Kocsák Tibor - Miklós Tibor: Anna Karenina (Madách Színház, 2009. január 21.)

Lehet, hogy elég lenne annyi: musical volt.

A kiváncsiság hajtott a Madách Színházba: szerettem volna tudni, hogy mit lehet kihozni egy könnyednek éppen nem nevezhető műből "megmusicalesítve", de nem árulok el nagy titkot, ha erőteljes prekoncepcióim voltak a darabbal kapcsolatosan... Be kell vallanom, hogy Anna, Karenin, Vronszkij és a többiek valahogy az én konzervatív fejemben nem bírtak dalra fakadni, de ha mégis tették volna, biztosan nem táncoltak volna közben.

A Madáchban viszont énekelnek ÉS táncolnak is, ráadásul mindezt úgy, hogy a történet feszültségét, drámaiságát feloldja a sokszor közhelyfűzérekből álló, sokszor pedig nem is érthető szöveg, a színpadon tébláboló színészek, akik inkább "dalban mondják el", mintsem a legkisebb erőfeszítést is tegyék arra vonatkozóan, hogy eljátsszák...

A szerelméért mindent feláldozó, a társasági életből kiközösített, önmagát felőrlő, majd elkeseredettségében és csalódásában magát a vonat alá vető nő helyett egy modern szappanopera-hősnővel rokon karakter jelenik meg, akit a mű olvasása nélkül (néha még azzal is - a szerk.) értelmezhetetlen szerepű és rokonsági kapcsolatú emberek vesznek körül a rohanva egymást követő színek alatt. (Őszintén érdekelne, hogy mit írnak majd a nézőteret megtöltő gimnazisták a Tolsztoj műről a musicales interpretációt követően.)

Szerednyei Béla nem álmodott gigantikus díszletet - hála érte - hanem megelégedett a szimbolista hosszú fehér függönyökkel, amelyek térként, viharos szélként és selymes vonalvezetőként is jól funkcionáltak. A már-már minimalista díszletbe sehogy sem illett viszont a velencei gondola - egyértelműen giccsbe hajlította az egyetlen dolgot, amelyről pozitívan tudtam volna nyilatkozni.

A mélypont pedig szegény Vikidál Gyula bácsi volt, aki a hangját és önmagát kereste mind a szerepében, mind a színpadon. Őt szánalmas volt így látni, mert akit az ember szeret, vele még inkább kritikus és én szerettem, ahogy ő használta a hangját, mokány alakját, tehetségét valamikor. Az idő elszaladt, s a nem prózai szerepekben a kor, a megfáradtság, a szakmai vég látványosabban és egyértelműbben kirajzolódik. Sajnálom, hogy a valaha-volt-ikonnak senki nem mer szólni, hogy ezt lehet, hogy inkább mégsem kellene már.

Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését. Nem azért, mert tetszett, hanem mert egyértelműen más volt, mint a mostanában egyre nagyobb teret nyerő plasztik-életérzésre rácukormázazott musicalecskék.

(A Madách Színház honlapja: www.madachszinhaz.hu)

Garaczi László: Pompásan buszozunk!

Nem eltűntem, nem megszűntem, sőt: olvastam, láttam is, csak az írástól tartottam távol magam. A blog-írástól legalábbis. Saját magamnak megígértem: 2009. az én-írás éve lesz, igyekszem előkészíteni hozzá mindent. Legfőképpen magamat. Tisztulok, tanulok.

De ez nem jön sehogy Garaczihoz, bár a Pompásan buszozunk! pont annyi, mint a címe. Alkalmas felületes, könnyed, fél kézzel a buszon kapaszkodós olvasáshoz. Rövid egységekre töredeztetett, azokon belül is jó esetben egy-egy bekezdésnek van önmagával legalább kapcsolata, a többi szabad asszociáció.

Valahol van egy mélyen belefűzött vezetőszál (a titkárnő kicsúzlizása), de ez is csak fel-felsejlik, közben pedig egy nagy emlékkupac, sztorizás az egész. Mesélés, dumálás, mint amikor az ember érettségi találkozón van és "arra emlékszel, amikor a Grőber"... A stílus végig könnyed, a mondanivaló néha oda nem illően komor, de a következő sor már nyakon is önti egy kis mázzal, hogy ne legyen olyan szívbemarkoló a "fogmosás, tükör: semmi sem látszik belőlem, csak a bűn" jellegű mondatok igazi tartalma, sőt ne is legyen igazi tartalma. Ez is csak egy kis mozaik, lényegtelen az egész szempontjából.

Nem tudom, hogy mi volt a szándéka Garaczinak ezzel a könyvvel. Tippem szerint ő egy ilyen pároldalas gondolatfutamot egy este simán összedob. Vagy mondjuk egy Szeged - Budapest buszozás alatt. Még tudatmódosító szer sem kell hozzá. Nekem pedig ennyi nem elég. Egy Garaczitól semmiképpen sem.

De azért pompásan buszozunk, buszozom - nélküle, a továbbiakban.

Garaczi László: Pompásan buszozunk! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
Garaczi László honlapja: http://garaczi.fw.hu/

Rainer Lewadovski: Hamlet helyett (József Attila Színház, Budapest, 2008. november 19.)

A ma esti előadás elmarad. A főszereplő megcsúszott és eltörte a lábát. A jegyek visszaválthatók. A bérletek nem. Érdekes kezdet egy darabhoz, egy monodrámához.

Hamlett helyett a díszletépítő munkás, Józsa Imre alakításában elmondja a miértet, bemutatja a színház sikeréhez hozzájáruló, láthatatlan, szorgos és precíz munkások szemszögéből a színpadot, a színészeket. Bepillantunk trükkökbe, megtudjuk: a függönyhúzás sem egyszerű, mechanikus mozdulatsor, filozófiája van. A munkásról kiderül, hogy ő is a színpadon kezdte, csak ne lett volna az a fránya műfogsor, ami kiesett és pont az ő lába alá. Talán ha nem az igazgató foga, talán akkor... A feleség Opheliaként hal meg, a fürdőkádban, miután megsérül a Rómeó és Júlia erkélyjelenetében, s mozgássérültté válik. Ez is kicsúszik, ez a fájdalmas, személyes és mély tragédia - csak úgy, a végén, nekünk, a közönségnek. A Hamlett helyett egyszemélyes dráma, benne párhuzamosan a színházi kisember és a magára maradt férj drámája.

Nem Józsa Imrén múlt, hogy számomra ez az egy óra nem nyújtott megborzongató, beleélős, monodrámához méltó élményt. Nem az ő hibája, a darabé. Egyszerre akar túl sok mindent közölni, megértetni velünk, de ehhez ennyi idő és ennyi Shakespeare-től való idézet nem elég. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a régi, fakó szürke köpenyes díszlet tologató, aki zavartan pakolászik ide-oda a darab elején, majd kissé felszabadultabban beavat minket a színpadi rántotta (barackból és mézből) titkaiba, át tud fordulni a teljes életét, bánatát, nyomorát a nézőkkel megosztó emberré. Túlságosan színpadiasra sikerült, aminek pont arról kellett volna szólnia, hogy nem az. Ez viszont a darab hibája, egyértelműen. Sajnálatosan.

Józsa Imre nagyon jó színész, fantasztikus orgánum (Nicolas Cage!), szerethető ember. Még ebben a darabban is. Talán ezért érdemes megnézni. Az egy óra miatta élhető túl.

A csend hangjai avagy Simon and Garfunkel 1968-as rigai koncertje (A rigai Új Színház előadása a Bárka Színházban, 2008. november 6.)

Hirtelen felindulásból elkövetett darabválasztás eredményeként sikerült eljutni a rigai Új Színház társulatának A csend hangjai című előadására. Némi aggodalomra adott okot az a tény, hogy a darabban egyetlen egy mondat sem hangzik el a játékosok szájából, testükkel és az őket körülvevő környezettel kell kifejezniük a rendező által elvárt történéseket, érzéseket. Nem kis kihívás. Lehet-e teljesíteni?

A kérdésre az első felvonást követően még nem válaszoltam volna igennel, de a második után egyértelmű a válaszom: lehet. Nehezen, meg-megdöccenve, de lehetséges. Ehhez persze kell egy olyan rendező, aki nem hagyja szétfolyni és helyzetgyakorlatok laza egymásba folyásaként prezentálni a kiválasztott témát. Még akkor sem, ha valójában az.

A hippikultúrát végigkövető, dokumentarista felhangú, a saját közelmúltunk ismert tárgyaival a saját érzésvilágunkhoz erősen kapcsolódó darab nem visz végig konkrét történetet, mégis egy egész korszak történéseit zsúfolja egybe. (Hermanis érti a dolgát, na.)

A díszlet zseniális. Öt helyiség, melyek fizikai korlátait csak az eltérő tapéta jelzi és egy-egy ajtó. A korlátok néha ott sincsenek, hiszen a vízió szerű képekben a szereplők könnyedén haladnak át a virtuális falon, máskor viszont pont a létezését hangsúlyozzák. A díszlet nem akarja megmagyarázni, hogy mit látunk és hallunk, viszont megteremti azt a közeget, amelyben hihetővé, valószerűvé válhat minden színpadi rezzenés.

A jelmezek szintén fantasztikusak, már-már meg is feledkeztem óvodás korom kényelmetlen és testidegen anyagból készült trapéznadrágjáról (piros kisautó futott a szárán körbe, nesze neked környezettudatosság - bár akkor még kocsink határozottan, a nadrágom szárán kívül - nem volt), de most újra felelevenedett bennem minden régi fotó, amit valaha láttam a szüleimről. A darab egy fotó. Egy korfotó.

A könyvek és a drogok, a szabadság és szerelem időszakát pátosz-mentesen (lehet egyáltalán pátosszal?), a tárgyakhoz és az életérzés későbbi interpretációján alapuló ismeretekhez kötődő instant humorral, de hosszasan boncolgatja a rendező és társulata. Az első felvonás szempontjából túlságosan hosszasan is, mivel a végére már kezdett untatni Simon and Garfunkel. Úgy, ahogy volt.

Szerencsére a második felvonásra felgyorsultak az események, több zene, házasodások, gyermekvállalások, elhidegülések és a reményvesztett vég. Snitt.

Ilyen volt, ilyen lehetett. Akkor. Amikor még semmit nem szabadott, tehát megérte legalább embernek szabadnak lenni. S szavak nélkül jobb volt, mert jó szavakat nem lehetett volna ehhez a kakofóniához társítani úgysem. Elrontotta volna.

Kár, hogy "csak" a Bárka Fesztivál keretein belül volt elérhető, így hiába is ajánlom... Bár Riga már elérhető. Ha az ember nem is olyan szabad, de legalább megteheti. Hát előre!

(A rigai Új Színház honlapja: http://www.jrt.lv/)

Az élet kenyere (Thália Színház, Új Stúdió, 2008. október 31.)

Kolti Helga színművésznőnek ma van a születésnapja. A tegnap látott egyszemélyes darabjáról írottakkal kívánok neki ezúton is jó egészséget és minden jót.
Kolti Helga nem töltötte meg a Thália Új Stúdióját, pedig a nézőtér nem nevezhető nagynak, egy valamire való gimnáziumi osztály megjelenése már teltházat jelentene... Vagy "csak" Az élet kenyere nem vonzotta be a nézőket? Megértem.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet életét feldolgozó, egy előadóművészre épülő szomorújáték még intenzíven hirdetve sem az a darab, amelyre tömött sorokban özönlenének a népek. Vallásos témát stúdióba vinni nem divat, ráadásul a vallás, mint olyan, legtöbb esetben ki is zárja a nem vallásos színházbajárókat. Előítéletek.
Összetehetem a két kezem, hogy felülemelkedtem minden prekoncepciómon, mert így láttam egy másfél órás, intenzíven megélt és megélhető, drámaiságával megizzasztó és nyomasztó, zeneiségével felajzó, felfokozó, majd mélybe taszító, erőteljes szövegeivel pedig fejbevágó darabot egy csodálatos művésznő interpretálásában. Mindezt úgy, hogy számomra a vallási vonalhoz nem társul automatikus elfogadás és alázat.
Kolti Helga úgy játszotta a mesélőt, a szentet, a férjet, a papot, a barátnőt, hogy fel sem tűnt: egyedül van a színpadon. Átváltozott, magával kommunikált, mintha több személyben lenne jelen, közben pedig zenélt, kikérdezett a közegből, hogy mi, nézők is töprenghessünk feladatul a múlt és jelen kapcsolatáról, a saját gyarlóságunkról, földhözragadt pénzsóvárságunkról. Nem csak az volt megrázó, ahogy a színpadon élt a darab, hanem ahogy a fejünkben életre kelt és él azóta is. Nem hittem volna, hogy van ilyen élmény még valahol. Tiszta, egyértelmű és hiteles.
A minimalista díszlet és jelmez, az egyszerű hangszerek és a gyönyörű hang úgy uralták az aprócska játékteret, mintha otthon lettek volna. Mintha Kolti Helga is otthon lett volna, s ennek az otthonnak mi, a partvonalon ülők is részévé váltunk.
Csak a köszönet hangján tudok szólni, de a hatást még fel kell dolgoznom. Ha katarzisnak nem is nevezném, egy gyermekkori meseélményt idéző, mélyen elraktározódó élménnyel mindenképpen gazdagabb lettem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Stephen King: Dolores (Budapesti Kamaraszínház, 2008. október 30.)

Miért megy el valaki egy Stephen King adaptációra, főleg ha annak egy kamaraszínház ad otthont? Mi másért, mint valaki kedvéért. Én gimnáziumi legjobb barátomat akartam meglepni ezzel, aki a türrös négy év során több Stephen King művel ajándékozott meg - valószínűleg magamtól a mai napig sem sikerült volna önként választanom életművéből, lévén távol állnak tőlem az ilyen jellegű írásművek. De barátom, P. nem hagyta, hogy fellengzősen beskatulyázódjam az underground vonulat papírkötésben megjelent, perverz klasszikusokat szorongató hippi-kópiájaként és kinyitotta nekem S.K. munkásságának rettegéssel átitatott szelencéjét. Így olvastam a Dolorest, majd megnéztem filmen, s így sodortam magam a színházi előadásra is. Pusztán az emlék, egy régi, fontos barátság előtti tiszteletadás kedvéért.
Az előadás még Stephen Kinget is sokkolná, pedig ő legalább könyveiben sokat megélt. Igaz, hogy olyan alkotása nincs, amelyben arra kényszerítenek egy párt, hogy egymás után rosszabbnál rosszabb színpadi műveket nézzenek végig, majd amikor már átlendültek a holtponton és a pocsékban is találnak élvezetet, megszakad a folyamat és nekik kell a színpadra állniuk, hogy eljátszhassák az addig látott összes rettenetet egy következő szenvedni ítélt pár számára. Pedig megírhatná. A Budapesti Kamaraszínház Dolores előadása lehetne az első a sorban.
Kínkeservvel lehet csak végignézni, annyira töredezett (apró snittekből áll, közben zene és sötétség), annyira túlzóak a gesztikulációk, életszerűtlen a beszéd, fals a szereplők közötti viszonyrendszer, erőtlenek az interakciók és legfőképpen kidolgozatlanok, elnagyoltak az egyes szereplők. A színészek tétován csinálnak valamit, de kötve hiszem, hogy a rendezői koncepció részét képezte a színészek instruálása, inkább csak a projektoros "mekkora ötlet" megvalósítására fordított időt merném egy teljesítés-igazoláson láttamozni. Azon dolgoztak, dolgozott. De sajnos csak azon. A többi a szemnek és a közönségnek láthatatlan maradt. Méginkább nézhetetlen. Ex-kingista P. szemét lesütve, sokszor elfordított fejjel szenvedte végig velem a darabot. Sikerült megkoronáznom a tiszteletadást egy igazi gagyival. Gratulálok magamnak, remek ajándék volt. Sajnálom.

Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér

Én ezt a Mirnics Gyulát nem értem. Akinek ilyen szókincse és nyelvi repertoárja van, miért hagyja, hogy történetei kiégettnek, a sci-fi vonulatba amerikai bűnügyi ponyvát csepegtető unalomfoszlánynak tűnjenek egy rutinosabb olvasó szemében?

Nem értem én ezt a Mirnics Gyulát. Nem vettem volna meg a könyvet, ha a véletlenek nem fognak kézen, soha magamévá nem teszem. Vesztettem volna, elfeledett, sosem ismert ízeket, érett szavakat, édes és gyöngyöző szavakat, vérszínű, tomboló szavakat. Szavakat, amelyekből mégsem lesz jó történet, mert legtöbbször ellaposodik vagy gyermeki pusztításba torkollik. Ezek a történetek betépve biztosan hátborzongatóak és perverzen izgalmasak, de az ember munkába menet inkább a homlokára szaladó szemöldökkel olvassa újra és újra a sorokat, hogy meggyőződjön: jól látja, tényleg ezt írta le az a barom?

Mirnics Gyula nem érthető meg, nem is hagyja magát. A novellák nem novellák, hanem nem tudom, hogy mik. Skiccek novellákhoz, gondolatfoszlányok, vázlatok, amelyekből egyszer majd meg lehet írni azt, amire ez az ember hivatott lenne. Persze nem kell erőltetni, hogy minden írásmű egy kötetben leljen otthonra, ezek az írások nem tartoznak sem egy stílushoz, sem egy irányzathoz, sőt: mintha nem is egy íróhoz tartoznának...

Az íráshoz nem árt némi alázat, átgondoltság, ha már csak úgy, magától nem jön. Én ezt hiányozni vélem, melyet nem pótol az ifjúi hevület. Ha valaki görcsösen meghökkentőnek vagy jófejnek akar látszani, az izzadtságszag átüt a vékony kis könyvön. Eltitkolhatatlanul. Menne ez jobban is. Mert az irány legalább tényleg jó.

(Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér, Timp Kiadó, 2008.)