) musical a Drakula, semmi nagy durranás, de zajos siker. Kapható DVD-n, hazavihető az élmény, hogy a 2007-es szereplőkkel (amikor még Edwin Marton hegedűlt, aki önmagában egy jelenség) a hideget és a szúnyogokat kizárva lehessen újraélni, s rádöbbenni például, hogy "Shrek"-kel (Gesztesi Károly) élvezetesebb lett volna a lelkész dala... Én a biztonság kedvéért még hagytam magamnak időt átgondolni, hogy megvegyem-e... ;)
Ha valaki szeretne többet megtudni a musicalről, keressen a hivatalos honlapnál (http://www.drakulamusical.hu/) jobb és tartalmasabb oldalt, mert az elég minimalistára sikerült - az információkat tekintve... Azért a dalokba bele lehet hallgatni, ha valakinek ennyi kielégíti kiváncsiságát.
Az este minden mellett és minden ellenére remek kikapcsolódás volt, ehhez jelentősen hozzájárult "drakulógus" barátnőm örök jókedélye és az előadást követő "mekdrájvozás". Köszi, Léna!

2008. július 11., péntek

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája (a pécsi Bóbita Bábszínház előadása a Városmajori Színpadon, 2008. július 6.)


A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?

2008. július 2., szerda

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland


Irodalmi thriller - gondoltam, hogy jó lesz, majd felpezsdít és látok ám csodát...

Láttam is: az első két oldalon a gondos lektor meghagyott két elgépelést. Döbbenet. Finnyás vagyok, bánt az ilyesmi. A könyvet nem tudtam elolvasni- két oldalig jutottam, nem mertem tovább. Majd talán angolul is megveszem. Addig meg ezek a bárányok is hallgatnak...

Ha valakit nem zavarnak az ilyen apróságok (én sznob vagyok, belátom), szívesen kölcsönadom "jelentési kötelezettség" terhe mellett. Én elvéreztem. De ez nem Murakami Haruki hibája.
***********************************
2008. július 30.
Megküzdöttem a démonaimmal és nem hiába tettem. Haruki nem véletlenül ismert és elismert, ez a könyv is nagyon jól szerkesztett, élvezetes. A leíró részek mesteriek, ha irodalmat tanítanék, biztosan tőle idéznék tájleírásokat a kis nebulóknak, hogy okuljanak. A történet nekem kicsit "félszeg", az ötlet zseniális, de nem adott lehetőséget a műnek a szerző, hogy végigfussa a megérdemelt ívet, túl hamar zárta és túl sablonos a vége, mintha az előírt határidő szorítása írta volna felül az amúgy addig töretlen írói alaposságot és misztikumot.
Viszont tele van elgépeléssel... Ez pedig nagyon bosszantó. Én majdnem lemondtam róla emiatt, szerintem sokan meg is teszik. Mert ez a mai világban enyhén szólva is ciki. Ráadásul Haruki nem ezt érdemli, sőt: Erdős György, a fordító sem ezt érdemli. Régen olvastam ilyen gördülékeny, magyaros és élő fordítást, ezért őszinte elismerésem.
(Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland, Geopen Könyvkiadó, 2007.)

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás


Okkal kérdezheti bárki: mi tartott ennyi ideig? Ez a könyv nem most jelent meg! Igen, mea culpa, én is birtoklom már egy ideje, a lapjai meg is sárgultak (fura, mert azért ennyire nem jelent meg régen), de csak most vettem erőt magamon, hogy a kis túlzással osztálynaplónyi könyvet a hónom alá fogva kiolvassam. Kicsit bánom, hogy eddig vártam.

Mark Renton fut a kamera felé. Ez jutott eszembe, amint belekezdtem, de a befejezéshez érve már 100%-os, hamisíthatatlan Trainspotting életérzésem támadt, merthogy Gerlóczy könyve ezen hivatkozott kultfilm könyves pandantja. Lázadó, önpusztító, széthullásában mássá rendeződő, néha érthetetlen és elítélendő, máskor meg egészen banálisan szerelmes-felhangú kortörténeti kórtörténet.

Hogyan kezel egy kezelhetetlen fiatalt az iskolai rendszer? Sehogy. Ezt megkapjuk sokszor és telibe, de az iskolarendszer kritikájaként én bevallom, nem tekintem az írást. Érdeklődéssel olvastam az államitól a vallásin át az alapítványiig megsemmisített iskolák bemutatását, hozzáállást, tanárkodást, diákos klikkesedést és a főhős szociopata társadalmi tengés-lengését. Nem azért, mert azonosulni tudtam vele (hogy tehetném pedagógus végzettséggel, de komolyan?), hanem mert Gerlóczy olyannyira van eszköze birtokában, hogy új stílust kellene elnevezni róla az irodalomban. Én most magamnak "freudi asszociatív retro-barokk" stílusmeghatározást kódoltam Gerlóczy neve mellé kis kobakomban, mert tényleg megérdemli és mert tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, hogy mi az, amit a szavakkal, mondatrészekkel tesz ez a fiatalember. Hömpölyög, átköt, olyan szavakat használ (az utoljára a nagyanyám szájából hallott "garaboly" felidézéért örökre hálás leszek, ígérem), melyeket már rég elsüllyesztett a modernizáció, sorokon keresztül cipeli, vonja azt az egy mondatot, hogy a végén pont és már le is zárja az egészet. Az ember meg csak néz körbe, hogy akkor mennyi információt is kapott hirtelen nagydózisban és nekilát újra, hátha akkor minden elemét be tudja fogadni. Aztán rájön, hogy nem, mert a mondatok nem állnak meg annyiban, hogy jók és érdekesek, hanem még dallamuk is van, gyermekdalosan könnyed, felütésekkel, ritmusváltásokkal és mindennel, ami előtt leborulok, mert soha nem leszek képes ilyen eszköztárat felvonultatni, bármennyire is szeretném: én sajnos soha nem leszek Gerlóczy Márton.

A történet - a könyv szempontjából - ezredrangú, ne is várjon senki kalandregényt, az Igazolt hiányzást a stílus miatt kell olvasni. Kultkönyv. Irodalmi Trainspotting. Aki még halogatta, most pótolja. Mert Gerlóczyból nincs igazolt hiányzás.

(Gerlóczy Márton honlapja: www.gerloczymarton.hu)

2008. június 30., hétfő

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Városmajori Színpadon, 2008. július 27.)

Egy többségében gyermekek által előadott darabot akkor sem bántanék, ha amúgy rettenetesnek minősíteném magamban, mélyen. A debreceniek megkíméltek attól, hogy a gyermekek védőernyője mögé bújva írjak "kritikát", mert előadásuk üde volt és lendületes, megható és pont annyira szimbolikus, amennyire egy Pál utcai fiúk előadásnak lennie kell, főleg, ha a nézőtéren is sok kiskorú gyerkőc üldögél.

Elfelejtettem már a kertszínházak hangulatát. Elfelejtettem, hogy ha délután esik az eső, nincs az a verőfényes napsütés, ami estére megszárítaná a narancssárga műanyag-ülőkéket és hiába a szivacsbetét, amelyet nem szabad elfelejteni vételezni a bejáratnál, vizes leszek és ez negatívan befolyásolja a darab élvezetét. Sajnos innen indultam, meg hogy fázom.

Megérkeztünk és a Pál utcai fiúk szaladgáltak a nézőtéren, egy törökmézárus jött-ment közöttünk, minden velünk élt, mint egy vásárban. Az előadás úgy kezdődött el, hogy valójában már régen ment, így az átkötés sem okozott drámát, valahogy ott voltunk mindannyian a klubban, a vizes székeken.

Minimalista díszlet (bár a grund nem is igényelne amúgy sem rokokó bútorokat), lendületes kis-színészek, a jövő generáció. Átvezető, metaforikus hegedűs, néha belegubancolódva, néha érzés-szerűen jelen, gyönyörűen szólaltatva meg a hangszert. Már miatta is megérte. Órákig hallgatnám a hátborzongatóan keserédes dallamot (ezért elismerés Faragó Bélának!).

A rendező nem csak a színpad adta lehetőségeket, hanem az egész színház, játéktér fizikai valóját kihasználta, minden és mindig élt, elől ülni pedig nem volt feltétlenül minden esetben szerencsés, mert így nyakkitekerve kellett figyelni, hogy ki honnan érkezik a grundra vagy a Füvészkertbe vagy Nemecsekékhez vagy akárhová.

