Ilyenek voltunk. Mi is, én is, nem csak a berliniek. Ez jutott eszembe, amikor felcsendült a zene és olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egy underground koncertre vettem volna jegyet színház helyett. Aztán ez nem is múlt el, mert a közeg, a szöveg (életszerű, kortárs baszdmegeléssel fűszerezett entellektüel felhangú) mind olyan ismerős, olyan testközeli, mintha tegnap lett volna, hogy én magam is klubokba jártam, koncerteken tomboltam, cigarettáztam és kalandokba keveredtem, elmélkedtem az élet nagy történéseiről, verseket írtam és szenvedtem... Innen indulunk tehát. Ott ülünk, résztvevőként, a térben részesként, annak előnyeivel (mindent látni, semmi nem elrejthető, rezdülések, illatok az arcunkba vetve, hanyag eleganciával, kocsmai nemtörődömséggel) és hátrányaival (ki hinné, hogy színházból is lehet kocsmafüstösen hazamenni), s minden úgy zajlik, hömpölyög mellettünk, mintha Lehmann úr a mi haverunk lenne, akiért felelünk és a buli végén nekünk kell majd felnyalábolnunk és valahogy hazajuttatnunk, hogy másnap minden újra kezdődjön.
Miről is szól ez az egész? Na, ahhoz majd elolvasom a könyvet. A darab kis vidám-vicces-aktív jelenetek kusza kavalkádja, zenei betétekkel, sörrel, filozófiával, szülőknek színjátszással, sült csülökkel, szexszel, identitás-kereséssel, rózsaszín nagy nyuszijelmezzel... Mindegyik villanáson lehet nevetni, az ember máson úgyis szívesebben teszi, mint saját magán... De a végén nem éreztem a drámát (pedig ezt ígérték), mert az nem a darabban van úgysem, hanem bennem. Csak én ma nem akartam semmi komolyat, nekem jó volt ez ennyinek: egy koncert, a haverok, a füst, a sötét falon bizarr dekoráció. Mint régen az Enyhe Fintorban.
Léner András rutinos underground klubozóként használta a rendelkezésére álló teret úgy, hogy a közönséget is a díszlet részévé tette, de nem hozta zavarba, így senkinek nem vált kellemetlenné az este. Az uszoda, a műterem egy szinttel feljebb vitele ügyesen magunkra hagyott minket kocsma-magányunkban. A sötétből áhitattal néztem fel a három hihetetlen férfitestre- a vizilabdásaink olimpiai sikerei után az uszoda és férfitest szópárosításról ugyan nem Kerekes JimCarrey József idomai jutnak eszembe, de így volt vicces és ettől frotírköntösösen szexi, mégha a jelenetnek túl sok hozzáadott értéke nem is volt a darab szempontjából. A céltalan céltudatosság enélkül is beletetoválódott a résztvevők agyába már a forgóajtón belépve, hiszen mindannyian voltunk fiatalok. Vagyunk fiatalok. Legyünk azok. Mindig. Mindörökké. (Ide most áment kellene írnom, azt készítettem elő -öntudatlanul, de nem lehet a berlini "buzibárból" csak úgy átugrani egy templomba, még írásban sem.)
Karafiáth Orsolyának szép ívű dalszövegei akár magyarul is íródhattak volna, mintha nem is fordítások lennének, igaz, hogy nem minden érthető tökéletesen (kis klubok hátránya). Azért amikor a zenének vége... Erre a The Doors számra szegtem meg először egy íratlan szabályt a gimnáziumban. Aztán hamar még párat - bár azok közül szerintem már lehet, hogy volt írott is...
Hm, jaj, hát én sem voltam jobb. Pedig nem Berlinben... Mindenesetre ezt nem ér kihagyni - mint az érettségi találkozót. Berlin Blues, keseregjünk hát. Elmúlt diákéveink felett. És örüljünk, hogy olyan volt, amiért érdemes kicsit keseregni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése