Bartis Attiláról nem hálás feladat írni, de valahogy kötelező. Manapság meg különösképpen, hiszen felfedezte őt a színház, a film - kevesen lehetnek ma ebben az országban, akik nem hallották még a nevét.
Nekem is vallomással kell kezdenem, mert úgy őszinte, hiteles. A séta elején meghal egy zsák macska. Számomra ott meghalt a regény, nem is jókor olvastam, így félretettem egy hónapra, hogy megbocsáthassak neki, mert sejtettem, hogy meg kell, érdemes. De a macskákat nem bocsátom meg soha mégsem. Azért két napja újra kézbe vettem, ma pedig már írhatok róla, mert vége. Pedig ízlelgettem a szavakat, hiszen van miért. Néha szép, néha olyan összehordott, hányaveti, de az ember nehezen hiszi el, hogy valami megtréfálhatja, hogy van olyan könyv, amelyben nem számít a történet, csak a szavak számítanak, a mondatok. Azok egymáshoz való viszonya már nem mindig.
Nagy igazságok rejlenek egy tragikus sorsban, de a tragédia valahogy természetes. Bartis nem csinál belőle ügyet, meghalnak emberek, állatok, az érzelmek alapjáraton, mégis hihető, hogy ez a valóság. Nincs vége sem, mert nem is lehet, még most is olvasom, pedig már rég végeztem a könyvvel, próbálom megérteni, hogy én mit és én hogyan és ha igen, miért akkor és úgy.
Az intézeti létből a poshadt fürdőhely kiugrás, de mégsem, az ember a bőréből nem tud kiugrani, mégha földrajzilag helyet is változtat. A mellékszálak csak úgy - tényleg - mellékesen beúsznak, kiúsznak, hozzáadnak, elvesznek, hol hét Ulrich formájában, hol macskaként (a párna alatt is meghal hét fekete, a nyolcadik már nem, de nem erkölcsi, hanem kényelmi okokból: "nem, mert sajnáltam, csak mert nyomott"). A női és férfi szereplők néhány jellemző és felnagyított jegyükkel válnak élővé, nem tudunk meg semmi feleslegeset, amúgy sincs a regényben semmi sallang, még a kohézió is túlzó elvárás lenne. Meg kell tanulni élvezni a szavakat. A mondatokat a szavakért. Aztán pedig összerakni egy olyan mozaikot, amelyben az ember inkább a saját benyomásaira kénytelen támaszkodni, mert más nincs. A bárányok is hallgatnak, igaz, itt a tó mélyén teszik.
A séta egyirányú, az emberi élet íve helyett a folyamatos halál felé menetelésre épít, mintegy ebben jelölve meg az egyetlen elérhető célt. Össze sem tudom számolni, hogy hányan távoznak e könyv lapjain. Előtte éltek, aztán már nem annyira, de még történnek dolgok, melyek hozzájuk kötődnek. Talán már egy másik kirakós részeiként a könyvbe keverve, ki tudja. Én még nem jutottam el oda, hogy értem is, miről olvastam. Nem is biztos, hogy ez egy olyan értős mű.
Bartistól nem áll távol a tőmondatos morbiditás. Ez tőlem sem, így ezért kimondottan szeretem.
A regényen érződik, hogy nem egy lendülettel íródott, az eleje még cizelláltabb, történet-közelibb, elbeszélősebb, a vége már szellősebb, huzatosabb, átsiklósabb. De mégsem érzem repedezettnek, ez egy egység így, de nem a könybe zárva, hanem valahogy az ember fejében.
Kár, hogy a végén kiderül, hogy a főhős nő. Kár, mert addig nemtelen és nem is hiányzik a nem. De az aggok passzív halálának monotóniáját meg kell törnie valami tettnek, a látványos gyilkosságoknak a könyv elején a helyük (ezzel egyetértek), akkor volt forradalmi a helyzet, a fürdőhelyen már nyugalom van, nem lehet valakit csak úgy lelőni a rend kedvéért, hogy legyen akarat újra, végül. De túl gyors ez a szál; van az úgy, hogy az író nagyon be akarja fejezni már az adott művet. Itt ez történhetett. Baszás (nem én használom így), majd abortusz. "Elkérném megőrzésre. - Bólintok, beleegyezem. - Köszönöm a szertáros nevében. Ön jószívű, hölgyem."
Zárjuk magunkat is formalinos üvegbe egy kis időre, de épp csak annyira, amíg eldöntjük, hogy akarjuk-e még Bartist látni. És már miért ne akarnánk?
