Mészáros-Szemenyei: Drakula (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. július 18.)

Már egy órája töprengek azon, hogyan lehet összefoglalni a tegnap esti élményt. A szabadtér varázsa ismét segített abban, hogy ne tudjak kizárólag a darabra, a zenére, a színészekre, a hangokra figyelni, ugyanis nyirkos, hideg idő volt, én pedig alábecsültem a túléléshez szükséges ruhamennyiséget, mert pulóverben és állig felhúzott kabátban is fáztam. A műanyag szék pedig nem adott egy csipetnyit sem a komfortérzetemhez, a második felvonás végét már tényleg tűkön ülve vártam. Rájöttem arra is, hogy ha választanom kellene a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad között, akkor ez utóbbit választanám, mert ott még nem minden a "bizniszről" szól, igaz, a közönsége is más és nem futhatok össze pld. Varga Miklóssal a kapuban, de ingyen és a bejárat mellett jól észrevehetően kínálják fel a párnát az ember alá...
Alapvetően kedvelem a musicaleket, bár inkább sláger-egységenként dúdolgatva, mint egy az egyben, darabként feltálalva. Egy musical szerintem soha nem lesz egységes darab. Ezt mondjuk a közönség is alátámasztotta azzal, hogy minden dal után tapsolt, így még ha lehetett volna sodrása a musicalnek, azt is sikerült volna megtörni - ebből a szempontból kész szerencse, hogy nem nagyon volt mit megtörni.
A musical "kéthelyszínes": a történet szálai Londonban és Erdélyben játszódnak. A szerkezetiségben igyekeztek a földrajzi váltásokat egyenletesen elosztani, az angol szalont Drakula gróf kastélya követi, majd visszatérünk ismét Londonba, hogy utána újra megborzonghassunk a rideg kastély falai között. Néha olyan érzésem volt, mintha még hiányoznának részek, néha nem találtam az átkötést, máskor meg túlságosan kidolgozottnak tűnt egy-egy "puffer"-jelenet, ráadásul nagy ívű éneklések nélkül. (A hangosítással amúgy sincs szerencsém, de itt most nem csak azon múlt.)
Valószínűleg sokan nem osztják véleményem, de én azon maroknyi csoportba tartozom, akiknek nem tetszik Pintér Tibor hangja vagy méginkább hangképzése. A hangi adottságok megvannak, de mégis, az egész Drakula grófos áriázás modorosnak, "zámbójimmysen" csúszva-hajlítottnak hatott. Tudna ennél Pintér Tibor jobbat is, ebben biztos vagyok, de nem akar. Ez eladható, ez sikeres. Én jobban szeretem az érthető, élvezhető éneklést, mint amilyet a tegnapi estén Gallusz Nikolett nyújtott. Az ő esetében kiemelném még azt is, hogy az egyetlen hiteles, színészként is értékelhető jelenség volt a színpadon. Azt sem bántam volna, ha minden szerepet ő énekel, játszik, annyira övé ez a közeg, övé ez a darab. Gallusz Nikolett profi színész, profi énekes és hosszú, göndör, vörös hajzuhatag-parókájában, törékeny testével tegnap szerintem férfiszívek tucatjait dobbantotta meg már néma jelenlétével is.
A cselekmény elnagyolt, a romantikus szálra épül, ettől kicsit lagymatag, a dalokat sem jellemzi elementáris erő, Minna Murray és Drakula duettjeiben pedig nem bírt kialakulni a harmónia, elcsúsztak egymás mellől az énekesek, így inkább az egymástól való távolodást, mint összetartozást, vágyakozást sikerült kifejezniük.
Mégis azt kell mondanom, hogy nézhető és könnyed, romantikus (!) musical a Drakula, semmi nagy durranás, de zajos siker. Kapható DVD-n, hazavihető az élmény, hogy a 2007-es szereplőkkel (amikor még Edwin Marton hegedűlt, aki önmagában egy jelenség) a hideget és a szúnyogokat kizárva lehessen újraélni, s rádöbbenni például, hogy "Shrek"-kel (Gesztesi Károly) élvezetesebb lett volna a lelkész dala... Én a biztonság kedvéért még hagytam magamnak időt átgondolni, hogy megvegyem-e... ;)
Ha valaki szeretne többet megtudni a musicalről, keressen a hivatalos honlapnál (http://www.drakulamusical.hu/) jobb és tartalmasabb oldalt, mert az elég minimalistára sikerült - az információkat tekintve... Azért a dalokba bele lehet hallgatni, ha valakinek ennyi kielégíti kiváncsiságát.
Az este minden mellett és minden ellenére remek kikapcsolódás volt, ehhez jelentősen hozzájárult "drakulógus" barátnőm örök jókedélye és az előadást követő "mekdrájvozás". Köszi, Léna!

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája (a pécsi Bóbita Bábszínház előadása a Városmajori Színpadon, 2008. július 6.)

A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

Irodalmi thriller - gondoltam, hogy jó lesz, majd felpezsdít és látok ám csodát...

Láttam is: az első két oldalon a gondos lektor meghagyott két elgépelést. Döbbenet. Finnyás vagyok, bánt az ilyesmi. A könyvet nem tudtam elolvasni- két oldalig jutottam, nem mertem tovább. Majd talán angolul is megveszem. Addig meg ezek a bárányok is hallgatnak...

Ha valakit nem zavarnak az ilyen apróságok (én sznob vagyok, belátom), szívesen kölcsönadom "jelentési kötelezettség" terhe mellett. Én elvéreztem. De ez nem Murakami Haruki hibája.

***********************************

2008. július 30.

Megküzdöttem a démonaimmal és nem hiába tettem. Haruki nem véletlenül ismert és elismert, ez a könyv is nagyon jól szerkesztett, élvezetes. A leíró részek mesteriek, ha irodalmat tanítanék, biztosan tőle idéznék tájleírásokat a kis nebulóknak, hogy okuljanak. A történet nekem kicsit "félszeg", az ötlet zseniális, de nem adott lehetőséget a műnek a szerző, hogy végigfussa a megérdemelt ívet, túl hamar zárta és túl sablonos a vége, mintha az előírt határidő szorítása írta volna felül az amúgy addig töretlen írói alaposságot és misztikumot.

Viszont tele van elgépeléssel... Ez pedig nagyon bosszantó. Én majdnem lemondtam róla emiatt, szerintem sokan meg is teszik. Mert ez a mai világban enyhén szólva is ciki. Ráadásul Haruki nem ezt érdemli, sőt: Erdős György, a fordító sem ezt érdemli. Régen olvastam ilyen gördülékeny, magyaros és élő fordítást, ezért őszinte elismerésem.

(Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland, Geopen Könyvkiadó, 2007.)

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

Okkal kérdezheti bárki: mi tartott ennyi ideig? Ez a könyv nem most jelent meg! Igen, mea culpa, én is birtoklom már egy ideje, a lapjai meg is sárgultak (fura, mert azért ennyire nem jelent meg régen), de csak most vettem erőt magamon, hogy a kis túlzással osztálynaplónyi könyvet a hónom alá fogva kiolvassam. Kicsit bánom, hogy eddig vártam.

Mark Renton fut a kamera felé. Ez jutott eszembe, amint belekezdtem, de a befejezéshez érve már 100%-os, hamisíthatatlan Trainspotting életérzésem támadt, merthogy Gerlóczy könyve ezen hivatkozott kultfilm könyves pandantja. Lázadó, önpusztító, széthullásában mássá rendeződő, néha érthetetlen és elítélendő, máskor meg egészen banálisan szerelmes-felhangú kortörténeti kórtörténet.

Hogyan kezel egy kezelhetetlen fiatalt az iskolai rendszer? Sehogy. Ezt megkapjuk sokszor és telibe, de az iskolarendszer kritikájaként én bevallom, nem tekintem az írást. Érdeklődéssel olvastam az államitól a vallásin át az alapítványiig megsemmisített iskolák bemutatását, hozzáállást, tanárkodást, diákos klikkesedést és a főhős szociopata társadalmi tengés-lengését. Nem azért, mert azonosulni tudtam vele (hogy tehetném pedagógus végzettséggel, de komolyan?), hanem mert Gerlóczy olyannyira van eszköze birtokában, hogy új stílust kellene elnevezni róla az irodalomban. Én most magamnak "freudi asszociatív retro-barokk" stílusmeghatározást kódoltam Gerlóczy neve mellé kis kobakomban, mert tényleg megérdemli és mert tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, hogy mi az, amit a szavakkal, mondatrészekkel tesz ez a fiatalember. Hömpölyög, átköt, olyan szavakat használ (az utoljára a nagyanyám szájából hallott "garaboly" felidézéért örökre hálás leszek, ígérem), melyeket már rég elsüllyesztett a modernizáció, sorokon keresztül cipeli, vonja azt az egy mondatot, hogy a végén pont és már le is zárja az egészet. Az ember meg csak néz körbe, hogy akkor mennyi információt is kapott hirtelen nagydózisban és nekilát újra, hátha akkor minden elemét be tudja fogadni. Aztán rájön, hogy nem, mert a mondatok nem állnak meg annyiban, hogy jók és érdekesek, hanem még dallamuk is van, gyermekdalosan könnyed, felütésekkel, ritmusváltásokkal és mindennel, ami előtt leborulok, mert soha nem leszek képes ilyen eszköztárat felvonultatni, bármennyire is szeretném: én sajnos soha nem leszek Gerlóczy Márton.

A történet - a könyv szempontjából - ezredrangú, ne is várjon senki kalandregényt, az Igazolt hiányzást a stílus miatt kell olvasni. Kultkönyv. Irodalmi Trainspotting. Aki még halogatta, most pótolja. Mert Gerlóczyból nincs igazolt hiányzás.

(Gerlóczy Márton honlapja: www.gerloczymarton.hu)

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Városmajori Színpadon, 2008. július 27.)

Egy többségében gyermekek által előadott darabot akkor sem bántanék, ha amúgy rettenetesnek minősíteném magamban, mélyen. A debreceniek megkíméltek attól, hogy a gyermekek védőernyője mögé bújva írjak "kritikát", mert előadásuk üde volt és lendületes, megható és pont annyira szimbolikus, amennyire egy Pál utcai fiúk előadásnak lennie kell, főleg, ha a nézőtéren is sok kiskorú gyerkőc üldögél.

Elfelejtettem már a kertszínházak hangulatát. Elfelejtettem, hogy ha délután esik az eső, nincs az a verőfényes napsütés, ami estére megszárítaná a narancssárga műanyag-ülőkéket és hiába a szivacsbetét, amelyet nem szabad elfelejteni vételezni a bejáratnál, vizes leszek és ez negatívan befolyásolja a darab élvezetét. Sajnos innen indultam, meg hogy fázom.

Megérkeztünk és a Pál utcai fiúk szaladgáltak a nézőtéren, egy törökmézárus jött-ment közöttünk, minden velünk élt, mint egy vásárban. Az előadás úgy kezdődött el, hogy valójában már régen ment, így az átkötés sem okozott drámát, valahogy ott voltunk mindannyian a klubban, a vizes székeken.

Minimalista díszlet (bár a grund nem is igényelne amúgy sem rokokó bútorokat), lendületes kis-színészek, a jövő generáció. Átvezető, metaforikus hegedűs, néha belegubancolódva, néha érzés-szerűen jelen, gyönyörűen szólaltatva meg a hangszert. Már miatta is megérte. Órákig hallgatnám a hátborzongatóan keserédes dallamot (ezért elismerés Faragó Bélának!).

A rendező nem csak a színpad adta lehetőségeket, hanem az egész színház, játéktér fizikai valóját kihasználta, minden és mindig élt, elől ülni pedig nem volt feltétlenül minden esetben szerencsés, mert így nyakkitekerve kellett figyelni, hogy ki honnan érkezik a grundra vagy a Füvészkertbe vagy Nemecsekékhez vagy akárhová.

A második felvonás kicsit hézagosan indult (mintha elkezdődött, majd hirtelen percekig nem történt volna semmi), de Nemecsek halálának fény-árnyékos, hídon elvonulós szimbolikája nem csak meghatóra, hanem a Nemecseket alakító Gál Kristóf tündéri alakítása miatt igazi, szívfacsaróan eltávozósra sikerült. Nem is emlékszem, hogy mikor gyűltek könnyek a szemembe egy színházi előadás kapcsán, de most sikerült.

Molnár Ferenc ifjúsági regénye azt hiszem, hogy soha nem megy ki a divatból. Ez is egy olyan kötelező mérföldkő az "emberré válás" folyamatában, mint Fekete István Tüskevárja vagy Otlik Géza Iskola a határonja. Molnár Ferenc tudott és akart is a befogadóhoz szólni, közölni, átéreztetni, kortalanítani. Szeretjük is ezért.

A darabot összefoglalóan egy smsben így jellemeztem: lelki levitáció. És az volt, tényleg, nem más, nem kevesebb. Köszönöm, debreceni srácok! Köszönöm Vidovszky rendező úr!

(A debreceni Csokonai Színház honlapja: www.csokonaiszinhaz.hu)

A boldogító talán

A munka melletti vizsgaidőszak és az EB távoltartott eddig kis otthonos mesekuckómtól, a blogtól, de most már visszatérek és rendezgetem az elmúlt időszakban látott filmek, olvasott könyvek és begyűjtött egyéb élmények sorát - mert ezekről azért nem tettem le, mégha nem is írtam róluk. Azért kicsit elszoktam az írástól, így egy amerikai limonádéval kezdem bemelegítésként.

Én nyíltan vállalom, hogy szeretem az ún. "romcom"-okat, mert mozognak, beszélnek, mégsem kell közben különösebben gondolkodnom, csak mosolyognom, ha olyan, vagy ülni némán, ha meg amolyan. Szoktam is terápiás céllal romantikus mozizni hajnalonta, amikor már előre tudom, hogy nem lesz kedvem elindulni otthonról. Szóval én vállalom.

A boldogító talánban semmi extra nincs. Tényleg semmi. Tom egy csapodár pasi, Claire pedig lelki társa, barát-barátnője. Nincs köztük semmi, de rendszeresen találkoznak, ismerik egymás minden rezdülését. Tom hajtja a kalandokat, Claire-nek nincs senki az életében. A drámai fordulatot az hozza meg, amikor Claire Skóciába utazik hat hétre. Tomot a nő hiánya ráébreszti, hogy ő az igazi, csakhogy Claire eljegyezve tér haza a nagy útról. Szívás. Ha én lennék a rendező, akkor itt Tom karaktere legyintene egyet és folytatná tovább az életét úgy, ahogy eddig vagy pedig lezülleszteném és megjáratnám vele az összes földi poklot, amit csak szerény képzeletem elő tud állítani. De ez egy amerikai film, úgyhogy semmi sem így történik. A vőlegény nemes, tud zsákolni és a kosarazás utáni zuhanyzásnál az is kiderül, hogy férfiassággal is jól el van látva, tehát a harc igazi és kemény harcnak bizonyul. Ezek miatt a roppant fontos dolgok miatt. Nem azért, mert a nő megfontoltan döntött, az ezredrangú dolog.

A vége persze az lesz, amire mindenki számít, még meg is könnyezzük, hiszen milyen romantikus, pedig nem az. Tom és Claire egybekelnek. Happyend, parádé és én továbbra sem értem, hogy miért hiszünk abban, hogy a férfiak a kedvünkért megváltoznak (hiszen mi sem változunk meg a kedvükért), és miért van az, hogy a filmekben egy ilyen nagyhorderejű elhatározás mégsem olyan nagyon megalapozott és előkészített, hogy a hirtelen előugró, eszmélő jelölt kedvéért mindig le lehet mondani vagy mégjobb: kiderül valami a másikról, ami miatt le KELL mondani egy esküvőt. Őrület. Csoda, ha az ember nem hisz a házasságban?

De azért a film pont annyi, amennyit a plakát ígér. Patrick Dempsey pedig a Grace Klinikán túl is szépfiú, jól is van ez így, kell a megfáradt és megtépázott női hormonoknak az optikai tuningolt mozizás élménye.

Moliére: A mizantróp (2008. június 4., Örkény Színház, Budapest)

Igazi véleményt nem írhatok egy még nem teljesen kész, csak a szűk körnek bemutatott előadásról. Nem tartanám helyén valónak, ha részleteiben mennék végig a Gothár Péter rendezte Moliére művön.

A díszlet még nincs kész, recseg-ropog-zajong, a jelmezek készültségi foka is alacsony - ezekre mind felhívta a figyelmet Mácsai Pál kedvesen, családikörösen. (Gothár Péter nem akart velünk beszélni igazán. Mindig furcsállom, ha egy rendező esetlenkedik, amikor hirtelen ő van színpadon, de egy meghitt összejövetelen ez is bőven belefér.) Elfogadtunk mindent mindannyian, akik a túlhűtött térbe zsúfolódtunk kiváncsian. Elfogadtuk, hogy még nem darab, de nekünk, kiváltságosoknak egy estére mégis az lesz. Elfogadtuk, hogy megállítható. (Titkon azért reméltük, hogy nem kell megállni, hogy azért mégis igazi színház élmény lesz. Gothár Péter sejtette, vagy méginkább: rutinosan tudta ezt. A darab pereghetett, egyben lehetett, miközben a rendező úr hol a hibákat, javítani valókat diktálta tollba, hol smseket kezelt a mobiltelefonján, de nem állította meg.)

Gothár Péter Mizantróp-rendezése nekem Gwen Stefanit juttatta eszembe. A mostani, a "kortárs" Gwen Stefanit.

http://www.youtube.com/watch?v=uTfbCOPApsQ

Meg azt, hogy már rég jártam igazi festmények között, igazi szabadon. Pótolnom kell, amint végzek a vizsgáimmal.

Talán még azt is, hogy a színészek néha jobbak, mint a koncepció. Bár nekem a koncepció-látás se ment. Nem "örkényes", mindenesetre. Most határozottan nem. (Értékítélet nélkül.)

Nem felejthetem el, hogy amit láttam, még nem az igazi darab. Csak betekintés. Kóstoló. Ha megkínálnak, elfogadom. Elfogadtam. Láttam. Vélemény ősszel. Igazi vélemény.

Addig érek és érni hagyok.