A második felvonás kicsit hézagosan indult (mintha elkezdődött, majd hirtelen percekig nem történt volna semmi), de Nemecsek halálának fény-árnyékos, hídon elvonulós szimbolikája nem csak meghatóra, hanem a Nemecseket alakító Gál Kristóf tündéri alakítása miatt igazi, szívfacsaróan eltávozósra sikerült. Nem is emlékszem, hogy mikor gyűltek könnyek a szemembe egy színházi előadás kapcsán, de most sikerült.

Molnár Ferenc ifjúsági regénye azt hiszem, hogy soha nem megy ki a divatból. Ez is egy olyan kötelező mérföldkő az "emberré válás" folyamatában, mint Fekete István Tüskevárja vagy Otlik Géza Iskola a határonja. Molnár Ferenc tudott és akart is a befogadóhoz szólni, közölni, átéreztetni, kortalanítani. Szeretjük is ezért.

A darabot összefoglalóan egy smsben így jellemeztem: lelki levitáció. És az volt, tényleg, nem más, nem kevesebb. Köszönöm, debreceni srácok! Köszönöm Vidovszky rendező úr!
(A debreceni Csokonai Színház honlapja: www.csokonaiszinhaz.hu)

2008. június 26., csütörtök

A boldogító talán


A munka melletti vizsgaidőszak és az EB távoltartott eddig kis otthonos mesekuckómtól, a blogtól, de most már visszatérek és rendezgetem az elmúlt időszakban látott filmek, olvasott könyvek és begyűjtött egyéb élmények sorát - mert ezekről azért nem tettem le, mégha nem is írtam róluk. Azért kicsit elszoktam az írástól, így egy amerikai limonádéval kezdem bemelegítésként.

Én nyíltan vállalom, hogy szeretem az ún. "romcom"-okat, mert mozognak, beszélnek, mégsem kell közben különösebben gondolkodnom, csak mosolyognom, ha olyan, vagy ülni némán, ha meg amolyan. Szoktam is terápiás céllal romantikus mozizni hajnalonta, amikor már előre tudom, hogy nem lesz kedvem elindulni otthonról. Szóval én vállalom.

A boldogító talánban semmi extra nincs. Tényleg semmi. Tom egy csapodár pasi, Claire pedig lelki társa, barát-barátnője. Nincs köztük semmi, de rendszeresen találkoznak, ismerik egymás minden rezdülését. Tom hajtja a kalandokat, Claire-nek nincs senki az életében. A drámai fordulatot az hozza meg, amikor Claire Skóciába utazik hat hétre. Tomot a nő hiánya ráébreszti, hogy ő az igazi, csakhogy Claire eljegyezve tér haza a nagy útról. Szívás. Ha én lennék a rendező, akkor itt Tom karaktere legyintene egyet és folytatná tovább az életét úgy, ahogy eddig vagy pedig lezülleszteném és megjáratnám vele az összes földi poklot, amit csak szerény képzeletem elő tud állítani. De ez egy amerikai film, úgyhogy semmi sem így történik. A vőlegény nemes, tud zsákolni és a kosarazás utáni zuhanyzásnál az is kiderül, hogy férfiassággal is jól el van látva, tehát a harc igazi és kemény harcnak bizonyul. Ezek miatt a roppant fontos dolgok miatt. Nem azért, mert a nő megfontoltan döntött, az ezredrangú dolog.

A vége persze az lesz, amire mindenki számít, még meg is könnyezzük, hiszen milyen romantikus, pedig nem az. Tom és Claire egybekelnek. Happyend, parádé és én továbbra sem értem, hogy miért hiszünk abban, hogy a férfiak a kedvünkért megváltoznak (hiszen mi sem változunk meg a kedvükért), és miért van az, hogy a filmekben egy ilyen nagyhorderejű elhatározás mégsem olyan nagyon megalapozott és előkészített, hogy a hirtelen előugró, eszmélő jelölt kedvéért mindig le lehet mondani vagy mégjobb: kiderül valami a másikról, ami miatt le KELL mondani egy esküvőt. Őrület. Csoda, ha az ember nem hisz a házasságban?

De azért a film pont annyi, amennyit a plakát ígér. Patrick Dempsey pedig a Grace Klinikán túl is szépfiú, jól is van ez így, kell a megfáradt és megtépázott női hormonoknak az optikai tuningolt mozizás élménye.

2008. június 4., szerda

Moliére: A mizantróp (2008. június 4., Örkény Színház, Budapest)

Igazi véleményt nem írhatok egy még nem teljesen kész, csak a szűk körnek bemutatott előadásról. Nem tartanám helyén valónak, ha részleteiben mennék végig a Gothár Péter rendezte Moliére művön.

A díszlet még nincs kész, recseg-ropog-zajong, a jelmezek készültségi foka is alacsony - ezekre mind felhívta a figyelmet Mácsai Pál kedvesen, családikörösen. (Gothár Péter nem akart velünk beszélni igazán. Mindig furcsállom, ha egy rendező esetlenkedik, amikor hirtelen ő van színpadon, de egy meghitt összejövetelen ez is bőven belefér.) Elfogadtunk mindent mindannyian, akik a túlhűtött térbe zsúfolódtunk kiváncsian. Elfogadtuk, hogy még nem darab, de nekünk, kiváltságosoknak egy estére mégis az lesz. Elfogadtuk, hogy megállítható. (Titkon azért reméltük, hogy nem kell megállni, hogy azért mégis igazi színház élmény lesz. Gothár Péter sejtette, vagy méginkább: rutinosan tudta ezt. A darab pereghetett, egyben lehetett, miközben a rendező úr hol a hibákat, javítani valókat diktálta tollba, hol smseket kezelt a mobiltelefonján, de nem állította meg.)

Gothár Péter Mizantróp-rendezése nekem Gwen Stefanit juttatta eszembe. A mostani, a "kortárs" Gwen Stefanit.

http://www.youtube.com/watch?v=uTfbCOPApsQ

Meg azt, hogy már rég jártam igazi festmények között, igazi szabadon. Pótolnom kell, amint végzek a vizsgáimmal.

Talán még azt is, hogy a színészek néha jobbak, mint a koncepció. Bár nekem a koncepció-látás se ment. Nem "örkényes", mindenesetre. Most határozottan nem. (Értékítélet nélkül.)

Nem felejthetem el, hogy amit láttam, még nem az igazi darab. Csak betekintés. Kóstoló. Ha megkínálnak, elfogadom. Elfogadtam. Láttam. Vélemény ősszel. Igazi vélemény.

Addig érek és érni hagyok.

2008. május 29., csütörtök

Fütyülős tárgy kiállítás (Merlin, 2008. május 24-június 8.)

Bár terveztem, a kiállítás megtekintése mégis "véletlenszerűen" történt - egy színházi este alkalmával. Jó helyen volt és jó időben, így is mondhatnám.

A Zwack és az Arc közös tárgytervező pályázatán mindössze annyi volt az elvárás, hogy a Fütyülős márkanév alatt futó pálinkához kapcsolódó matyó hímzés mintavilágát felhasználva szülessenek új alkotások.

Az ötlet alapvetően marketing-fogás, de mégis: számomra kellemes csalódás volt az, hogy mennyi tehetséges, kreatív és lelkes ember mozdult és hogy mennyire minőségi munkákkal álltak elő. Divat lesz "fütyülősbe" öltözni, trendi lesz a matyó hímzés - az, hogy a Fütyülős pálinkákból mennyivel fogy több, nem tudom (én biztosan nem mozdulok el a jól bevált nulla fogyasztásról semerre), de előfordulhat, hogy vodka-narancs helyett Fütyülőst kérnek majd a diszkópultnál a fiatalok.

A Merlinben megtekinthető a beküldött alkotások egy része (kár, hogy megvásárolni vagy legalább vételi opciót bejelenteni nem lehet, van olyan, ami engem pld. kimondottan érdekelne), sőt közönség-szavazni is lehet (a szakmai zsűri fődíját a fényvisszaverő matyó mintával díszített láthatósági mellény nyerte). Be vagyunk tehát vonva, de a jó értelemben. Támogatnám, hogy több ilyen kezdeményezés legyen. Nem baj, ha a lelketlen reklámosok, akik mindent és mindenáron el akarnak adni, belekevernek egy kis társadalmi missziót is a harcba. Így a végén mindenki jól jár.

Az egyetlen negatívum a kiállítással kapcsolatban, hogy a Fütyülős hímzés-mintás papírdobozai nem igazán szerencsések állványnak, mivel a virágok fűzére sokszor elnyomja, észrevehetetlenné teszi a felvonultatott tárgyakat. Ráadásul valami miatt a kampány honlapján (www.futyulos.com/tervezz) is csak a kiállítók neve és a kiállított "cucc" fantázianeve látszik, kép nincs. Pedig jó lenne, én megnéztem volna újra (meg újra) kedvenceimet. Meg hát nem is mindenki Budapesten fütyül... De most sajnos fütyültek rájuk...

2008. május 28., szerda

A kiscsákói Geist-kastély


Szeretne-e valaki országos védettségű műemlék lenni? Nos én már egyértelműen tudom a választ: nem. A hétvégén meglátogattam ugyanis egyik kedvenc alföldi kastélyomat, mely ebbe a kategóriába tartozik... Siralmas látvány fogadott, a néhány éve megkezdett felújítás abbamaradt, a körbezárt területen gaz, üresség, csend, elmúlás...

Segíteni nem tudok, csak végignézem, ahogy a valaha jobb napokat látott, állítólag Ybl Miklós által tervezett tornyos épület az enyészeté lesz úgy, hogy közben papíron védik... Ráadásul a kastély magántulajdonban van (a majorban a Szivárvány utca lakói megörültek, amikor érdeklődtem, mert azt hitték, hogy vevő vagyok... Bárcsak lehetnék, de sajnos nem...), a német úr, aki még látott fantáziát a felújításában, már nem él. Az álványok ott maradtak, a vadászkastély párkánya alatt végigfutó motívumok közül a még fellelhetőek megtisztítva, restaurálásra előkészítve merednek a nyomorba-haló messzeségbe.

Nem egy vidám hely, pedig megérdemelné, hogy az legyen. A kastély üzleti hasznosítását elképzelhetetlennek tartom, pedig töprengtem ezen is, de rossz helyen van és rossz állapotban... Igaz, hogy fél óra autózással már termálfürdőben áztathatja magát az ember, vagy akár a kert végéből vadászhat, de Kiscsákó a világ vége, még tábla sem nagyon jelzi, hogy létezik, a bekötő út pedig csak erős idegzetűeknek ajánlott. Az emberek viszont kedvesek, közvetlenek és sajnálják a kastélyt. Mint ahogy én is. És tehetetlennek utálok a legjobban lenni. Mert valami megoldás biztosan van, csak én nem találom, mert mindig a pénz és a hasznosítás oldaláról indulok el. De valaminek lennie kell...

Geist Miklósnak nem ez volt az egyetlen kastélya ezen a környéken, sajnos a kondorosi (geisztcsákói) sincs jobb állapotban, mint a kiscsákói (és a kettő nem ugyanaz, bár tudom, hogy sokan keverik). A hajdani gyertyagyáros-sertéskereskedő tudott élni, azt kell, hogy mondjam. Meglepődne, ha látná: mi lett a gyönyörűséges épületekből... Én is meglepődtem, pedig alig pár évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor épp ki volt tisztítva a környezete, az sokat javított az összképen... Akkor még a patakon túli "imaházba" sem kellett félcombig érő gazon átvágni, most örültem, hogy a fa harangláb és az ablaktalan "egyszobás" még áll egyáltalán.

Mivel magánterület, így a kastély belsejével nem ismerkedhet meg az egyszerű földi halandó. Pedig tényleg szép és valami miatt a belső felújítások előbb kezdődhettek, mint a külső, homlokzati munkák. A villamos vezetékek már a falban vannak és szerintem a csövek is kicserélődtek. Az egykori vadászterem menyezete fastukkós, gyönyörű, de a tető megbontása miatt az egész épület ázik, málik... Szívszorító, tényleg az.

Nekem ez a kastély fontos, nem tudom, hogy miért, de az, és nem akarom így látni... De látni akarom virágozva, teljes pompájában, szeretve. Azonnali megoldást akarok, segítséget, kiáltást és rendet. Befektetőt, őrültet, akárkit.

Addig azért kérem, javaslom, ajánlom, ha valaki a Dél-Alföld felé veszi az irányt, pillantson rá. Hogy tudja, hogy számít, hogy tudunk róla, hogy fontos. És mert érdemes is.

Euripidész: Bakkhánsnők (A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház vendégelőadása a Merlinben, 2008. május 27.)


Nem hátrány, ha az ember előre tudja, hogy mire számítson. Ebben az esetben vagy elkerül bizonyos helyzeteket vagy méltósággal tudja viselni.

Rám nem jellemző az előzetes készülődés, véletlenszerűen és hangulatomra hagyatkozva döntök színházi előadásokat illetően. Sokszor rosszul.

A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház attól nemzetközi, hogy különböző nemzetiségű színészek játszanak együtt a színpadon. Szegényes képzettársításomban ez valahogy mégis azt jelentette, hogy együtt, de magyarul. Nos, nem. Együtt és mindenki a saját nyelvén. Akinek kettő is van, az vegyesen. Így láttam tehát Euripidész drámáját szlovákul, csehül, angolul és magyarul - egyszerre. Utoljára ilyen zanzával a Kálmán Imre tiszteletére rendezett nemzetközi operettgálán találkoztam, de ott nem volt zavaró, hiszen a dalokat (gyermekkorom szilveszteri és egyéb élményeinek bázisán) bőszen énekeltem magamban (természetesen magyarul). Na, Euripidész nem képezte szerves részét gyermekkorom memoriterjeinek, így nem volt mit a fejemben énekelni, szavalni, gondolni... Pedig tudom, tudom... Dionüszosz isteni voltát tagadják a galád thébaiak, ezért bosszútállni érkezik a hős. Pentheusz bár erőteljes vonzalmat érez Dionüszosz iránt, hezitál, nem meri érzelmeit, az új iránti vágyát szabadjára engedni, szembeszáll és veszít. Saját anyja, Agaué öli őt meg. Szép történet.

Na, de hogy is van ez más nyelvre kapcsolva és más hangszerelésben? Dionüszosz olyan, mint David Beckham és David Bowie egybegyúrva. Metroszexuális lénye a szórólap szerint popsztár, a darab során angol nyelven előadott Marilyn Manson zenéjére hajazó dala alapján inkább rocksztár felhangú kirakatbábú, aki valahogy mindenki körül ott van, mindenki cipeli, mozgatja, áthelyezi, hatalmába kerül, vágyakozik iránta. Ezt még én is, aki amúgy a táncban kifejezett érzések, történet-töredékek megértésében nem jeleskedem, fel tudom fogni a hangos, lüktető zenei aláfestés ellenére, mellett is. A bakkhánsnők prostituált-elmeháborodott figuráját már kevésbé, bár kimondottan tetszenek a szövegmentes mozdulatsoraik, inkább képszerűen tárolom, mintsem a mű megértéséhez szükséges történésként. Pentheusz akár a Turandotból is átfuthatott volna az operaházból, nekem legalábbis oda linkel gonosz kis freudi agyam. Biztos az aranynadrág-aranyöv miatt. Teljes a káosz. A történet lényegében mindegy, az első részben mindenki kiabálva beszél, az érzések arcon történő megjelenítésére hasznosabbak lettek volna a maszkok, a színészeknek ez ugyanis nem ment, nagyon nem.

A második rész már valamivel színházasabbra sikerült, voltak csendek és igazi dráma egy darab máj körül, mely ugyan a mű legkegyetlenebb része hivatott volna lenni, de a néhai Moha és Páfrány mesét eszembe juttató nyelv miatt én inkább házastársi vacsorabotránynak éltem meg. "Megint nem rántotthús, hanem máj, mindig csak máj." Ez persze nem támasztotta fel a máj "alapjául" szolgáló Pentheuszt és nem csökkentette az Agauét alakító Pavlína Storková érdemeit sem - már ami az alakítást illeti. Tényleg hittem neki, ebben az egy kicsi jelenetben legalábbis, mert amúgy meg ő volt a legrosszabb. Megint tudnék hozni egy párhuzamot - a jelen blogon is szereplő Blikk című rettenet rágógumis, copfos, hátizsákos betépett "Kiscsaj"-át, Stefanovics Angélát. Na, pont olyan üresnek és hiteltelennek éreztem Agauét, mint Kiscsajt. És még hasonlít is egymásra a két színésznő.

Számomra nem derült ki, hogy Dionüszosz akkor most egy önelégült és bosszúvágyó gyilkos vagy csak saját mámorító, tudatmódosító hatásának következményeit kénytelen viselni. Bizonyára jobban ment volna a megértés, ha az előadás előtt tudatmódosítok. Így viszont a legbutább, legértetlenebb nézőnek éreztem magam, aki bármi mással tölthette volna az idejét színház helyett, hiszen ígysem volt színházban. Lélekben semmiképpen sem. Sajnos.

2008. május 27., kedd

Nick Cave & the Bad Seeds (2008. május 26. - Petőfi Csarnok)

Nick Cave előben, fényben, PeCsában. Nem is tudom, hogy mit írhatnék... Az igazság az, hogy élő ikonokról akkor sem írnék rosszat, ha történetesen csak kiállnának a színpadra, integetnének az összegyűlt érdeklődőknek és elénekelnének egy népdalt... Egyszerűen nem menne.
Szerencsére Nick Cave esetében nem kell a felvezetés mentegetődzésnek tűnő sorai mögé bújnom. A koncert élő volt, mozgós, olyan nickcaves. Csak én öregedtem meg. Kiöregedtem a küzdőtérről, nem is lett volna hozzá kedvem. Jobb volt ez így, távolabbról, hallhatóbban, megpihenősebben, elmerengősebben. Néha elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy én valahogy gyorsabban öregszem koncert-ügyileg, mint pld. Nick Cave, de biztosan erre is van valami racionális magyarázat. Ő még mindig elől prédikál, én meg már leginkább csak hallgatok, maximum az ütemet vagyok hajlandó még dobolni észrevétlenül és magamban dúdolgatok...

Az új lemez zenei anyagát ügyesen néhány régi, ismertebb nótával vegyítve tálalták - remekül. Hátborzongatóan néha. Zavarbaejtően. Hány éve is volt, amikor ugyanezen a helyen (a PeCsa tényleg semmit nem változott szabadtérileg) egy becsempészett diktafonnal roptam és hömpölyögtem a tömeggel? Az volt Nick Cave első magyarországi koncertje... 17 éves voltam. És boldog. Mint most. 14 évvel később. Valahogy ez mindig ugyanaz, ugyanott. Nick Cave a Szigeten más volt, de a PeCsában az én Nick Cave-em. Az igazi.

Az album (Dig, Lazarus, Dig!!!) nem valószínű, hogy a kedvenc NC albumom lesz, a balladásabb zenéi közelebb állnak a szívemhez. Viszont előremutató, ha még ilyen életművel az ember háta mögött szükséges előre mutogatni egyáltalán. Azért kötelező darab, meg kell lennie minden valamirevaló Nick Cave szimpatizáns CD-gyűjteményében. Sőt, szerintem meg is szerethető, úgyhogy ha elégszer hallgatom, lehet belőle kedvenc, csak vissza kell pörgetnem magam a megfelelő hullámhosszra. Hallgatom is jó sokat, törekszem.

A koncert részleteit, a számokat, az érzéseket már leírta más kritika (pld az Index újságírója nagyon érzékletesen és szemléletesen), én nem teszem. Nem is értek hozzá. Nekem maradt a primer élvezet. Fejet hajtok a mester előtt és még a bajuszt is megbocsátom, pedig azt hittem, hogy az nem bocsánatos bűn kategória. De az. Nick Cave-nek minden az. Azt hiszem. :)

Az este tökéletességét csak fokozta az egyedüliségemet felváltó társaságosságom, úgyhogy 2008. május 26-a határozottan JÓ NAP-ként vonul be nemlétező történelmembe. Meg is hallgatom gyorsan a Midnight Man-t, hogy a mai napot is jól zárjam a tegnapi emlékén merengve.