Mielőtt valaki pszichoszínházazásra adja a fejét, át kell gondolnia, hogy:
-mennyire szeretne szereplővé válni,
- mennyire szeretné, ha nem színész emberek szereplővé válnának,
- szereti-e, ha színészek rögtönöznek,
- vár-e valamit a pszichológus jelenlététől a színpadon,
- elég erős-e lelkileg, hogy ha esetleg őt is érintő témák kerülnek elő, azokkal ott helyben megküzdjön és ne vigye haza, valamint hogy
- képes-e lemondani a színház-hatásról egy más kultúrközeg kedvéért.
Könnyű utólag okosnak lenni - pont ezt gondolom, miközben ezt a szép és frappánsnak is nevezhető listát összeszedegetem. Utólag ugyan elég nehéz visszagondolva átgondolni, de a mostani válaszaim ismeretében biztosan nem mennék újra vagy már akkor sem, egész egyszerűen abból fakadóan, hogy:
- nem szeretek darabok sem aktív, sem passzív szereplőjévé válni (néha már az is zavar, ha egy stúdiószínházban a színészek valamelyike felveszi velem a szemkontaktust)
- alapvetően kiváncsi vagyok más emberek véleményére addig, amíg az kizárólag a színpadon zajló eseményekre korlátozik (különben mivégre is lenne ez a blog például?), de amint egymás véleményének véleményezéséve fajul, menekülök fejvesztve,
- a színészek rögtönzését szeretem, amíg az életszerű és nem lesz szilveszteri erőlködős kabaré érzésem, de hiszem, hogy rögtönözni nem minden színész tud, mert ahhoz elég bátornak kell lenni saját magát (is) játszania egy-egy szerepben, minden más hiteltelen, hiszen nincs idő felkészülni a jellemformálásra,
- önmagában abszurd egy pszichológus a színpadon, bár a gondolat nem elvetendő, sőt támogatandó, s ha már ott van, szerencsés, ha nem akar színész lenni, illetve a megfelelő mederben tartja és terelgeti mind alázatos színészei, mind pedig a közönség gondolatait, majd a (költői) kérdések végén feloldoz és két miatyánkkal utunkra bocsát (hiszen mivégre van egyébként a színpadon?),
- erős, erős, erős - különösen a pszichológus jelenlétében bízva, abba kapaszkodva,
- nyitni kell az újra, a pszichoszínház inkább egy játszóház, de attól még nem feltétlenül rossz (annak, aki szeret játszani).
Több, mint 150 előadásnyi történelmét ismerve (arról tudva), nagy bátorság lenne leminősítenem azt, amit láttam, de a végén úgyis ezt teszem. Hja kérem, az én negatív személyiségemmel miért is nem mentem inkább kritikusnak? ;)
Gyerekvállalás volt a téma. Önmagában szép; ha valamivel, na, ezzel azért meg lehetett volna rengetni minden bennem álló várfalat, de ezt szerencsére megúsztam. Nem rengett bennem semmi, csak melegem volt. Végig, az egész előadás alatt melegem, majdnem felgyulladtam, de legalább volt mire figyelnem.
Szimbólum baba dobálható-e? - kérdezem felfedve a bennem rejlő konzervatívot. Egy játékbaba dobálható, ez nem kérdés, addig amíg nem egy élő szimbóluma. De a szimbólum szeret-e repülni?
-mennyire szeretne szereplővé válni,
- mennyire szeretné, ha nem színész emberek szereplővé válnának,
- szereti-e, ha színészek rögtönöznek,
- vár-e valamit a pszichológus jelenlététől a színpadon,
- elég erős-e lelkileg, hogy ha esetleg őt is érintő témák kerülnek elő, azokkal ott helyben megküzdjön és ne vigye haza, valamint hogy
- képes-e lemondani a színház-hatásról egy más kultúrközeg kedvéért.
Könnyű utólag okosnak lenni - pont ezt gondolom, miközben ezt a szép és frappánsnak is nevezhető listát összeszedegetem. Utólag ugyan elég nehéz visszagondolva átgondolni, de a mostani válaszaim ismeretében biztosan nem mennék újra vagy már akkor sem, egész egyszerűen abból fakadóan, hogy:
- nem szeretek darabok sem aktív, sem passzív szereplőjévé válni (néha már az is zavar, ha egy stúdiószínházban a színészek valamelyike felveszi velem a szemkontaktust)
- alapvetően kiváncsi vagyok más emberek véleményére addig, amíg az kizárólag a színpadon zajló eseményekre korlátozik (különben mivégre is lenne ez a blog például?), de amint egymás véleményének véleményezéséve fajul, menekülök fejvesztve,
- a színészek rögtönzését szeretem, amíg az életszerű és nem lesz szilveszteri erőlködős kabaré érzésem, de hiszem, hogy rögtönözni nem minden színész tud, mert ahhoz elég bátornak kell lenni saját magát (is) játszania egy-egy szerepben, minden más hiteltelen, hiszen nincs idő felkészülni a jellemformálásra,
- önmagában abszurd egy pszichológus a színpadon, bár a gondolat nem elvetendő, sőt támogatandó, s ha már ott van, szerencsés, ha nem akar színész lenni, illetve a megfelelő mederben tartja és terelgeti mind alázatos színészei, mind pedig a közönség gondolatait, majd a (költői) kérdések végén feloldoz és két miatyánkkal utunkra bocsát (hiszen mivégre van egyébként a színpadon?),
- erős, erős, erős - különösen a pszichológus jelenlétében bízva, abba kapaszkodva,
- nyitni kell az újra, a pszichoszínház inkább egy játszóház, de attól még nem feltétlenül rossz (annak, aki szeret játszani).
Több, mint 150 előadásnyi történelmét ismerve (arról tudva), nagy bátorság lenne leminősítenem azt, amit láttam, de a végén úgyis ezt teszem. Hja kérem, az én negatív személyiségemmel miért is nem mentem inkább kritikusnak? ;)
Gyerekvállalás volt a téma. Önmagában szép; ha valamivel, na, ezzel azért meg lehetett volna rengetni minden bennem álló várfalat, de ezt szerencsére megúsztam. Nem rengett bennem semmi, csak melegem volt. Végig, az egész előadás alatt melegem, majdnem felgyulladtam, de legalább volt mire figyelnem.
Szimbólum baba dobálható-e? - kérdezem felfedve a bennem rejlő konzervatívot. Egy játékbaba dobálható, ez nem kérdés, addig amíg nem egy élő szimbóluma. De a szimbólum szeret-e repülni?
Fodor Annamária és Elek Ferenc.
Rövid forgatókönyv arról, hogy mikor és miért akar vagy nem akar az ember gyereket. Én nem akarok. (Nem, nincs a mondat végén soha.) Amikor akar, akkor nem lesz, amikor nem akar, akkor lesz. Az élet ilyen abszurd, nincs ebben semmi különös.
A színészekben már inkább. Mindkettőjüket tehetségenek tartom, de az előadás mégis szakadozott, túljátszott, érdemi karakterfejlődést nélkülöző, ráadásul az állandó nő (az ő karakterének tényleg illene valahogy magával összhangba kerülnie legalább a végére) mellett megforduló más és más pasik valahogy mind egyformák. Egyiknek sem fontos a nő.
Megrázó párbeszédek nincsenek, inkább humoros, mint elgondolkodtató. A humort pedig a korábban említett szimbólum hajigálás miatt már az elején elvetem, elítélem és közben még a meleg is gyilkol, nem vagyok jó hangulatban pszichoszínházazni. Nem érzem magam a közönség részének sem, csak úgy vagyok egy széken és azon tűnődöm, hogy én hogy csinálnám, de megállapítom: nem csinálnám, mert én - Bácskai Juliával ellentétben - meg akarnám írni, hogy mi legyen, tanítani akarnék, ebben pedig nem lenne semmi újszerű, vonzó a színészek számára, hiszen szerepet játszanának. Leginkább még a közönség szerepét is megírnám, mert akkor nem fordulhatnának elő kínos csendek, majd egymás szavába vágó felszólalások és tanárnénisen engedélyezett hozzászólások, szigorúan jelentkezéses alapon.
Túl sokan vagyunk. Talán ez is baj. Meg a meleg. Az rettenetes. De Elek Ferencnek kimondottan szép szeme van. Tudna ő jó lenni, de nem akar. Ő karakterszínész, nem törhet össze a színpadon, mindenbe kell egy kis humor, nevessenek az emberek, hiszen ki akar sírni a színházban, mégha egy ilyen kegyetlen téma is van napirenden. Lenni vagy nem lenni? A nagy gyerek projekt. Gyerek projekt. Projekt. Egy címmel így lehet elvenni az érzést, így lehet rutinszerű folyamattá alacsonyítani egy fontos - intim - dolgot.
A három lánygyermekes apa és szeretőjének titkos légyottját követő "terhes vagyok" vallomás banális, de pont ezért el tudom képzelni: hányan és hányszor mondtak már hasonlót. Mi nők. Az örök hülyék. Kegyetlen vagyok talán, de miért gondolja valaki egy szerető státuszban, hogy abból elő lehet lépni? Az élvezetért lopott pillanat a birtoklás kényszeres vágyával megmérgezhető. De a jelenet sajnos lapos. Döcög. A színészek is köztünk vannak inkább, a közönség soraiban, mint egymással a színpadon, házas-gyermekes apaként és terhes szeretőként. Én megértem, hogy menekülnek, én sem szívesen gondolok bele egy "mi lenne ha"-ba. Bár meggyőzően tudnám alakítani a házas-gyermekes apát.
Bácskai Juli jelen van a színpadon, a jelenetek közti szünetekben ő a reklámblokk, mert több értelmét nem nagyon látom. Kérdések, a közönség soraiból válaszok, de az egész olyan jófejkedős és nem is alakul beszélgetéssé... Buliban vagy a Szigeten ez teljesen jó lenne, de itt nem. Egy pszichológusnak nem kell jófejnek lennie. Mindenáron.
Viszont az alapötlet szerintem (is) zseniális. Csak a kivitelezés fapados. Nem tudom, hogy kin múlik, múlt, pedig szívesen hibáztatnék érte valakit. Saját magam célbavétele lenne a kézenfekvő, de mikor a baráti pár, akivel elszenvedtem a darabot, hasonló gondolatainak ad hangot a meleg termet elhagyva, megnyugszom kissé. Nem én voltam. Ezúttal nem. Tehát valaki más. Mit gondol, Dr. Watson, ki lehetett?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése