Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam: értek az építészethez, a valláshoz vagy bármihez, ami feljogosítana arra, hogy a pápai zsinagógáról írhassak. Elég szeretnem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...
Kívülről egy romos épület. Egy "semmi különös" típusú. Már nem emlékszem, hogy először hogy kerültem a zsinagógába, de arra emlékszem, hogy elállt a szavam. Első látásra szerelem, mondhatnám.
Ma már nem lehet ott bemászni, ahol mi jártunk be annak idején, gimnáziumi éveim alatt. Befalazták, előtte egy fa nőtt. Eltelt az idő.
Nem láttam tíz éve. Most nem tudtam kihagyni. Ha már Pápán jártam (ballagás), a zsinagóga megérdemelte, hogy tiszteletem tegyem nála. Egész megváltozott a környezete, közvetlen mellette-mögötte új lakóházak... Csak ő nem változott. Ő öregszik csendben, ráncosodik, létezik. Sajnálattal telt öreg szív. Nagyon keserű volt így látnom. Nagyon. Tehetetlenül állni mellette, körbeszeretni és otthagyni magára újra. A következő tíz évre.
De nem akarom magára hagyni...
Egyszer legálisan is jártam az épületben. Hangversenyt szervezett az iskola, s mint az énekkar tagja vehettem részt. Előtte kitakarítottunk. Gyönyörűséges. Az akusztikája is. "Hangverseny-terem" lehetne, ha hagynák. Ha akarnák. Ha szeretnék. Ha lenne pénz. De annyi minden másra van... Ez nem lehet egy kicsit fontos? Miattam legalább.
Nem írok inkább épületekről. Nekem ez nem megy. Nem tudok írni a klasszicista stílusjegyekről, a karzatról is csak annyi jut eszembe, hogy nem lehetett felmenni rá, mert balesetveszélyesnek nyilvánították, a héber feliratokat pedig nem értem, nem tudom lefordítani. Kevés vagyok a zsinagógához. Meg ahhoz is, hogy róla írjak.
Csak szeretem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...
Kívülről egy romos épület. Egy "semmi különös" típusú. Már nem emlékszem, hogy először hogy kerültem a zsinagógába, de arra emlékszem, hogy elállt a szavam. Első látásra szerelem, mondhatnám.
Ma már nem lehet ott bemászni, ahol mi jártunk be annak idején, gimnáziumi éveim alatt. Befalazták, előtte egy fa nőtt. Eltelt az idő.
Nem láttam tíz éve. Most nem tudtam kihagyni. Ha már Pápán jártam (ballagás), a zsinagóga megérdemelte, hogy tiszteletem tegyem nála. Egész megváltozott a környezete, közvetlen mellette-mögötte új lakóházak... Csak ő nem változott. Ő öregszik csendben, ráncosodik, létezik. Sajnálattal telt öreg szív. Nagyon keserű volt így látnom. Nagyon. Tehetetlenül állni mellette, körbeszeretni és otthagyni magára újra. A következő tíz évre.
De nem akarom magára hagyni...Egyszer legálisan is jártam az épületben. Hangversenyt szervezett az iskola, s mint az énekkar tagja vehettem részt. Előtte kitakarítottunk. Gyönyörűséges. Az akusztikája is. "Hangverseny-terem" lehetne, ha hagynák. Ha akarnák. Ha szeretnék. Ha lenne pénz. De annyi minden másra van... Ez nem lehet egy kicsit fontos? Miattam legalább.
Nem írok inkább épületekről. Nekem ez nem megy. Nem tudok írni a klasszicista stílusjegyekről, a karzatról is csak annyi jut eszembe, hogy nem lehetett felmenni rá, mert balesetveszélyesnek nyilvánították, a héber feliratokat pedig nem értem, nem tudom lefordítani. Kevés vagyok a zsinagógához. Meg ahhoz is, hogy róla írjak.
Csak szeretem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése