Mit is vártam...? Mit is vártam...? Mit is vártam...?
Kivételesen úgy mentem színházba, hogy előbb olvastam kritikát, mint láttam volna a darabot. A kritika kimondottan kellemes darabnak festette le, pedig igazán szólhatott volna, hogy vigyázz, frissen festve. Mert kb. ennyi volt az újszerű, a mulatságos számomra: ennyi művért még soha nem láttam színpadon. Művér mindenütt.
A magyar Die Hard, persze arról nem tett senki egy aprócska említést sem, hogy kivételesen a cím a közönségre értendő, mert hogy a színpadon zajló események feledhetősége miatti lassú haláltól csak a közönség soraiban a szokásostól eltérően magas számban látható gimnázium-közeli arcok üdesége mentett meg. Hurrá, a magyar dájhárd ezt is tudja. A titkot, melyért a rendezők többsége fél karját, fele királyságát, lovát-fegyverét adná: hogyan lehet becsábítani a színház-távoli életkorban lévő lakosságot egy előadásra. Így. Add nekik azt, amit a tévében látnak, tegyél úgy, mintha olyan lenne, csak viccesebb, "parodizáltabb", majd ők nevetnek felszabadultan - ha-ha-ha - és elmondják a haveroknak, hogy ezt látnod kell öcsém, b... meg, ez eszméletlen király. Pedig nem az.
Kis magyar valóság a színpadon. Nincs pénz színházat csinálni - ez közhely. De mindenáron kell-e? Kell. Mert erre bemennek azok, akik amúgy nem. Az, hogy közéjük keveredtem (és közéjük kevertem mást is, remélem, hogy megbocsát nekem egyszer beugró-szerepéért), az én bűnöm. Téves választásom. Nem az első és nem is az utolsó színházi-ámokfutásom során. Mindig újat akarok, mindig látni akarok, mindig megyek. Most kihagyhattam volna.
Bruce Willis legalább szexi. Bruce Willis nem akar görcsösen jót csinálni, mert ő jó. Fehér trikóban, vérrel megfuttatva (ki hinné, hogy nem is igazi), koszosan, borostásan, de jó. Úgy igazán.
A magyar dájhárd nem jó. Nem vicces és ha az ember elmúlt tizennyolc (de rég volt), akkor az egyetlen érzés, amely tartósan megmarad a darab hatására az a mérhetetlen öregség érzete, a fásult arcú, érzéketlen menedzser-szellemiség hagyatéka, a gépszerű hétköznapoké... Öreg vagyok nagyon. Ez a darab így nem az enyém.
Azért írok róla. Hátha más megcáfol, mert ő látta benne azt, amit nekem nem sikerült. Talán csak rossz passzban voltam és egy ilyen darabra nem munkából kell menni. De hát tehetek én róla, ha iskolából nem tudtam menni? ;) Tehetek. Lekéstem. Úgy tíz évvel. Jaj, de öreg vagyok. Ismét.
Takács Nóra Diánát már láttam valahol - persze a darab alatt nem jut eszembe a neve, de tudom, hogy láttam. Ezzel eltöltök némi időt. Mármint azzal, hogy kitaláljam, hol láttam. (A nevét utólag azért megnéztem, mivel a kérdés nem konkrétan a nevet is keretbe foglalva jelent meg kis agyamban az unalom perceiben. De a név fontos, elraktározandó.) Apátlanul. Naná. De az jó volt. Nem, nem a színészi játék, de a terek használata, a térben áradó hang, az tetszett. Takács Nóra Diána persze a maga szerepében, a maga esetlenségével (hogy lett ő színész? Szegény, jó eséllyel mindig "ezt" a karaktert fogja játszani. Érdemes ezért?), a maga érdekesen határozott, karcos jelenlétével. Emlékszem. Rá emlékszem.
Közben meghal még egy túszejtő terrorista, hősünk ide-oda leng a díszlet-nejlonfüggönyön, felújítás van, hiába. Nálunk is, tudom, hogy milyen az. Két éve felújítunk, én is lóghatnék ide-oda, megértem én a díszlettervezőt is. Így könnyebb. A nejlon amúgy is hálás anyag. Tekintve a művér-mennyiséget pedig különösen. A legjobb a művér-birkózás a végén. De lehet, hogy abba már csak én látok bele bármit, hiszen gyakorlatilag addigra mindenki meghal. A túszok egy része is. Persze ők mind megérdemlik. Balekok. Jönnek-mennek, amikor lapulva kussolni kellene. Okosak ők is, én is lehettem volna az: távol, távol, távol a Merlintől.
Vannak dolgok, melyekről jobb, ha nem én írok. Halálkemény. Haláli nagy szívás. Előre fiatalok, én nem fogom a helyet foglalni, lekuporodok inkább a generációs szakadék szélén egy jó könyvvel a kezemben.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Üdv! Teljesen egyetértek. Én 17 éves vagyok, lehet hogy engem meg kellett volna ,hogy érintsen. De sikerült fapofával végigülnöm. Mert tényleg nem volt vicces. Egyáltalán nem volt vicces.Sőt...inkább szánalmas. Szóval én is megbántam,hogy elmentem. De sajnos kötelező volt, mert manapság ez egy "osztályprogram". Mert azt hiszi a tanár, hogy ezzel megszeretteti az diákkal a színházat. Nem sikerült. Ez az előadás nem érték...nagyon gáz.
Lehet, hogy nem ugyanazt a darabot láttam? Vagy csak sekélyes vagyok, amiért tetszett nekem a darab? Én nem vagyok sem tini, sem jajj de nagyon öreg, 25 éves fejjel ültem be nem régiben megnézni a színdarabot, és be kell vallja, nekem nagyon tetszett. Rengeteget nevettem, kacagtam. Sőt, anyukámmal együtt mentem, és neki is nagyon tetszett. Bár az is igaz, hogy én magát a filmet is szeretem. A poénok ültek, beletettek minden Die Hard-os eleme, igaz kicsit magyarosítva,de pont ettől volt annyira eredeti... és ha a kritika írója látta a filmet, akkor nem tudom miért zavarta a darabban a műanyag függöny? Nem feltétlenül az olcsóság miatt lett választva,hanem azért, mert ez a hiteles. A filmben a toronyház sem volt befejezve...akkor itt miért kellett volna pucc parádé. Másrészről a Merlin egy alternatív színház véleményem szerint. Nem a monumentális, drága, színpompás díszlet a lényeg, ami elveszi a néző figyelmét, hanem a színészi játék, a hangulat.
Nekem nagyon tetszett, csak így tovább!
Megjegyzés küldése