Nick Cave előben, fényben, PeCsában. Nem is tudom, hogy mit írhatnék... Az igazság az, hogy élő ikonokról akkor sem írnék rosszat, ha történetesen csak kiállnának a színpadra, integetnének az összegyűlt érdeklődőknek és elénekelnének egy népdalt... Egyszerűen nem menne.Szerencsére Nick Cave esetében nem kell a felvezetés mentegetődzésnek tűnő sorai mögé bújnom. A koncert élő volt, mozgós, olyan nickcaves. Csak én öregedtem meg. Kiöregedtem a küzdőtérről, nem is lett volna hozzá kedvem. Jobb volt ez így, távolabbról, hallhatóbban, megpihenősebben, elmerengősebben. Néha elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy én valahogy gyorsabban öregszem koncert-ügyileg, mint pld. Nick Cave, de biztosan erre is van valami racionális magyarázat. Ő még mindig elől prédikál, én meg már leginkább csak hallgatok, maximum az ütemet vagyok hajlandó még dobolni észrevétlenül és magamban dúdolgatok...
Az új lemez zenei anyagát ügyesen néhány régi, ismertebb nótával vegyítve tálalták - remekül. Hátborzongatóan néha. Zavarbaejtően. Hány éve is volt, amikor ugyanezen a helyen (a PeCsa tényleg semmit nem változott szabadtérileg) egy becsempészett diktafonnal roptam és hömpölyögtem a tömeggel? Az volt Nick Cave első magyarországi koncertje... 17 éves voltam. És boldog. Mint most. 14 évvel később. Valahogy ez mindig ugyanaz, ugyanott. Nick Cave a Szigeten más volt, de a PeCsában az én Nick Cave-em. Az igazi.
Az album (Dig, Lazarus, Dig!!!) nem valószínű, hogy a kedvenc NC albumom lesz, a balladásabb zenéi közelebb állnak a szívemhez. Viszont előremutató, ha még ilyen életművel az ember háta mögött szükséges előre mutogatni egyáltalán. Azért kötelező darab, meg kell lennie minden valamirevaló Nick Cave szimpatizáns CD-gyűjteményében. Sőt, szerintem meg is szerethető, úgyhogy ha elégszer hallgatom, lehet belőle kedvenc, csak vissza kell pörgetnem magam a megfelelő hullámhosszra. Hallgatom is jó sokat, törekszem.
A koncert részleteit, a számokat, az érzéseket már leírta más kritika (pld az Index újságírója nagyon érzékletesen és szemléletesen), én nem teszem. Nem is értek hozzá. Nekem maradt a primer élvezet. Fejet hajtok a mester előtt és még a bajuszt is megbocsátom, pedig azt hittem, hogy az nem bocsánatos bűn kategória. De az. Nick Cave-nek minden az. Azt hiszem. :)
Az este tökéletességét csak fokozta az egyedüliségemet felváltó társaságosságom, úgyhogy 2008. május 26-a határozottan JÓ NAP-ként vonul be nemlétező történelmembe. Meg is hallgatom gyorsan a Midnight Man-t, hogy a mai napot is jól zárjam a tegnapi emlékén merengve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése