Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!
A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.
Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése