A munka melletti vizsgaidőszak és az EB távoltartott eddig kis otthonos mesekuckómtól, a blogtól, de most már visszatérek és rendezgetem az elmúlt időszakban látott filmek, olvasott könyvek és begyűjtött egyéb élmények sorát - mert ezekről azért nem tettem le, mégha nem is írtam róluk. Azért kicsit elszoktam az írástól, így egy amerikai limonádéval kezdem bemelegítésként.
Én nyíltan vállalom, hogy szeretem az ún. "romcom"-okat, mert mozognak, beszélnek, mégsem kell közben különösebben gondolkodnom, csak mosolyognom, ha olyan, vagy ülni némán, ha meg amolyan. Szoktam is terápiás céllal romantikus mozizni hajnalonta, amikor már előre tudom, hogy nem lesz kedvem elindulni otthonról. Szóval én vállalom.
A boldogító talánban semmi extra nincs. Tényleg semmi. Tom egy csapodár pasi, Claire pedig lelki társa, barát-barátnője. Nincs köztük semmi, de rendszeresen találkoznak, ismerik egymás minden rezdülését. Tom hajtja a kalandokat, Claire-nek nincs senki az életében. A drámai fordulatot az hozza meg, amikor Claire Skóciába utazik hat hétre. Tomot a nő hiánya ráébreszti, hogy ő az igazi, csakhogy Claire eljegyezve tér haza a nagy útról. Szívás. Ha én lennék a rendező, akkor itt Tom karaktere legyintene egyet és folytatná tovább az életét úgy, ahogy eddig vagy pedig lezülleszteném és megjáratnám vele az összes földi poklot, amit csak szerény képzeletem elő tud állítani. De ez egy amerikai film, úgyhogy semmi sem így történik. A vőlegény nemes, tud zsákolni és a kosarazás utáni zuhanyzásnál az is kiderül, hogy férfiassággal is jól el van látva, tehát a harc igazi és kemény harcnak bizonyul. Ezek miatt a roppant fontos dolgok miatt. Nem azért, mert a nő megfontoltan döntött, az ezredrangú dolog.
A vége persze az lesz, amire mindenki számít, még meg is könnyezzük, hiszen milyen romantikus, pedig nem az. Tom és Claire egybekelnek. Happyend, parádé és én továbbra sem értem, hogy miért hiszünk abban, hogy a férfiak a kedvünkért megváltoznak (hiszen mi sem változunk meg a kedvükért), és miért van az, hogy a filmekben egy ilyen nagyhorderejű elhatározás mégsem olyan nagyon megalapozott és előkészített, hogy a hirtelen előugró, eszmélő jelölt kedvéért mindig le lehet mondani vagy mégjobb: kiderül valami a másikról, ami miatt le KELL mondani egy esküvőt. Őrület. Csoda, ha az ember nem hisz a házasságban?
De azért a film pont annyi, amennyit a plakát ígér. Patrick Dempsey pedig a Grace Klinikán túl is szépfiú, jól is van ez így, kell a megfáradt és megtépázott női hormonoknak az optikai tuningolt mozizás élménye.
Én nyíltan vállalom, hogy szeretem az ún. "romcom"-okat, mert mozognak, beszélnek, mégsem kell közben különösebben gondolkodnom, csak mosolyognom, ha olyan, vagy ülni némán, ha meg amolyan. Szoktam is terápiás céllal romantikus mozizni hajnalonta, amikor már előre tudom, hogy nem lesz kedvem elindulni otthonról. Szóval én vállalom.
A boldogító talánban semmi extra nincs. Tényleg semmi. Tom egy csapodár pasi, Claire pedig lelki társa, barát-barátnője. Nincs köztük semmi, de rendszeresen találkoznak, ismerik egymás minden rezdülését. Tom hajtja a kalandokat, Claire-nek nincs senki az életében. A drámai fordulatot az hozza meg, amikor Claire Skóciába utazik hat hétre. Tomot a nő hiánya ráébreszti, hogy ő az igazi, csakhogy Claire eljegyezve tér haza a nagy útról. Szívás. Ha én lennék a rendező, akkor itt Tom karaktere legyintene egyet és folytatná tovább az életét úgy, ahogy eddig vagy pedig lezülleszteném és megjáratnám vele az összes földi poklot, amit csak szerény képzeletem elő tud állítani. De ez egy amerikai film, úgyhogy semmi sem így történik. A vőlegény nemes, tud zsákolni és a kosarazás utáni zuhanyzásnál az is kiderül, hogy férfiassággal is jól el van látva, tehát a harc igazi és kemény harcnak bizonyul. Ezek miatt a roppant fontos dolgok miatt. Nem azért, mert a nő megfontoltan döntött, az ezredrangú dolog.
A vége persze az lesz, amire mindenki számít, még meg is könnyezzük, hiszen milyen romantikus, pedig nem az. Tom és Claire egybekelnek. Happyend, parádé és én továbbra sem értem, hogy miért hiszünk abban, hogy a férfiak a kedvünkért megváltoznak (hiszen mi sem változunk meg a kedvükért), és miért van az, hogy a filmekben egy ilyen nagyhorderejű elhatározás mégsem olyan nagyon megalapozott és előkészített, hogy a hirtelen előugró, eszmélő jelölt kedvéért mindig le lehet mondani vagy mégjobb: kiderül valami a másikról, ami miatt le KELL mondani egy esküvőt. Őrület. Csoda, ha az ember nem hisz a házasságban?
De azért a film pont annyi, amennyit a plakát ígér. Patrick Dempsey pedig a Grace Klinikán túl is szépfiú, jól is van ez így, kell a megfáradt és megtépázott női hormonoknak az optikai tuningolt mozizás élménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése