Már régóta tervezgetem, hogy írok Kimberly Peirce 1999-es, A fiúk nem sírnak című filmjéről, amiért Hilary Swank - megérdemelten - Oscart kapott, de valahogy mindig elhalasztottam: nem volt mihez kötnöm és közhelyes nem akartam lenni.A héten Svájcba utaztam munkaügyben, könyvet szándékosan nem vittem, csak munkát és tanulnivalót, hogy így is a "hasznos" időtöltési lehetőségek irányába tereljem magam... Persze már a repülőtéren pótoltam a hiányosságot és vettem magamnak könyvet. Ismét véletlenszerűen. Jackie Kay: Trombita.
"Apámnak, mint kiderült, 85-ös melle volt, de hálószobája rejtekén fáslival betekerve leszorította őket." Szerintem ebből már sejthető, hogy mi a közös a filmben és a könyvben. Olyannyira közös, hogy folyton a film pergett a fejemben, miközben olvastam... Meg - természetesen - a The Cure slágere, nem a legjobb nótájuk, de mivel ők meghatározó szereplői zenei ízlésemnek, így... Boys don't cry...
Brandon egy női testbe zárt fiú. Új életét új helyen kezdi, beilleszkedik, elfogadják, szerelmes lesz, kapcsolatot teremt, de a titkok mindig kiderülnek, az amerikai filmekben meg aztán különösen, így a vége megaláztatás, erőszak, gyilkosság. Nekem a vége már nem kellett volna, egy átlagnézőnek elég feldolgoznia azt, ha valaki transzszexuális. Nem is biztos, hogy érti, lehet, hogy neki a Swank által megformált karakter egy leszbikus nő vagy esetleg transzvesztita... A film nem elég hosszú, hogy eldönthesse az ember: el tudja-e fogadni, hogy létezik ilyen vagy nem. Nincs ideje arra, hogy maga ítélkezhessen, mert megteszik mások - Brandont Teenaként a végén megerőszakolják (a teste fizikailag ugyanis egy női test) és megölik. Ezzel pedig egyetlen jóérzésű néző sem hiszem, hogy tud azonosulni. A témaválasztás érdekes és dícsérendő, de a film története feledhető.
Ami miatt mégis érdemes ezt a filmet megnézni, az Hilary Swank és Chloë Sevigny (ő amúgy egy másik "kedvencemben", Jarmush Hervadó virágaiban is látható). Minden mozdulatuk, pillantásuk, rezdülésük hiteles és az összhang is adott kettőjük között. Szerethetők vagy gyűlölhetők, de nem maradnak közömbösek, nem akarnak azok maradni: egymásért, magukért lázadó fiatalok. Velük vagyok végig. A halálig. Éljen Amerika... Halál nélkül vajon eladható lett volna a film? (Bár már az is nagy szó, hogy nem Bruce Willis volt a mindenkit-megvédő-és-mindent-megoldó egyik főszereplő - csak úgy, az eladhatóság kedvéért...)
Jackie Kay könyvétől mindent megkaptam, amit a filmtől nem. Semmi erőszak, ez inkább lélektani írás. Utánanéztem, hogy ki is ez a Jackie Kay (ha már a vásárlást nem előzte meg alapos információ-gyűjtés), s hogy honnan ered a Trombita "ötlete". Most már tudom, hogy Jackie Kay egy skót fekete író, a könyv megírásához pedig Billy Tripton halálának híre szolgált. Tripton egy jazz zongorista volt, aki nő volta ellenére férfiként élte az életét. A könyv is hasonlóról szól: Joss Moody egy jazz trombitás, aki férfiként élt, halála után viszont kiderült, hogy nő volt. Életében ezt csak a felesége tudta, még örökbefogadott fia sem. A könyv nem egy történet. 
A könyv érzelmi megközelítések gyűjteménye. Millié, a feleségé, akinek a szeretett társ halála mellett a szeretett társ nemi hovatartozásának médiában való taglalásával is meg kell küzdenie. Colmané, az örökbefogadott fiúé, aki a ravatalozóban döbben rá az igazságra, s hirtelen kicsúszni véli maga alól a talajt, a bizonytalan kezdet utáni biztosnak tűnő, családi idillt és dühét egy botránykönyv megírásába kívánja fordítani. Vannak még epizódszereplők: zenésztársak, a könyv megírásában segédkező újságíró, Joss Moody édesanyja. Mind más és más aspektus, más és más történet. A végén mégsem a sikeres jazz trombitásról szól a könyv. Sokkal inkább arról, hogy mit teszünk váratlan és sokkoló helyzetekben, hogyan dolgozzuk fel a halált, hogyan vagyunk emberek és hol van a határ, amit már nem lépünk át. (A szöveggel persze akadtak gondjaim, de ez nem csökkenti az ötlet és kidolgozás értékét, én vagyok egyszerűen ilyen folyton fanyalgó.)
A könyv érzelmi megközelítések gyűjteménye. Millié, a feleségé, akinek a szeretett társ halála mellett a szeretett társ nemi hovatartozásának médiában való taglalásával is meg kell küzdenie. Colmané, az örökbefogadott fiúé, aki a ravatalozóban döbben rá az igazságra, s hirtelen kicsúszni véli maga alól a talajt, a bizonytalan kezdet utáni biztosnak tűnő, családi idillt és dühét egy botránykönyv megírásába kívánja fordítani. Vannak még epizódszereplők: zenésztársak, a könyv megírásában segédkező újságíró, Joss Moody édesanyja. Mind más és más aspektus, más és más történet. A végén mégsem a sikeres jazz trombitásról szól a könyv. Sokkal inkább arról, hogy mit teszünk váratlan és sokkoló helyzetekben, hogyan dolgozzuk fel a halált, hogyan vagyunk emberek és hol van a határ, amit már nem lépünk át. (A szöveggel persze akadtak gondjaim, de ez nem csökkenti az ötlet és kidolgozás értékét, én vagyok egyszerűen ilyen folyton fanyalgó.)Ajánlom tehát: Jackie Kay: Trombita (Ulpius-ház, 2002.)
1 megjegyzés:
a film egy igaztörténeten alapul, aminek amennyire felkutatható volt, pontosan ez volt a története és sajnos a vége is (kivéve a halálos jelenetet, ahol még egy személy volt). nem az alkotókon múlott és amerikán is csak annyiban, hogy a valós események ott zajlottak le a 1972től 93ig, amerikai állampolgárokkal, ezért nem nagyon tudom értelmezni a "de a film története feledhető"-t ill az éljen amerika és bruce w. megjegyzéseidet a filmhez.
Megjegyzés küldése