Hayao Miyazaki: Totoro - A varázserdő titka

Kezdem ott, hogy ennek a mesefilmnek nem jó a magyar címe. Az angol (amerikai khm...) egyszerűen csak "My neighbor TOTORO"-ként azonosítja és ez a cím találó is. A varázserdő titka inkább Harry Potteres felhangot ad az amúgy legkevésbé sem HP-hangulatú mesének.

A filmet nem ajánlom gyerekeknek, amúgy a gyártó sem. Karikás mese.

Viszont cserében az ember kap valamit, ami elgondolkodtató. A mesefigurák semmiben nem térnek el az átlagos japán mesék karaktereitől - találkozhattunk párral az elmúlt években újságok címlapján és zoknikon (én azóta tudom, hogy mi az Pokémon, mióta volt szerencsém egy gyerkőc édesanyjával folytatott, néha hisztibe hajló beszélgetésének fültanújává válni egy zoknis pult mellett azon merengve, hogy vajon fekete vagy fekete zoknival lepjem-e meg magam. Nos ez a gyermek néhány perc alatt összefoglalta "nekem" mindazt, amit a Pokémonokról tudni érdemes, képességeikre, keletkezésükre, kapcsolatrendszerükre való, részletesnek mondható kitérőkkel. Mindezt azért, hogy a számára legmegfelelőbb mintájú zoknit kaphassa meg. Én persze nem lettem Pokémon fanatikus, de hát ahhoz valószínűleg legalább egy részt meg kellett volna tekintenem, ettől pedig a mai napig sikerült magam megóvni, viszont legalább tudom, hogy Japánban is tudnak rajzolni és történeteket rajzban elmondani, nem csak Amerikában vagy nálunk. ;) )... A történet viszont igen. Nálunk ezt fizikai képtelenség lenne eladni. Nem a mi kultúránk, nekem is szerencsém, hogy nem egy depressziósabb napon ültem le dvd-t nézni. Így könnyed felülnézetből közeledtem az egészhez, ez megóvott attól, hogy a mese végén a Dunába vessem magam. (Na, nem mintha amúgy szuicid hajlamokkal rendelkeznék, de ez a mese egy kevésbé derűs napon még engem is életem átgondolására sarkallt volna. Így csak azon töprengtem, hogy ha ilyen meséken nőttem volna fel, vajon a jövedelmem hány százalékát költeném ma pszichológusra.)

Kis család (Kosukabe-ék, de senki ne várja, hogy ezt fejből tudjam, most is a DVD tokjáról kellett lenéznem) költözik egy elhagyott vidéki házba - apa és két gyermek. Anya nem, mert beteg. Kórházban van. A kis csonka család berendezkedik, a lányok pedig belebotlanak az első porcica-szellemekbe. Innen már csak egy ösvény választ el minket a hatalmas, szőrös krumplira emlékezető Totorótól. Az ígért csodálatos kalandok elmaradnak, cserébe a kislány egy napon elindul, hogy a hétvégére ismét hazavárt, de haza nem engedett anyukájának elvigyen egy cső friss kukoricát, mert egy ijesztő néni (tényleg az, még számomra is) a zöldség elfogyasztása esetére édesanyja egészségének javulását ígéri. A naív kisgyermek hisz még ebben a zöldség = egészség egyenletben, meg abban is, hogy a rizsföldek között eltalál a kórházig, de téved. Nem talál oda, sőt: el is veszik. Mindenki őt keresi. Itt következik az egyik legmegdöbbentőbb jelenet, amit csak japán mesében láthat az ember. Találnak egy szandált az egyik rizsföld melletti kis tóban. Nyomasztó érzés, hogy vajon az "én" kislányomhoz tartozik-e. Alig várom, hogy a nővére azonosítsa, már az is jobb lenne, ha az övé lenne, mert akkor legalább megvan a gyermek is, de - sóhaj - szerencsére nem az ő szandálja, így a keresés folytatódik. (Azért érdekelne, hogy mi óvott meg minket, nézőket attól, hogy végül a "mi" kislányunk kerüljön elő holtan a vízből, de közben hálát is adok minden felettem állónak, hogy nem kellett egy mesefilmen ilyen tragédiával szembesülnöm.) Végül Totoro haverja, egy macskabusz segít. Összeszedik a kislányt, leteszik titokban a kukoricacsövet a beteg anya kórtermi ablakának párkányára és hazamennek. Vidám történet. Az anya a teljes mese időtartama alatt a kórházban van. A végén sem jön haza a happy end kedvéért. Hát... Ennyit azért megtehetett volna, mert még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy egy halálba lógó lábú család történetét voltam kénytelen mese-köntösben elviselni... Ennyire nem lehet élettelen az élet...

Már értem, hogy ha a japánokra gondolok, miért nem az önfeledt kacagás jut eszembe. Ilyen mesék után én biztosan nem mernék nevetni. Nem gondolnám úgy, hogy van rá okom. És mégis: valami perverz önsanyargatás vonz ezekhez a mesékhez. Van annál kifejezőbb, amikor pld. két gyermek várja haza a buszmegállóban az egyetemen tanító apját és az nem jön? Este lesz, besötétedik, zuhog az eső és ők csak várnak, fáradtan, reménykedve, mert egyszer meg kell érkeznie az apának. (http://www.youtube.com/watch?v=LbutBhkrrZk&feature=related)

De az egyszer akármikor lehet. Talán ez is az egész lényege. Az egyszerek kiszámíthatatlan valamikorisága.