Hirtelen felindulásból elkövetett darabválasztás eredményeként sikerült eljutni a rigai Új Színház társulatának A csend hangjai című előadására. Némi aggodalomra adott okot az a tény, hogy a darabban egyetlen egy mondat sem hangzik el a játékosok szájából, testükkel és az őket körülvevő környezettel kell kifejezniük a rendező által elvárt történéseket, érzéseket. Nem kis kihívás. Lehet-e teljesíteni?A kérdésre az első felvonást követően még nem válaszoltam volna igennel, de a második után egyértelmű a válaszom: lehet. Nehezen, meg-megdöccenve, de lehetséges. Ehhez persze kell egy olyan rendező, aki nem hagyja szétfolyni és helyzetgyakorlatok laza egymásba folyásaként prezentálni a kiválasztott témát. Még akkor sem, ha valójában az.
A hippikultúrát végigkövető, dokumentarista felhangú, a saját közelmúltunk ismert tárgyaival a saját érzésvilágunkhoz erősen kapcsolódó darab nem visz végig konkrét történetet, mégis egy egész korszak történéseit zsúfolja egybe. (Hermanis érti a dolgát, na.)
A díszlet zseniális. Öt helyiség, melyek fizikai korlátait csak az eltérő tapéta jelzi és egy-egy ajtó. A korlátok néha ott sincsenek, hiszen a vízió szerű képekben a szereplők könnyedén haladnak át a virtuális falon, máskor viszont pont a létezését hangsúlyozzák. A díszlet nem akarja megmagyarázni, hogy mit látunk és hallunk, viszont megteremti azt a közeget, amelyben hihetővé, valószerűvé válhat minden színpadi rezzenés.
A jelmezek szintén fantasztikusak, már-már meg is feledkeztem óvodás korom kényelmetlen és testidegen anyagból készült trapéznadrágjáról (piros kisautó futott a szárán körbe, nesze neked környezettudatosság - bár akkor még kocsink határozottan, a nadrágom szárán kívül - nem volt), de most újra felelevenedett bennem minden régi fotó, amit valaha láttam a szüleimről. A darab egy fotó. Egy korfotó.
A könyvek és a drogok, a szabadság és szerelem időszakát pátosz-mentesen (lehet egyáltalán pátosszal?), a tárgyakhoz és az életérzés későbbi interpretációján alapuló ismeretekhez kötődő instant humorral, de hosszasan boncolgatja a rendező és társulata. Az első felvonás szempontjából túlságosan hosszasan is, mivel a végére már kezdett untatni Simon and Garfunkel. Úgy, ahogy volt.
Szerencsére a második felvonásra felgyorsultak az események, több zene, házasodások, gyermekvállalások, elhidegülések és a reményvesztett vég. Snitt.
Ilyen volt, ilyen lehetett. Akkor. Amikor még semmit nem szabadott, tehát megérte legalább embernek szabadnak lenni. S szavak nélkül jobb volt, mert jó szavakat nem lehetett volna ehhez a kakofóniához társítani úgysem. Elrontotta volna.
Kár, hogy "csak" a Bárka Fesztivál keretein belül volt elérhető, így hiába is ajánlom... Bár Riga már elérhető. Ha az ember nem is olyan szabad, de legalább megteheti. Hát előre!
(A rigai Új Színház honlapja: http://www.jrt.lv/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése