2009. november 27., péntek

Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.

2009. augusztus 19., szerda

Joseph Brodsky: Velence vízjele

Elsőre utáltam. Kisebbrendűségi érzés vett rajtam erőt, miután majdnem minden oldalon lábjegyek tucatjain kellett átrágnom magam, hogy megtudjam, ki és mi volt a hivatkozott személy. Bevallom, ez olyannyira felbosszantott, majd elkeserített, hogy sem a mondanivaló, sem a hangulat nem tudott közel férkőzni hozzám, s cserében alig vártam, hogy az amúgy is rövid írás végére érjek. Nem terveztem újraolvasást. Az ember nem szereti magát kényelmetlenül érezni, különösen nem egy magányos cselekvés közepette (olvasás).

Aztán úgy adódott, hogy újra elővettem. Higgadtan, átgondoltan. Ez segített abban, hogy rájöjjek: a lábjegyek az olvasó számára nem tartalmaznak a mű élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges információt, hiszen a személyek kiléte említésük milyensége miatt nem releváns, inkább az életrajzi vonalhoz adnak kitekintést, már annak, aki Brodsky élettörténetében kíván elmerülni, én pedig határozottan nem tartozom ehhez a körhöz egyelőre. Az olasz kifejezések jelentését ismerem, miattuk sem kellett a lap aljára ugranom szememmel. Ezáltal, hogy nem ide-oda cikázott a pillantásom, az alkotás selymes, vízszerű írás-vászonná vált. Élvezhető, szemléletes, leírásokban gazdag művé, amely mégis inkább hangulatát, mint valóját kívánja átadni a szeretett, csodált, rajongott városnak, Velencének.
A rövid fejezetek alkalmassá tették metrózás közbeni olvasásra is, s ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvnek valójában nincsen története, tehát nincs mit nyomonkövetni, nem kötelező a teljes, osztatlan figyelem a befogadáshoz. Öt perc alámerülés Velencében, aztán munka, bevásárlás vagy bármi egyéb. Nem okoz törést, nem dráma.
Egy megalázott olvasó másodszorra nagyon veszélyessé válik, én is így jártam. Minden apró zavar örömmel töltött el. Lélekben pezsgőt bontottam, amikor rájöttem, hogy a biologizáló metaforikus részek valójában áltudományosak. Ha valaki időt szán arra, hogy kibontsa, hogy mit is írt a szerző, csalódik: mert a szerző nem írt semmit. Csak azt szépen tette.

A szépség pedig Brodsky elméletével ellentétben nem melléktermék. Erre a legjobb példa ez az írása. Lábjegyek nélkül, Velence felé.

2009. augusztus 18., kedd

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

2009. július 28., kedd

Kampec Dolores koncert (A38, 2009. július 24.)


Valaha nagy dolog volt nem házilag másolt kazettához jutni. Nekem sem volt túl sok, de közöttük leledzett egy Kampec Dolores. Meditatív, szeánsz-szerű dallamaik töviskoszorúként csavarodtak már akkor is az ember tudata köré, kiváncsi voltam hát, hogy az elmúlt évek alatt ők vajon mennyit és miben változtak.
Gyakorlatilag itt le is zárhatnám az írásom, mert nem változtak semmit. Ugyanolyan lelkes-kedves, szerethető, összeszedett és jól komponált zenekar, mint régen. Hiába teltek az évek, ugyanazt hozzák, mint anno. Felovasósan, közönség-közelien, mint régen. Mintha most lehetne először underground-nak vagy "alterosnak" lenni.
A közönség hálás, de lehet is: mindannyian nagyjából egyszerre voltunk fiatalok, s a múltidézés mindenképpen nagy kortyokat jelent az örök ifjúság forrásából, egészségünkre hát!
Picurka hátrány, hogy a Zöld Pardon hangosabb és túl közel van. Emellett a koncert után techno diszkó kezdődött, ami a levezetésben némiképpen akadályozta a Kampec Doloresre gyűlt közönséget - az oszlatás identifikáció nélkül is tökéletesre sikerült. Így éjfélkor már visszaváltozhattunk, s elmúlt a varázs.

A zenekar honlapja: http://www.kampecdolores.hu/

Frank Wedekind: Lulu (Pesti Színház, 2009. február 4.)

Előre le kell szögeznem, hogy soha nem tartoztam Eszenyi Enikő rajongói közé, eddig az egyetlen értékelhető és akceptálható előadást a Szigeten láttam tőle, amikor hozzá illően ripacsul pajzán verses magánestjét prezentálta. Igaz, akkor is csak az eső elől menekültünk a színház sátorba, de legalább nem bántuk meg.
Ugyanezt nem mondhatnám el a Lulu előadásáról, ahonnan – amennyiben a ruhatár nem tartott volna zárva a szünetben – rövid úton távoztam volna, annyira elkeserítően szánalmas volt az alakítása. Lassan be kellene látnia, hogy ő alkalmatlan fiatal naivák eljátszására, sokkal közelebb állnak hozzá az érettebb, vérbő, kevésbé infantilisre hangszerelt szerepek. Miután az egész darab az ő karaktere köré volt építve, nem lett volna rossz, ha a megszokott manírok helyett láthattunk volna valami újat, de ő az a színész, akiről bár minden médium azt harsogja, hogy folyton megújul, számomra mindig ugyanaz a folyó és én mindig bele is lépek, hogy aztán rájöjjek, hogy nekem ez túl hideg, túl zavaros…
A történet egy körülrajongott, de hűségesnek nem mondható, pénzsóvár kéjnő tündöklését és bukását, majd Hasfelmetsző Jack általi megsemmisülését járja körül, de mélységek nélkül. Aki könnyed, szilveszteri kabaré szintű szórakozásra vágyik, annak tökéletesen megfelel, de a mélyebb mondanivaló, a szépség múlandósága, az emberi kapcsolatok sivársága nem jön át, lehet, hogy nem is volt cél, hiszen pont keseregni nincs az embernek kedve a hétköznapok nehézségei mellett.
Mindenesetre én talán már megtanultam a leckét: nincs új esély. Ha nem tudom elfogadni, hogy pontosan azt kapom, amire számítok, de a pontosan azt-tal nem vagyok elégedett, akkor jobb, ha az Eszenyi Enikő nevével fémjelzett darabokat elkerülöm.
Hasfelmetsző Jackként Harkányi Endrét látni, de még inkább hallani viszont összerántotta a gyomrom, hiszen nekem ez a hang, gyermekkorom lemezélményeinek bázisán a Pinocchio Tücsökéhez kapcsolódott, kapcsolódik. Valószínűleg hasonló okból nem látnám szívesen Halász Juditot egyetlen Dosztojevszkij darabban sem.

MTV Icon, Hungária (2009, június 27., Siófok)

Talán eljön egyszer az idő, amikor elsőre és magamtól odatalálok a siófoki Coca-Cola Beach-hez közeli parkolóhoz. Most még nem tartok itt, így a Hungária zenekarnak tisztelgő MTV Icon név alatt futó rendezvény első pár számáról sikerült lemaradnunk – a Balaton parton elkövetett hosszú séta miatt.
A Yellow Stone nevű, számomra tökéletesen ismeretlen banda előadására toppantunk be, akiket követett még a Beugróból ismert Pokorny Lia, Roy és Ádám, valamint a Kaukázus nevű zenekar többek között. A kezdeményezés érdekes, a feladat nem más, mint hogy valamikori ikonok számait kell a kiválasztott szerencsés zenekaroknak a saját stílusukban interpretálniuk. Ez jó is lehetne és segíthetne egy kis időre újra a köztudatba hozni megkopott, porosodott, de jól ismert nótákat – a retró úgyis divat.
Ehelyett azonban kritikán aluli kihangosításban, érdemben nem átdolgozott antikvitásokat volt lehetőségünk meghallgatni, úgyhogy joggal mondta Szikora a végén arra a kérdésre, hogy volt-e olyan szám, ami jobban tetszett neki, mint az eredeti, hogy nem. Talán az a legnagyobb baj, hogy amellett, hogy igazi nagy neveket nem hívnak meg erre a feladatra, nem is biztosítják azt a környezetet, amiben ténylegesen élhetne a kezdeményezés. Mindenesetre a Hungária zenekar javára kell írni, hogy türelmesen végighallgatták az elsilányított dalaikat, sőt: a végén a számukra biztosított kis zónában még táncra is perdültek.
Arra viszont jó ez a revitalizáció, hogy ellátogassunk Siófokra, eltöltsünk egy napot a Balaton partján, s este a zsúfolt sétáló utcán ismerkedjünk magyar és külföldi fiatalokkal, fagylaltot együnk és hajnalban kipróbálhassuk a szinte tökéletesen üres hazafelé vezető utat.

Marilyn Manson koncert, VOLT Fesztivál, Sopron, 2009. július 4.

Azt gondolná az ember, hogy harmincon túl nincs élet, különösen nincsenek fesztiválok és ugrabugrálós tombolások. Én is ebből indultam ki, amikor a VOLT Fesztivál szombati programjára jegyet váltottam. Látni akartam Marilyn Mansont, de nem akartam megküzdeni a lelkes rajongótáborral.
Péterfy Bori koncertjének záróakkordjára érkeztünk a fesztiválnak helyet adó kempingbe. Rengeteg fiatal és kevésbé fiatal hömpölygött egyik helyszínről a másikra, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Rövid idő alatt feltérképeztük a lehetőségeket, aztán visszamentünk a nagyszínpadhoz foglalva a helyet az estére várható óriási érdeklődő és elszánt tömeg víziójától megrettenve. Így alkalmunk nyílt egy mozgalmas Earth, Wind & Fire koncert megtekintésére és a lábunk gyermekkori emlékei bázisán ütötte az ismert számok ritmusát. A színpadon ezertagúnak tűnő relikviát a Quimby követte egy nem túl szerencsésen összeállított koncertprogrammal: az ismertebb, gyorsabb számokat elülősebb muzsika követte, így igazi quimbys hangulatnak esélye sem volt kialakulni. Toporogva vártam, hogy leszálljon végre az este és vele MM.
A színpad fekete hátteret kapott, új fényeket, új dekorációt, enyhült az idő, hűvös szellő borzolt frissen vörösre festett hajamba – a sátán maga, ahogy az újságok írták. Eljött az idő. A színpadon lassú felvezetés után megjelent MM és a tömeg… Nos, a tömeg a távolból nézve nem igazán mozdult. Gyanakodni kezdtem, ráadásul zavart a közeli „másik színpadról” hátbatámadó ska zene is, így előrébb mentem. Óvatosan. Aztán miután nem láttam életet a tömegben, úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi történik a küzdőtéren. Nem volt nehéz előre jutnom. Az emberek, mint egy múzeumban: álltak. Ahogy haladtam, nyílt a tömeg, nem akart senki konfrontálódni, ki tudja, a kis vörös mennyire elszánt MM-rajongó. Mondhatnám, hogy semennyire, csak érdekesnek találom a szövegeket és marketing szempontból is fejet hajtok a felépített imázs előtt, ezen túl és nem utolsó sorban kiváló előadónak tartom őt. Már tíz méteren belül voltam, kirajzolódott az előadó arca és az ott lévők maximum mocorogtak. Talán a média aggodalmas keresztvetése fagyasztotta le a koncertre látogatókat? Sokkal inkább azt kell hinnem, hogy az emberek jelentős része azért jött el, hogy lássa, miért is aggodalmaskodik a sok, MM-et nem ismerő, csak pletykákat tovább transzformáló média-szolga és celeb. Mindenesetre én tomboltam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, elfáradtam, leizzadtam és rendkívül boldogan jöttem el a koncertet követően az élmény miatt, de egyben végtelenül csalódottan, mert mi, fesztiválozók bebizonyítottuk életképtelenségünket és ezt az előadó is érezte. Nem lettem volna a helyében ott fenn a színpadon, amikor azt látja, hogy nincs kinek előadnia, mert a tömeg csendes megfigyelőkből és hangos kritikusokból verbuválódott. Nem lepődnék meg, ha MM a jövőben elkerülné kis hazánkat.
Mindenesetre én örültem, hogy itt volt, s újra megállapítottam, hogy amellett, hogy bámulatosan szuggesztív, rendkívüli mértékben szexi is. Nem a szépfiús, hanem a tiltott, elojtott, freudian ösztönbázisú, gyilkosan erős, titkolandó módon. Most pedig lehet az én lelki üdvömért is aggódni. Addig én elfoglalom magam bűnös gondolataimmal, ha már küzdőteressé fiatalított ez a kisminkelt botrány-ego.

2009. június 24., szerda

Depeche Mode koncert (Puskás Ferenc Stadion, Budapest, 2009. június 23.)


Ha Depeche Mode, akkor eső. A "múltkor" is megáztunk, nem volt ez másként most sem, a Tour of the Universe elnevezésű koncertturnéjuk budapesti állomásán. Akik - márpedig a többségről ez elmondható - követik a DM-et stációról stációra tudják ezt, igazából az sem zavarta volna a lelkesen várakozó tömeget, ha jégeső esik vagy orkán tombol.


Élménybeszámoló az élményről


A koncertre igyekezve az autót már rutinosan a belváros felé eső utcák egyikében hagyjuk, inkább sétálunk. A végén kegyetlen dugó alakul majd ki úgyis a Népstadionnál, jobb elkerülni az ilyet. Út közben összefutunk néhány ismerőssel, kollégával - mindenki más most, nem bankár, menedzser, pék vagy orvos, csak egyszerű zeneszerető koncertrejáró. A többség feketében, akarva akaratlanul ez a szín akad az ember kezébe, ha a Depeche Mode-ról van szó. Belénk szocializálódott a hosszú évek alatt.

A lassan hömpölygő, jókedvű tömegben lépdelve azt számolgatom, hogy hányszor is láttam eddig élőben a bandát - Budapest, London, Bécs, Budapest... Már nem elég egy kezem hozzá, hogy megszámoljam és jó ez így. Ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, két kezem sem lenne elég, mert amellett, hogy serdülésem hajnalától az ő zenéjük az alapmotívum az életemben, a koncertek extra élménye a közösség élményét nyújtja. Egy olyan közösségét, ami valójában nem létezik, csak ilyenkor. Tiszavirág-közösség. Fekete hippik. Szeretek ennek része lenni, megszoktam, hogy a része vagyok időről időre.

Az első előzenekar végére érünk a küzdőtérre, lődörgünk, eszünk-iszunk, mindenhol ismerősökbe botlunk, rég nem látott vagy véletlenül mindig DM koncerteken látott emberekbe a múltunkból. Mindig megígérjük, hogy innentől aztán már tartjuk a kapcsolatot rendesen, de úgyis tudjuk, hogy majd a következő koncerten összefutunk és az rendben lesz úgy. Szerencsére Budapest rendszerint dupláz a koncertturnékon. Amíg a DM-es fiúk lesznek és zenélnek, nem fogok tudni megöregedni, mint ahogy sok más, hozzám hasonló ember sem. Mi leszünk azok, akiknek negyven-ötven-százévesen is felcsillan a szeme a zenekar nevének hallatára. Mi már nem változunk.

Az igazi előzenekar a magyar Zagar. (Honlapjuk: http://www.zagarmusic.com/) Nem rájuk várunk, de azért éled a nép. Túl sokat nem tudok a zenekar munkásságáról, annyira nem is köt le, türelmetlenkedem. Persze voltam már olyan DM eseményen, ahol a The Bravery volt hivatott hangulatot csinálni és már-már kifütyülték őket - én meg nem értettem, mert történetesen őket ismerem és kedvelem is. A Zagart mindenesetre nem fütyülték ki.

Kilenc óra és kezdődik a show. Lassú felvezetés, a kivetítőn a színpadkép helyett film forog, látni nem nagyon lehet a csapatot. Várható, hogy a Wrong lesz az, amire "fellibben a függöny", ezt ismerheti a nép az új anyagból, hiszen ez megy a rádiókban, zenecsatornákon és történetesen vagy ismét: filmszerűen élvezhető a klipje. (A klip: http://www.youtube.com/watch?v=Gu1y1mSxtAs) Dave-ből úgy törnek elő a hangok, mint mindig, mint régen is. Látszik, hogy fáradtabb, de ez érthető: a betegség megviseli a földi halandókat is, nemhogy az ő elcsigázott és a néha a végletekig kizsákmányolt isteni testét. Loreena McKennittről azt írtam, hogy angyal, hát Dave-ről kénytelen vagyok azt írni, hogy ördög - neki is megadva a hallhatatlanság glóriáját. Hihetetlen, hogy még mindig szexi, ahogy magát riszálja a színpadon...

Az új számok mellett sorra jönnek a régiek, a rend kedvéért, és üvöltve énekel a tömeg. Teszem azt én is, ugrálva, lelkesen, bőrig ázva. Igazi retro-buli hangulatba csapunk át, a régi, ráadásul jellemzően rádió-erős nóták szövegét mindenki tudja, így nem vagyunk túl nagy kihívás elé állítva. A Question of Time vagy a Policy of Truth olyan alapművek, amiket néhány év múlva a zenetörténettel foglalkozó könyvek is idézni fognak, de mondjuk egy My secret gardennel (videója: http://freevlog.hu/video/6469.html) meg lehetett volna lepni a jelenlévők egy jelentős részét amellett, hogy az én arcomon extra vigyort idézett volna elő.

Mint mindig, most is kap lehetőséget Martin Gore arra, hogy egyedül énekeljen. Csodálatos hangja van még mindig, és persze továbbra is egy zene(szerző) zseni. A körülöttem állók hőbörögnek - fogalmuk sincs, hogy mit jelent őt látni, szerintem a nevét sem tudják. Szomorú, de mégsem az: a Depeche Mode ikon lett. Olyanok is ellátogatnak a koncertjeikre, akik csak "hírből" ismerik. Büszke vagyok. Rájuk. Nagyon.

A zárást követően kétszer van ráadás, a Personal Jesust lírai hangvételű duettel oldják fel és engednek minket az éjszakába. I'm waiting for the night to fall, I know that it will save us all, When everything's dark, Keeps us from the stark reality...
Két és negyed órányi gyönyört követően majdnem ugyanennyi idő kijutni az épületből és hazaautózni, pedig titkos utakon megyünk.

A hajnal a CD-imet, kazettáimat, videóimat rendezgetve talál. Megfiatalodtam.

2009. június 23., kedd

Loreena McKennitt koncert (2009. június 22. Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad)


Zuhog az eső. Ki hinné, hogy ilyenkor bárki koncertet ad. Pláne szabadtéren. Ráadásul ülőhelyest...

Kétségek között őrlődve vágunk át a szabadtéri színpadig, közben az időjáráshoz nem kellően illeszkedő cipőm egy pocsolyában alámerül. Kezdetnek nem rossz egy vizes bőrcipőben cuppogni, szinte biztosra veszem, hogy meg fogok fázni, de közben végig arra gondolok, hogy nem maradhat el a koncert, hiszen olyan sokan jöttek külföldről és a telefonos érdeklődésre is azt mondta a bácsi, hogy minden körülmények között megtartják, bár a minden körülmények definíciójára nem kérdeztem rá.

A színpad előtt kígyózó sorok, a bejutás lassú, a hangosbeszélőn mantra-szerűen megerősítik, hogy lesz koncert, Loreena először jár Budapesten, mindenképpen koncertezni fog, kitartás és Ferihegy különben is az eső enyhülését ígérte. Igaza volt Ferihegynek, a koncert végére az eső majdnem teljesen elállt. De akkor már tényleg mindegy volt.

Nem nagyon hittem, hogy túl fogom élni, amikor a vizes műanyag széken, a beázott dzsekimben, arcomon patakokban csorgó vízzel és a feltámadó szél hidegével küzdve vártam, hogy elkezdődjön végre valami, mielőtt a hipothermia előbb álomba ringat, majd nedves kezével átpöccint a szivárványhídon túlra. Nem bírtam megfékezni vacogásom, de megfontolt felnőtt módjára ragaszkodtam a helyemhez, az élményemhez - és nem tettem hiába.

A másfél órás koncert maga volt a csoda. Loreena McKennitt hangja tökéletesebb, mint a lemezeken, a hét, illetve egyetlen alkalomra a magyar Lantos Zoltánnal nyolc tagúra bővült zenekara profi aláfestés és zenei kultúrtombolás egyben. Minden szám élmény, napfürdő, távoli elgondolkodás. Már-már nem is veszek tudomást a külső körülményekről, Loreena világában nem esik az eső.

A számokat kedves történetekkel köti össze, bájosan hangolja a hárfát, de a hangolásról is mesél, pedig valójában az elején leszögezi: nem lesz sok szöveg, szóljon magáért a zene. Mégsem bánom, jó ez így, kedves, szeretnivaló női hang, szép mondatok, semmi kiabálás, színpadi dráma, egyszerű esti, családias együttázás.

Loreena valószínűleg egy angyal - gondolom, annyira nincs benne semmi negatív, egy hamis hang legalább, de nincs az sem. Földönkívüli az élmény, nagyon bánhatnám, ha megfosztódtam volna tőle. Az eső meg nem eshet örökké úgysem.

(Loreena McKennitt hivatalos honlapja: http://www.quinlanroad.com/)

2009. június 21., vasárnap

Lévay-Kunze: Mozart! (musical - Budapesti Operettszínház, 2009. június 18.)


Van-e annál magányosabb és szánalmasabb érzés, amikor az ember rivalgó, állva tapsoló tömeg közepén ül és próbál rájönni a miértekre. Nos, én így jártam a Mozart! musical előadása után.

Az elmúlt években kimondottan divat lett musical-színházba járni, megteremtődött egy új réteg, aki a zenés előadásokat preferálja. Három színház van ma Magyarországon, ahová a nézők biztosan elengánsan érkeznek; az egyik az Operettszínház - utalva arra, hogy ez a réteg igenis ad a külsőségekre, a ruha pont ugyanannyira az élmény része, mint az, ami a színpadon történik. A jegy ára sem hivatott mást sugallni - ez ember nem jár az Operettbe minden nap, egyszerűen meg sem engedhetné magának, de nem csak a jegyár miatt, hanem mert nem is olyan könnyű egy-egy előadásra helyet foglalni. Ha pedig nem jár minden nap, akkor ami ott van: JÓ.

Talán nem sikerült kellően elegánssá varázsolódnom, hogy megfelelően átéljem az élményt vagy csak szokás szerint rossz passzban voltam, de nekem nem volt állótapsos élmény. Nem igazán tetszett a musical maga sem, túlságosan fókuszba helyezte Mozart lázadó szellemét, de géniuszát nem, ha ehhez nem járultak volna meztelen, félmeztelen megjelenések Mészáros Árpád Zsolttól, aki Mozartot játszotta, egy magával mit kezdeni nem tudó, szorongásból lázadó hülye kis mitugrásszá silányult volna a zeneszerző a darabban, így cserébe egy jóképű "hülyegyerek" lett belőle. Mint korunk "megasztárjai".

A rendezés kritikája az én szememben talán pont az, amit a szünetben sokan dícsértek: mégpedig a folyamatos pezsgés-mozgás, a színpadtechnikát maximálisan kihasználó helyszínváltások. Gyakorlatilag semmi nincs a képzeletre bízva, minden tálalva, cicomásan, csak le kell nyelni.

Mindehhez Mészáros Árpád Zsolt megjelenését és énekstílusát is hozzáadva, kiszámíthatóvá vált az egész színpadi játék, a második felvonást már kimondottan untam: vágyakozva néztem, hogy mikor jutunk el újra - a keretes szerkezetből fakadóan - a nyitóképhez. (Mészáros Árpád Zsolt tud énekelni, nem értem, hogy miért kell mégis affektálva tennie, miért kell felkapkodnia a zárósorok végén a hangot...)

Azért még lehet, hogy adok magamnak egy esélyt és elmegyek egyszer a másik szereposztásban megnézni, hátha úgy elfogultabb leszek és nyitottabb (éljen Dolhai Szuperszerény Attila!). Mindenképpen az Operettszínház érdemei közé tartozik, hogy nyáron sem áll meg az élet. Hiszen a szórakozási igény nem megy el nyaralni. Lehet, hogy a piac igényeit illő lenne máshol is felismerni?
(Az Operettszínház programja - is - megtalálható a www.operettszinhaz.hu oldalon.)

Megacsend és Mig-Rain koncert a Művészbázisban (2009. június 19.)

Kutyás Luca, akinek akkora szemei vannak, hogy mindig a Soundgarden Black Hole Sun számához készült klippje jut eszembe róla, akiket viszont ő nagyonfiatalsága okán valószínűleg nem is ismer, nos tehát Kutyás Luca egy este két zenekarral is fellépett a mindig füstös Művészbázisban és mivel erről a rendhagyó eseményről hírt adott, így nem tehettük meg, hogy ne legyünk ott.
A Megacsend kezdett - Zsini még sehol, hol jár már - kellemes, szépen összerakott zene, hegedűvel. Luca világít a fényben, nem neki kedvez a parányi színpad megvilágítása, de ő az egyetlen, aki igazán látszik így. Érdekes szöveg - bár sajnos az érthetőség a hangosítás oltárán feláldozódott, mint ahogy a basszusgitár is megszűnt a színpad érdeklődő oldalán figyelők számára létezni - kedves, szerethető dallamok: Luca hangja szép keret, aláfestés, bár többet érdemelne, több hangot, több lehetőséget. Kicsit a Levellersre emlékeztet ez a fajta muzsika, ezt a koncert végén meg is említjük Lucának, aki - jaj, de fiatal! - nem is hallott még róluk. (Csak neki egy Levellers videó linkje: http://www.youtube.com/watch?v=DFzijwOWMAY) Mindnesetre nagyon tetszik az irány, lehetne belőle több, de a zenekar átlagéletkorát tekintve az a hajó valójában már elment, hobbi marad, mint sok tucat más tehetséges formációi esetében. Bevallva-bevallatlanul. (A zenekar honlapja a http://www.megacsend.hu/ oldalon érhető el, a meghallgatható számoknál sajnos még nem Luca énekel.)
Luca második zenekara a Mig-Rain és őket már hallottuk korábban is. Nem csalódunk, mert ugyanolyan. Intenzív, dinamikus, de az énekes fiú egyelőre a kinézetre jobban gyúrt, mint hangra, ott még kellene egy kis fejlesztőmunka. Luca ebben a zenekarban "vokálabb", mint a Megacsendben, bár ez alkalommal sajnos sokszor elnyomta a nagyon hangos és a kellő távolságban már zajjá turmixolódó hangszerek hangja is. Cserében viszont szólt a basszusgitár, gratula a hangszer mesterének élvezetes, fürge, nem letapadós játékáért.
A végére persze Zsini is befutott, hogy jöhessen velünk haza. (Csak a történet kereksége kedvéért.)
Mindent összevetve megérte az este, több okból is:
- Lucát látni önmagában öröm, hátha még énekel is ;)
- a Művészbázis olyan hely, ami valahogy itt maradt a múltból, ilyen és hasonló színpados kocsmákban és szabadtéri helyeken múlattam serdülőkorom majd' minden hétvégéjét, és
- valószínűleg így vannak ezzel mások is, mert az átlagéletkor nem a 18 felé tolódott, ami külön megnyugvással töltött el, s számításaimat a zenészek ujján meg-megcsillanó gyűrűk is megerősítették.

Örülök, hogy ilyen bemelegítése lehetett a következő, koncertekkel teletervezett hetemnek. Luca, szuper vagy, énekelj! Én meg maradok a színpad másik oldalán. Örömmel, alázattal.

2009. május 7., csütörtök

Bizet: Die Perlenfischer - A gyöngyhalászok (Alte Oper, Frankfurt - 2009. február 25.)

Üzleti útjaimon rendszerint - a nyelvi akadályokat leküzdő és áthidaló - komolyzenei eseményekkel igyekszem színesebbé tenni a hivatal-szürke időt. Különösen így van ez, ha néhány kiemelten zenekedvelő kollégával hoz össze a sors, mint ahogy ez legutóbbi frankfurti utamon is történt.
A járatom délután indult, így a délelőttöt nyugodtan tevékenykedve a "gyárban" töltöttem, amikor jött az sms Ruditól - van-e kedvem este operába menni. Naná, hogy van - gondoltam, aztán egyből arra is, hogy kedvem van, viszont operához illő ruhám nincs. Sebaj, egyszer élünk, a munka-elegánsban talán nem veszik fejem még Frankfurtban sem. Pozitív visszajelzésem után már csak pontosan kellett érkeznie a járatomnak - ez nem így történt, tehát rohanásba váltott onnantól a kellemes esti program. Pozitívumként egyetlen dolgot ki kell emelnem az utazás és az opera közötti időszakból- amellett, hogy a taxiban egy fékezés során sikerült úgy bevágnom a lábam, hogy a térdem belilult (!), de legalább nem tört el semmim - kedvenc frankfurti boltomban sikerült opera-kompatibilis ruházatra szert tennem.
Az előzetes tervek szerint úgy volt, hogy Rudi megveszi a jegyeket, én odaesek negyed hétre, iszunk valamit és szórakozunk. (Azt, hogy mit fogunk látni, a történet ezen szakában még nem tudtam.)
Ehhez képest negyed hétkor Rudi még nem volt sehol, viszont addigra megtudtam, hogy Bizet A gyöngyhalászok című operájához lehet majd szerencsénk, ráadásul a híres karmester, Christoph Poppen (http://www.christophpoppen.com/) vezényletével. Hosszú sorok kígyóztak a pénztárnál, de én abban a tudatban várakoztam a bejárat előtt, hogy kedves kollégám már régen bejegyesített minket estére - hiszen ellenkező üzenetet nem kaptam.
Fél hétkor kezdtem aggódni, mivel nem jelentkezett, így felhívtam. Kiderült, hogy jegy még nincs, illetve hogy Rudi nem is jó helyen várakozik, így abban maradtunk, hogy beállok a sorba és reménykedünk, hogy sikerrel járunk, ha pedig nem, akkor elmegyünk vacsorázni és megbeszéljük a másnapi egyeztetés néhány napirendi pontját.
Hét előtt pár perccel kerültem sorra, alig pár jegy volt még - borzalmas helyre, gyakorlatilag a zenekar mögé. A pénztárosnő ennek ellenére udvariasan feltette a kérdést, hogy melyik oldalra parancsolok jegyet vásárolni. A helyzet komolyságát mérlegelve a bal zenekar-hátnéző emelvényre böktem és máris boldog tulajdonosa lettem két akusztikailag és vizuálisan is keveset ígérő jegynek, ráadásul megleltem Rudit is.
A helyünk felé igyekezve azonban a jegyszedők egy újratervezést nyomtak az addig sem különösebben programszerű történésekbe, ugyanis a mi helyünkre nem lehetett leülni, onnan a későbbiek során egy ária volt hivatott az égbe szárnyalni - nyilvánvalóan a mi hathatós segítségünk nélkül. Kezdtem megijedni, hogy végül mégis vacsorázni leszek kénytelen, de a jegyszedő hölgy gondolkodás nélkül kicserélte a jegyünket: kettő darab, a földszint 9. sorának közepére szóló jegyre.
Óriási élmény volt. A gyöngyhalászok barátság- és szerelmi története az egész testemet átjárta, betöltötte. Egyetlen dolog zavart csupán: vagy elindultam a süketülés rögös útján vagy a frankfurti operának meglehetősen "dongás" az akusztikája, néha egészen pince-hangulatúvá verődtek a hangok a teremben. Cáfoljon vagy erősítsen meg valaki, aki járt ott és jobb hallása van, mint nekem.
(Tudom-tudom, valójában ez nem is kritika, hanem élménybeszámoló a szerencséről, de klasszikus darabokra vonatkozóan annyira limitált ismerettel rendelkezem, hogy nem tudom, hogy mi a jó, a jobb, a legjobb, csak azt, hogy nekem mit jelentett és mit éltem át. Így jellemzően nem is nagyon írok komoly zenei kutakodásaimról - ha nincs hozzá elmesélni való történetem.)


Ez a fénykép kb. onnan fotózódott, ahová az eredeti jegyünk szólt. Ugye, remek hely? ;)

2009. április 30., csütörtök

Furcsa pár (Centrál Színház, 2009. április 23.)


Az első tavaszi napsugarak elhitették velem, hogy egy könnyed darabra van szükségem, így jutottam el gimnáziumi barátnőmmel Neil Simon mára már kultikussá játszott 1965-ös The odd couple-jének nőiesített változatára.

A darab a várakozásaimnak megfelelt. (Bár megelégedhetnénk ennyi kritikával, de ha már hosszú hallgatás után írtam, nem állok meg egy mondatnál.)

Láttam már férfi változatát, a filmet, a női változatra azonban mégsem készültem fel teljesen. A poénok egy része nagyon bugyuta szőkésre volt hangolva, ráadásul nem is a két főszereplő, a furcsa pár voltak a legfurcsábbak, hanem a női kultikus kör - ilyen kör tartós összejárása és szurka-piszkával megfűszerezett barátsága a valóságban egyszerűen nem létezik. Nincs az a közös hobbi, ami tartósan egyben tudna tartani egy friss nyugdíjast, egy rendmániást, egy szétszórtat, egy rágcsáló rendőrt, egy nőgyógyász üzletasszony-szeretőjét és egy habókos aligserdültet.

Innentől fogva pedig számomra az egész leginkább szürreális mesévé vált - könnyebb is volt így elviselnem a színpadi történéseket. A zsigeri kényszeredettségből előtörő nevetést szerencsére néhány kivétellel helyén tudtam tartani, így viszonylagos rezzenéstelenség jellemzett az előadás alatt, ami persze nem volt cél, de valahogy így alakult. Ez mondjuk hozzásegített néhány tárgyilagos megfigyeléshez, hiszen nem vakított el az instant viccesség.

Borbás Gabi slampos Olive Madison figurája a helyén volt, de rajta kívül leginkább senkiről nem tudnék hasonlót állítani. Nyertes Zsuzsa nem tudta hitelesen hozni a rendmániás hisztérikát, legalábbis a rendmániás részét - a szerep szerep maradt. Cseke Katinka rendőrnője a Harmadik Műszak Faith Yokasára emlékeztetett, már amikor át bírtam lendülni a Dr. Bubót szorongató állatorvosi asszisztens vízióján. Nem könnyíti meg egyetlen színész helyzetét sem, ha reklámban szerepel. Főleg, ha megjegyezhető, fejbebillogozódó, szerethető reklámban teszi azt.

Székhelyi József és Papp János esetlenül aranyosak voltak a Costazuela testvérek szerepében és vicces jelmezt kaptak legalább. Ráadásul napját sem tudom, hogy Székhelyi Józsefet színpadon láttam - valahogy elkerültem az utóbbi időben.

A történetet szerintem mindenki ismeri. Meglepődnék, ha lenne még olyan, aki nem tudja, hogy a végén a furcsa pár nem tud együtt élni, mert képtelenek a kompromisszumra és belátásra, de persze nem lenne vígjáték, ha nem egy kis mosolyporral szórná meg a se veled, se nélküled viszony végét a szerző.

S itt kell megállni, elbúcsúzni és hazamenni, mielőtt rájövünk, hogy a furcsa pár valójában személyiségünk két pólusa, s valójában az üzenet az, hogy magunkkal sem fogunk tudni tökéletesen kijönni soha.

2009. március 16., hétfő

Képzett-társítások - AEGON estek a Nemzetiben (Parti Nagy Lajos, Banga Ferenc) - 2009. január 29.

Parti Nagy Lajos munkásságát, aki színházba jár akkor is ismeri, ha azt hiszi, hogy nem. Ír, fordít, színpadra alkalmaz - Parti Nagy mesterien bánik a szavakkal, s nem csak papírra vetve, hanem Alföldi Róbert vendégeként, személyesen is.
Az est apropója: megjelent A pecsenyhattyú és más mesék címmel egy mesekönyv, melynek 13 mese-átiratáért Parti Nagy, a rajzokért Banga Ferenc a felelős. Hogy a mesékhez készültek-e a rajzok vagy a mesék a rajzokhoz? Részletkérdés. Tudjuk mindannyian, akik a nézőtéren foglalunk helyet, hogy az írások és a képek is megállnák a helyüket egymás nélkül is, de így, együtt: ütősek. Jó eséllyel vonul be majd a 77 magyar népmese és a Négyszögletű kerekerdő után a magyar gyermekirodalomba a kötet a maga frissességével, gyermekien ártatlan, mégis rendkívüli leleményről számot adó nyelvi képeivel. Hiszem, pedig engem nem ösztönöz egyetlen meséja sem könnycsorgató nevetésre, nekem néha túl sok a kapocs a mostani korral, túl direkt a híd. Ám mindezt nem érzem abban és akkor, ahogy Parti Nagy a saját meséit olvassa. Hihetetlen, hogy egy írónak mesemondó orgánuma is van, irigykedem nagyon. Jobb is így, jó is nagyon, hogy Alföldit az est szerkesztője nem nagyon hagyja érvényesülni, alig-alig kell kérdeznie, mindannyian hallgatunk - szájtátva.
A mesék, történések között cimbalomzene, virtuóz, rögtönzött, odaillő, dinamikájában kortárs. Ha semmi nem történt volna, csak a zene, számomra már akkor tökéletes lett volna az este. Meg is kerestem a művész nevét, hogy tudjak rá figyelni: Lukács Miklós.
Banga Ferenc az az alkotó, aki szeret beszélni, viszont nem tud. Alföldi Róbert nem is nagyon tudja felfuttatni az elhangzottakat, kínosan feszengünk és megváltásra várunk. Banga mesél, de jobb lenne, ha rajzolna. Aranyos bácsi. Az alkotó a lapokon ragadt. De hát miért is kellene tudnia eladni magát, ő nem a szavak embere. Egész megbocsátó hangulatba kerülök, de valahogy várom a végét.
Hosszú percekig állunk a parkolóból kifelé a sorban. Hosszú este volt, de jó volt a Parti.

2009. január 21., szerda

Kocsák Tibor - Miklós Tibor: Anna Karenina (Madách Színház, 2009. január 21.)

Lehet, hogy elég lenne annyi: musical volt.

A kiváncsiság hajtott a Madách Színházba: szerettem volna tudni, hogy mit lehet kihozni egy könnyednek éppen nem nevezhető műből "megmusicalesítve", de nem árulok el nagy titkot, ha erőteljes prekoncepcióim voltak a darabbal kapcsolatosan... Be kell vallanom, hogy Anna, Karenin, Vronszkij és a többiek valahogy az én konzervatív fejemben nem bírtak dalra fakadni, de ha mégis tették volna, biztosan nem táncoltak volna közben.

A Madáchban viszont énekelnek ÉS táncolnak is, ráadásul mindezt úgy, hogy a történet feszültségét, drámaiságát feloldja a sokszor közhelyfűzérekből álló, sokszor pedig nem is érthető szöveg, a színpadon tébláboló színészek, akik inkább "dalban mondják el", mintsem a legkisebb erőfeszítést is tegyék arra vonatkozóan, hogy eljátsszák...

A szerelméért mindent feláldozó, a társasági életből kiközösített, önmagát felőrlő, majd elkeseredettségében és csalódásában magát a vonat alá vető nő helyett egy modern szappanopera-hősnővel rokon karakter jelenik meg, akit a mű olvasása nélkül (néha még azzal is - a szerk.) értelmezhetetlen szerepű és rokonsági kapcsolatú emberek vesznek körül a rohanva egymást követő színek alatt. (Őszintén érdekelne, hogy mit írnak majd a nézőteret megtöltő gimnazisták a Tolsztoj műről a musicales interpretációt követően.)

Szerednyei Béla nem álmodott gigantikus díszletet - hála érte - hanem megelégedett a szimbolista hosszú fehér függönyökkel, amelyek térként, viharos szélként és selymes vonalvezetőként is jól funkcionáltak. A már-már minimalista díszletbe sehogy sem illett viszont a velencei gondola - egyértelműen giccsbe hajlította az egyetlen dolgot, amelyről pozitívan tudtam volna nyilatkozni.

A mélypont pedig szegény Vikidál Gyula bácsi volt, aki a hangját és önmagát kereste mind a szerepében, mind a színpadon. Őt szánalmas volt így látni, mert akit az ember szeret, vele még inkább kritikus és én szerettem, ahogy ő használta a hangját, mokány alakját, tehetségét valamikor. Az idő elszaladt, s a nem prózai szerepekben a kor, a megfáradtság, a szakmai vég látványosabban és egyértelműbben kirajzolódik. Sajnálom, hogy a valaha-volt-ikonnak senki nem mer szólni, hogy ezt lehet, hogy inkább mégsem kellene már.

Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését. Nem azért, mert tetszett, hanem mert egyértelműen más volt, mint a mostanában egyre nagyobb teret nyerő plasztik-életérzésre rácukormázazott musicalecskék.

(A Madách Színház honlapja: www.madachszinhaz.hu)