Bartis Attila: A séta (Magvető, 2007.)
Nekem is vallomással kell kezdenem, mert úgy őszinte, hiteles. A séta elején meghal egy zsák macska. Számomra ott meghalt a regény, nem is jókor olvastam, így félretettem egy hónapra, hogy megbocsáthassak neki, mert sejtettem, hogy meg kell, érdemes. De a macskákat nem bocsátom meg soha mégsem. Azért két napja újra kézbe vettem, ma pedig már írhatok róla, mert vége. Pedig ízlelgettem a szavakat, hiszen van miért. Néha szép, néha olyan összehordott, hányaveti, de az ember nehezen hiszi el, hogy valami megtréfálhatja, hogy van olyan könyv, amelyben nem számít a történet, csak a szavak számítanak, a mondatok. Azok egymáshoz való viszonya már nem mindig.
Nagy igazságok rejlenek egy tragikus sorsban, de a tragédia valahogy természetes. Bartis nem csinál belőle ügyet, meghalnak emberek, állatok, az érzelmek alapjáraton, mégis hihető, hogy ez a valóság. Nincs vége sem, mert nem is lehet, még most is olvasom, pedig már rég végeztem a könyvvel, próbálom megérteni, hogy én mit és én hogyan és ha igen, miért akkor és úgy.
Az intézeti létből a poshadt fürdőhely kiugrás, de mégsem, az ember a bőréből nem tud kiugrani, mégha földrajzilag helyet is változtat. A mellékszálak csak úgy - tényleg - mellékesen beúsznak, kiúsznak, hozzáadnak, elvesznek, hol hét Ulrich formájában, hol macskaként (a párna alatt is meghal hét fekete, a nyolcadik már nem, de nem erkölcsi, hanem kényelmi okokból: "nem, mert sajnáltam, csak mert nyomott"). A női és férfi szereplők néhány jellemző és felnagyított jegyükkel válnak élővé, nem tudunk meg semmi feleslegeset, amúgy sincs a regényben semmi sallang, még a kohézió is túlzó elvárás lenne. Meg kell tanulni élvezni a szavakat. A mondatokat a szavakért. Aztán pedig összerakni egy olyan mozaikot, amelyben az ember inkább a saját benyomásaira kénytelen támaszkodni, mert más nincs. A bárányok is hallgatnak, igaz, itt a tó mélyén teszik.
A séta egyirányú, az emberi élet íve helyett a folyamatos halál felé menetelésre épít, mintegy ebben jelölve meg az egyetlen elérhető célt. Össze sem tudom számolni, hogy hányan távoznak e könyv lapjain. Előtte éltek, aztán már nem annyira, de még történnek dolgok, melyek hozzájuk kötődnek. Talán már egy másik kirakós részeiként a könyvbe keverve, ki tudja. Én még nem jutottam el oda, hogy értem is, miről olvastam. Nem is biztos, hogy ez egy olyan értős mű.
Bartistól nem áll távol a tőmondatos morbiditás. Ez tőlem sem, így ezért kimondottan szeretem.
A regényen érződik, hogy nem egy lendülettel íródott, az eleje még cizelláltabb, történet-közelibb, elbeszélősebb, a vége már szellősebb, huzatosabb, átsiklósabb. De mégsem érzem repedezettnek, ez egy egység így, de nem a könybe zárva, hanem valahogy az ember fejében.
Kár, hogy a végén kiderül, hogy a főhős nő. Kár, mert addig nemtelen és nem is hiányzik a nem. De az aggok passzív halálának monotóniáját meg kell törnie valami tettnek, a látványos gyilkosságoknak a könyv elején a helyük (ezzel egyetértek), akkor volt forradalmi a helyzet, a fürdőhelyen már nyugalom van, nem lehet valakit csak úgy lelőni a rend kedvéért, hogy legyen akarat újra, végül. De túl gyors ez a szál; van az úgy, hogy az író nagyon be akarja fejezni már az adott művet. Itt ez történhetett. Baszás (nem én használom így), majd abortusz. "Elkérném megőrzésre. - Bólintok, beleegyezem. - Köszönöm a szertáros nevében. Ön jószívű, hölgyem."
Zárjuk magunkat is formalinos üvegbe egy kis időre, de épp csak annyira, amíg eldöntjük, hogy akarjuk-e még Bartist látni. És már miért ne akarnánk?
Bartis Attila: A séta (Magvető, 2007.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése