A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése