Abigél (Thália Színház, 2008. március 30.)

Ha valaki úgy dönt, hogy szeretne legalább egyszer életében állótapsos előadást látni, akkor jó eséllyel az Abigélben nem fog csalódni. A közönség ugyanis állt és tapsolt és lelkesedett, ahogy azt az ember elképzelte korábban, amikor azon merengett valamelyik nem túlságosan sikerülten kiválasztott színházi élménye után, hogy vajon tényleg elmúltak-e azok az idők, amikor az, hogy "ováció" még a teátrum falai között is értelmezhető kifejezés volt.

Szabó Magdának, a nemrégiben elhunyt írónőnek az Abigél könyvben, filmben és most musicalben is meghozta azt, amiért érdemes alkotni. Sikeres. Szerintem ugyan a történet nem jogosítaná fel ekkora népszerűségre, de a tündérmesei elemekkel jól dolgozó írásműveket, különösen ha azokból a tévében évente legalább egyszer lejátszásra kerülő film is készül, szeretni szokás. Az Abigélt pedig szeretik Magyarországon - és be kell vallani, hogy külföldön is.

Némi szkepticizmussal ültem be a musicalre, különösen, hogy a magyar dájhárd óta nem tartom jó ómennek (saját öregségem okán), ha egy előadáson a nézők túlnyomó többsége a nálam jóval fiatalabb korosztályból kerül ki. (Az ember néha beleöregszik a színházlátogatásba és házsártos, botjával mutogató, kis gyöngyös retiküljét lóbázó vénséggé változik, bocsánat ezért, nekem azt hiszem, hogy minden ellenkező szándékom ellenére sikerült ezt kiviteleznem - gondolatban legalábbis.)

Vitay Georgina színrelép, onnantól peregnek a jól ismert események, a hangosítás pocsék, bár azt még elnézném a galéria bal oldalán ülve, ha a "tömegjelenetek" szövegét nem érteném, de az egyszerűen elkeserítő, hogy ezt sajnos elmondhatom az énekpárbaj(ok)ról is. Vagy a nagy korosodásban egész egyszerűen megsüketültem. Ez lehet az egyetlen mentsége a hangtechnikáért felelős munkatársnak.

Nem tudom, hogy kit szeressek jobban, kit kevéssé, valahogy annyira megfelelni vágyó az egész csapat (hiába, még nem rég volt csak a bemutató), hogy műtermi fotó-szerűen mű az egész. A koreográfia pedig hálátlanul nem segít ezt feloldani, sok jelenetben teljesen önálló életet él a maga darabosságával. Ha érteném a szöveget, akkor is sokszor elvonná róla a figyelmem a táncimitáló robodance...

A szereposztás jó, vannak kevésbé kiforrott és csodálatosan csengő hangok, a megasztáros szépfiú feltűnése pedig mindenképpen megdobogtatja a serdülő női szíveket, miközben én fentről azon tűnődöm, hogy a lezselézés fintora-e csupán, hogy Bálint Ádám felülnézetből kopaszodni látszik. Ha marketinges lennék, biztosan vele adnám el a darabot. Jól is néz ki, valljuk be, hangja is van - ritka az ilyen manapság a magyar színpadon (és most senki ne hozza fel nekem Kamarás Ivánt, mert ő minden imázsépítés ellenére sem néz ki jól és punktum). Persze Bálint Ádám egyben azt is jelenti, hogy nem abban a szereposztásban nézhettem meg csodatévő Abigél történetét, melyben szerettem volna. Mégegyszer azért nem megyek el rá, majd elképzelem valahogy.

Siménfalvy Ágota Horn Micije nem hagy maga után kívánnivalót, kerek és teljes, eszembe sem jutna megkérdőjelezni az alakítást, bár a rendezés néha teátrális tettekre kényszerítette (miért kellenek a szomszéd utcából is látható gesztikulációs elemek?), illetve a lakásán rendezett játék belassítása viccesen mátrixosra sikeredett (vártam is, hogy majd hajlonganak ide-oda, mint Kenauék tették, de aztán nem, csak a kis Vitay lépett le az ablakon keresztül).

A Zsuzsanna testvért alakító Füredi Nikolettet nem drámai alakításáért fogjuk szeretni, ez biztos, pedig néha lehetett volna belőle több és hihetőbb, viszont azt el kell ismernem, hogy gyönyörűséges hangja van. Őt képes lennék órákon át hallgatni, különösen, ha a szöveg megértése érdekében is tenne valaki valamit. Viszont pont az ellenkezőjét állíthatom Kis Mariról, vagyis Ábrahám Gabrielláról, mert az ő hangját még annyiszor is elég nehezen viseltem el, ahányszor kénytelen volt egyedül énekelni.

Összegezve az Abigél kimondottan egy nézhető darab, bár a dallamok közül talán egy az, amelyiket most is fel tudom idézni, a többi felejthető vagy csak aggkori szenilitásom nyelte el őket mind, ki tudja?... Nézzétek, élvezzétek és halljátok (jobban, mint én), feleim. De nem kell sietni, hátha a végén is megpihenhettek majd: kizárt, hogy egy évadot végigvisz állótapssal.

Végezetül ki kell, hogy fejezzem elismerésem az Abigélhez kötődő jótékonysági kezdeményezéshez, melyben a gyermeknek nincs más dolga, mint legalább egy oldalas olvasónaplót írni a regényről, s a legjobbakat a csodatévő szobor ellátja olvasnivalókkal, egyéb programokon való részvételre feljogosító ajándékokkal, mindenfélre kulturális dologgal. Ritka az ilyen, kár, hogy nem kapott nagyobb hírverést. Pedig ennek még én is állótapsolnék.