Egy többségében gyermekek által előadott darabot akkor sem bántanék, ha amúgy rettenetesnek minősíteném magamban, mélyen. A debreceniek megkíméltek attól, hogy a gyermekek védőernyője mögé bújva írjak "kritikát", mert előadásuk üde volt és lendületes, megható és pont annyira szimbolikus, amennyire egy Pál utcai fiúk előadásnak lennie kell, főleg, ha a nézőtéren is sok kiskorú gyerkőc üldögél.
Elfelejtettem már a kertszínházak hangulatát. Elfelejtettem, hogy ha délután esik az eső, nincs az a verőfényes napsütés, ami estére megszárítaná a narancssárga műanyag-ülőkéket és hiába a szivacsbetét, amelyet nem szabad elfelejteni vételezni a bejáratnál, vizes leszek és ez negatívan befolyásolja a darab élvezetét. Sajnos innen indultam, meg hogy fázom.
Megérkeztünk és a Pál utcai fiúk szaladgáltak a nézőtéren, egy törökmézárus jött-ment közöttünk, minden velünk élt, mint egy vásárban. Az előadás úgy kezdődött el, hogy valójában már régen ment, így az átkötés sem okozott drámát, valahogy ott voltunk mindannyian a klubban, a vizes székeken.
Minimalista díszlet (bár a grund nem is igényelne amúgy sem rokokó bútorokat), lendületes kis-színészek, a jövő generáció. Átvezető, metaforikus hegedűs, néha belegubancolódva, néha érzés-szerűen jelen, gyönyörűen szólaltatva meg a hangszert. Már miatta is megérte. Órákig hallgatnám a hátborzongatóan keserédes dallamot (ezért elismerés Faragó Bélának!).
A rendező nem csak a színpad adta lehetőségeket, hanem az egész színház, játéktér fizikai valóját kihasználta, minden és mindig élt, elől ülni pedig nem volt feltétlenül minden esetben szerencsés, mert így nyakkitekerve kellett figyelni, hogy ki honnan érkezik a grundra vagy a Füvészkertbe vagy Nemecsekékhez vagy akárhová.
A második felvonás kicsit hézagosan indult (mintha elkezdődött, majd hirtelen percekig nem történt volna semmi), de Nemecsek halálának fény-árnyékos, hídon elvonulós szimbolikája nem csak meghatóra, hanem a Nemecseket alakító Gál Kristóf tündéri alakítása miatt igazi, szívfacsaróan eltávozósra sikerült. Nem is emlékszem, hogy mikor gyűltek könnyek a szemembe egy színházi előadás kapcsán, de most sikerült.
Molnár Ferenc ifjúsági regénye azt hiszem, hogy soha nem megy ki a divatból. Ez is egy olyan kötelező mérföldkő az "emberré válás" folyamatában, mint Fekete István Tüskevárja vagy Otlik Géza Iskola a határonja. Molnár Ferenc tudott és akart is a befogadóhoz szólni, közölni, átéreztetni, kortalanítani. Szeretjük is ezért.
A darabot összefoglalóan egy smsben így jellemeztem: lelki levitáció. És az volt, tényleg, nem más, nem kevesebb. Köszönöm, debreceni srácok! Köszönöm Vidovszky rendező úr!
Elfelejtettem már a kertszínházak hangulatát. Elfelejtettem, hogy ha délután esik az eső, nincs az a verőfényes napsütés, ami estére megszárítaná a narancssárga műanyag-ülőkéket és hiába a szivacsbetét, amelyet nem szabad elfelejteni vételezni a bejáratnál, vizes leszek és ez negatívan befolyásolja a darab élvezetét. Sajnos innen indultam, meg hogy fázom.
Megérkeztünk és a Pál utcai fiúk szaladgáltak a nézőtéren, egy törökmézárus jött-ment közöttünk, minden velünk élt, mint egy vásárban. Az előadás úgy kezdődött el, hogy valójában már régen ment, így az átkötés sem okozott drámát, valahogy ott voltunk mindannyian a klubban, a vizes székeken.
Minimalista díszlet (bár a grund nem is igényelne amúgy sem rokokó bútorokat), lendületes kis-színészek, a jövő generáció. Átvezető, metaforikus hegedűs, néha belegubancolódva, néha érzés-szerűen jelen, gyönyörűen szólaltatva meg a hangszert. Már miatta is megérte. Órákig hallgatnám a hátborzongatóan keserédes dallamot (ezért elismerés Faragó Bélának!).
A rendező nem csak a színpad adta lehetőségeket, hanem az egész színház, játéktér fizikai valóját kihasználta, minden és mindig élt, elől ülni pedig nem volt feltétlenül minden esetben szerencsés, mert így nyakkitekerve kellett figyelni, hogy ki honnan érkezik a grundra vagy a Füvészkertbe vagy Nemecsekékhez vagy akárhová.
A második felvonás kicsit hézagosan indult (mintha elkezdődött, majd hirtelen percekig nem történt volna semmi), de Nemecsek halálának fény-árnyékos, hídon elvonulós szimbolikája nem csak meghatóra, hanem a Nemecseket alakító Gál Kristóf tündéri alakítása miatt igazi, szívfacsaróan eltávozósra sikerült. Nem is emlékszem, hogy mikor gyűltek könnyek a szemembe egy színházi előadás kapcsán, de most sikerült.
Molnár Ferenc ifjúsági regénye azt hiszem, hogy soha nem megy ki a divatból. Ez is egy olyan kötelező mérföldkő az "emberré válás" folyamatában, mint Fekete István Tüskevárja vagy Otlik Géza Iskola a határonja. Molnár Ferenc tudott és akart is a befogadóhoz szólni, közölni, átéreztetni, kortalanítani. Szeretjük is ezért.
A darabot összefoglalóan egy smsben így jellemeztem: lelki levitáció. És az volt, tényleg, nem más, nem kevesebb. Köszönöm, debreceni srácok! Köszönöm Vidovszky rendező úr!
(A debreceni Csokonai Színház honlapja: www.csokonaiszinhaz.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése