Keith Huff: Jó zsaru, rossz zsaru (Centrál Színház, Budapest)

Akárki akármit mond: Stohl András jó színész és a színpadon csak ez számít. Teljesen mindegy, hogy mi történt és hogyan a deszkákon kívül, de ott és akkor hozza a szerepet, formálja a jellemet, borzolja a kedélyeket, ahogy azt kell.

A darab meglepő, újszerű, friss: valójában két ember, két barát, két rendőr párbeszédére épül. A díszlet szürkesége, egyhangúsága és egyszerűsége nem vesz el semmit a történetből, inkább erősíti azt: oda kell figyelnünk, nincs más, ami elvonja a figyelmünket (leszámítva a mellettem szenvedő fiatal pláza-párt, akiken egyértelműen látszik, hogy Stoht inkább a valóságshowból ismerik, mint a színházból). Ülök a széken és azon gondolkodom, hogy ki más kaphatta volna meg ezt a szerepet. De nem jut eszembe senki. S ez független attól, hogy mit gondolok arról, amit tett.

Stohl a szangvinikus, impulzív, erőből gondolkodó, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mégis kirakat-pedáns rendben élő Dennyt alakítja. Az elején közömbös, lelketlenül unalmas monologizálás után rohamtempóban vágtat a darab íveken át, Stohl pedig dühönghet, csapkodhat, magába roskadhat, felvonultathat mindent, amit tud, vagy ami egész egyszerűen benne van.

Szabó Győzőnek az alkoholproblémákkal küzdő, lúzer Joey szerepében nem igazán jut babér, a karakter higgadtsága néha tutyimutyiságnak tűnik messziről, s mintha a rendező is hangsúlyozni akarta volna háttérszerepét: pulóvere csuklyája a fején. Pedig Szabó Győző szeret és tud is az arcával mesélni, de így, a félhomályban és arcilag leárnyékolva ennek egyáltalán nincs jelentősége, ha játszik is, magának teszi. A végén persze kiderül, hogy minden ellenére ő a pozitív főhős, viszi a feleséget, gyereket, házat, miközben a rossz elbukik. Hiszen mindannyian ezt várjuk, a jónak kell győzedelmeskednie.

Más kérdés, hogy Győző karaktere jónak minősül-e vagy csak Denny egyre-másra felbukkanó stiklijei fényesítgetik nem létező glóriáját. Szerencsére a színészek sem akarják ránk erőltetni, hogy döntsünk, a darab kétpólusúsága végig megmarad, még a végén sem érezhetünk valódi diadalt. Vagy talán mégis: Stohl elbukott, ez a való világ...

(Centrál Színház - http://www.centralszinhaz.hu/)

Dan Gordon: Esőember (Belvárosi Színház, 2010. július 1.)

Visszatértem. Nem is akárhogy! A Belvárosi Színház Esőember produkciója volt az, ami visszahozott az íráshoz. Mert újra úgy érzem, hogy végre megszólíttattam, végre én is ott voltam a darabban.

Parádés szereposztás, zseniális rendezés és szerethető történet. Kulka János és Nagy Ervin egyértelműen a hátukon viszik az egész előadást. Olyannyira összeforrnak a szerepükkel, hogy nem is tudom elképzelni, hogy mást is választhattak volna Raymond és Charlie Babbitt szerepére.

A színpadkép nagyon minimalista, újhullámos, semmi extra, mindennek funkciója van és a terek is érvényesülnek. Nem akar a képi jelenlét ledominálni semmit a mondanivalóból, de remekül támogatja, erősíti a mondanivalót. Kicsit autista maga a megjelenés is. Semmi cicoma, semmi funkció mentes dekor, semmi színorgia.

A történet az 1988-as Esőember című film színpadra alkalmazott kivonata. Ki ne látta volna a Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével készült eredetit? S ha valaki látta, akkor sokszor érzi az előadás során azt, hogy a Belvárosi Színház színpadán is megjelennek a film derültséget keltő vagy szívbe markoló, de mindenképpen karakteres mozdulatai, mimikái, hanglejtései. Nagy Ervin maga is Tom Cruise kicsit - persze sokkal sármosabb kivitelben, Kulka János pedig egyértelműen "ugyanabból" az autistából merített leginkább, akit alapul vett a szerep megformálásához Dustin Hoffman is. Talán itt kicsit lehetett volna merészebben hozzányúlni a darabhoz, egy kicsit mássá tenni, hiszen sem a "korunk vállalkozói", sem pedig az autisták nem egyformák.

Mindenképpen kiemelendő, hogy az előadás nem titkolt célja, hogy az embereket közelebb hozza az autizmus megértéséhez, a produkció létrejöttéhez szakmai szervezetként az Autisták Országos Szövetsége is hozzájárult. Reménykedem abban, hogy az emberek nem értik félre a darabot és nem úgy mennek haza, hogy az autisták tehát társadalmi interakcióikban korlátozott, de kiemelkedő képességekkel rendelkező emberek. Mert ez sajnos nem így van. Mint a teljes populációban, úgy az autisták között is vannak többé és kevésbé magas intelligenciával rendelkező egyének.

A darab felelevenítette gimnáziumi éveim utáni egy év angliai tartózkodásom, amikor egy középsúlyos értelmi fogyatékos autista gyermek mellett láttam el felügyelői, majd később nevelői feladatokat is. Éppen ezért majdnem elsírtam magam az utolsó színpadképen, amikor Raymund Babbitt Charlie vállára hajtja lassan a fejét. Én magam is átéltem hasonlót, tudom, hogy milyen érzés: Peter engem és csak engem tüntetett ki azzal, hogy igazi puszit adott, ráadásul önszántából és néha egészen heves szeretetrohamok törtek rá, amikor szorosan átölelt. Az érzés újra feltört. Mert különlegesnek éreztem magam. Valakinek, aki kapott egy rést a várfalon. S ezt az érzést tudták átadni a színészek nekem újra. Kulka - Babbitt az én vállamra hajtotta a fejét. Köszönöm!

(A darab honlapja: http://esoember.com/)

Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

Frank Wedekind: Lulu (Pesti Színház, 2009. február 4.)

Előre le kell szögeznem, hogy soha nem tartoztam Eszenyi Enikő rajongói közé, eddig az egyetlen értékelhető és akceptálható előadást a Szigeten láttam tőle, amikor hozzá illően ripacsul pajzán verses magánestjét prezentálta. Igaz, akkor is csak az eső elől menekültünk a színház sátorba, de legalább nem bántuk meg.
Ugyanezt nem mondhatnám el a Lulu előadásáról, ahonnan – amennyiben a ruhatár nem tartott volna zárva a szünetben – rövid úton távoztam volna, annyira elkeserítően szánalmas volt az alakítása. Lassan be kellene látnia, hogy ő alkalmatlan fiatal naivák eljátszására, sokkal közelebb állnak hozzá az érettebb, vérbő, kevésbé infantilisre hangszerelt szerepek. Miután az egész darab az ő karaktere köré volt építve, nem lett volna rossz, ha a megszokott manírok helyett láthattunk volna valami újat, de ő az a színész, akiről bár minden médium azt harsogja, hogy folyton megújul, számomra mindig ugyanaz a folyó és én mindig bele is lépek, hogy aztán rájöjjek, hogy nekem ez túl hideg, túl zavaros…
A történet egy körülrajongott, de hűségesnek nem mondható, pénzsóvár kéjnő tündöklését és bukását, majd Hasfelmetsző Jack általi megsemmisülését járja körül, de mélységek nélkül. Aki könnyed, szilveszteri kabaré szintű szórakozásra vágyik, annak tökéletesen megfelel, de a mélyebb mondanivaló, a szépség múlandósága, az emberi kapcsolatok sivársága nem jön át, lehet, hogy nem is volt cél, hiszen pont keseregni nincs az embernek kedve a hétköznapok nehézségei mellett.
Mindenesetre én talán már megtanultam a leckét: nincs új esély. Ha nem tudom elfogadni, hogy pontosan azt kapom, amire számítok, de a pontosan azt-tal nem vagyok elégedett, akkor jobb, ha az Eszenyi Enikő nevével fémjelzett darabokat elkerülöm.
Hasfelmetsző Jackként Harkányi Endrét látni, de még inkább hallani viszont összerántotta a gyomrom, hiszen nekem ez a hang, gyermekkorom lemezélményeinek bázisán a Pinocchio Tücsökéhez kapcsolódott, kapcsolódik. Valószínűleg hasonló okból nem látnám szívesen Halász Juditot egyetlen Dosztojevszkij darabban sem.

Rainer Lewadovski: Hamlet helyett (József Attila Színház, Budapest, 2008. november 19.)

A ma esti előadás elmarad. A főszereplő megcsúszott és eltörte a lábát. A jegyek visszaválthatók. A bérletek nem. Érdekes kezdet egy darabhoz, egy monodrámához.

Hamlett helyett a díszletépítő munkás, Józsa Imre alakításában elmondja a miértet, bemutatja a színház sikeréhez hozzájáruló, láthatatlan, szorgos és precíz munkások szemszögéből a színpadot, a színészeket. Bepillantunk trükkökbe, megtudjuk: a függönyhúzás sem egyszerű, mechanikus mozdulatsor, filozófiája van. A munkásról kiderül, hogy ő is a színpadon kezdte, csak ne lett volna az a fránya műfogsor, ami kiesett és pont az ő lába alá. Talán ha nem az igazgató foga, talán akkor... A feleség Opheliaként hal meg, a fürdőkádban, miután megsérül a Rómeó és Júlia erkélyjelenetében, s mozgássérültté válik. Ez is kicsúszik, ez a fájdalmas, személyes és mély tragédia - csak úgy, a végén, nekünk, a közönségnek. A Hamlett helyett egyszemélyes dráma, benne párhuzamosan a színházi kisember és a magára maradt férj drámája.

Nem Józsa Imrén múlt, hogy számomra ez az egy óra nem nyújtott megborzongató, beleélős, monodrámához méltó élményt. Nem az ő hibája, a darabé. Egyszerre akar túl sok mindent közölni, megértetni velünk, de ehhez ennyi idő és ennyi Shakespeare-től való idézet nem elég. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a régi, fakó szürke köpenyes díszlet tologató, aki zavartan pakolászik ide-oda a darab elején, majd kissé felszabadultabban beavat minket a színpadi rántotta (barackból és mézből) titkaiba, át tud fordulni a teljes életét, bánatát, nyomorát a nézőkkel megosztó emberré. Túlságosan színpadiasra sikerült, aminek pont arról kellett volna szólnia, hogy nem az. Ez viszont a darab hibája, egyértelműen. Sajnálatosan.

Józsa Imre nagyon jó színész, fantasztikus orgánum (Nicolas Cage!), szerethető ember. Még ebben a darabban is. Talán ezért érdemes megnézni. Az egy óra miatta élhető túl.

A csend hangjai avagy Simon and Garfunkel 1968-as rigai koncertje (A rigai Új Színház előadása a Bárka Színházban, 2008. november 6.)

Hirtelen felindulásból elkövetett darabválasztás eredményeként sikerült eljutni a rigai Új Színház társulatának A csend hangjai című előadására. Némi aggodalomra adott okot az a tény, hogy a darabban egyetlen egy mondat sem hangzik el a játékosok szájából, testükkel és az őket körülvevő környezettel kell kifejezniük a rendező által elvárt történéseket, érzéseket. Nem kis kihívás. Lehet-e teljesíteni?

A kérdésre az első felvonást követően még nem válaszoltam volna igennel, de a második után egyértelmű a válaszom: lehet. Nehezen, meg-megdöccenve, de lehetséges. Ehhez persze kell egy olyan rendező, aki nem hagyja szétfolyni és helyzetgyakorlatok laza egymásba folyásaként prezentálni a kiválasztott témát. Még akkor sem, ha valójában az.

A hippikultúrát végigkövető, dokumentarista felhangú, a saját közelmúltunk ismert tárgyaival a saját érzésvilágunkhoz erősen kapcsolódó darab nem visz végig konkrét történetet, mégis egy egész korszak történéseit zsúfolja egybe. (Hermanis érti a dolgát, na.)

A díszlet zseniális. Öt helyiség, melyek fizikai korlátait csak az eltérő tapéta jelzi és egy-egy ajtó. A korlátok néha ott sincsenek, hiszen a vízió szerű képekben a szereplők könnyedén haladnak át a virtuális falon, máskor viszont pont a létezését hangsúlyozzák. A díszlet nem akarja megmagyarázni, hogy mit látunk és hallunk, viszont megteremti azt a közeget, amelyben hihetővé, valószerűvé válhat minden színpadi rezzenés.

A jelmezek szintén fantasztikusak, már-már meg is feledkeztem óvodás korom kényelmetlen és testidegen anyagból készült trapéznadrágjáról (piros kisautó futott a szárán körbe, nesze neked környezettudatosság - bár akkor még kocsink határozottan, a nadrágom szárán kívül - nem volt), de most újra felelevenedett bennem minden régi fotó, amit valaha láttam a szüleimről. A darab egy fotó. Egy korfotó.

A könyvek és a drogok, a szabadság és szerelem időszakát pátosz-mentesen (lehet egyáltalán pátosszal?), a tárgyakhoz és az életérzés későbbi interpretációján alapuló ismeretekhez kötődő instant humorral, de hosszasan boncolgatja a rendező és társulata. Az első felvonás szempontjából túlságosan hosszasan is, mivel a végére már kezdett untatni Simon and Garfunkel. Úgy, ahogy volt.

Szerencsére a második felvonásra felgyorsultak az események, több zene, házasodások, gyermekvállalások, elhidegülések és a reményvesztett vég. Snitt.

Ilyen volt, ilyen lehetett. Akkor. Amikor még semmit nem szabadott, tehát megérte legalább embernek szabadnak lenni. S szavak nélkül jobb volt, mert jó szavakat nem lehetett volna ehhez a kakofóniához társítani úgysem. Elrontotta volna.

Kár, hogy "csak" a Bárka Fesztivál keretein belül volt elérhető, így hiába is ajánlom... Bár Riga már elérhető. Ha az ember nem is olyan szabad, de legalább megteheti. Hát előre!

(A rigai Új Színház honlapja: http://www.jrt.lv/)

Az élet kenyere (Thália Színház, Új Stúdió, 2008. október 31.)

Kolti Helga színművésznőnek ma van a születésnapja. A tegnap látott egyszemélyes darabjáról írottakkal kívánok neki ezúton is jó egészséget és minden jót.
Kolti Helga nem töltötte meg a Thália Új Stúdióját, pedig a nézőtér nem nevezhető nagynak, egy valamire való gimnáziumi osztály megjelenése már teltházat jelentene... Vagy "csak" Az élet kenyere nem vonzotta be a nézőket? Megértem.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet életét feldolgozó, egy előadóművészre épülő szomorújáték még intenzíven hirdetve sem az a darab, amelyre tömött sorokban özönlenének a népek. Vallásos témát stúdióba vinni nem divat, ráadásul a vallás, mint olyan, legtöbb esetben ki is zárja a nem vallásos színházbajárókat. Előítéletek.
Összetehetem a két kezem, hogy felülemelkedtem minden prekoncepciómon, mert így láttam egy másfél órás, intenzíven megélt és megélhető, drámaiságával megizzasztó és nyomasztó, zeneiségével felajzó, felfokozó, majd mélybe taszító, erőteljes szövegeivel pedig fejbevágó darabot egy csodálatos művésznő interpretálásában. Mindezt úgy, hogy számomra a vallási vonalhoz nem társul automatikus elfogadás és alázat.
Kolti Helga úgy játszotta a mesélőt, a szentet, a férjet, a papot, a barátnőt, hogy fel sem tűnt: egyedül van a színpadon. Átváltozott, magával kommunikált, mintha több személyben lenne jelen, közben pedig zenélt, kikérdezett a közegből, hogy mi, nézők is töprenghessünk feladatul a múlt és jelen kapcsolatáról, a saját gyarlóságunkról, földhözragadt pénzsóvárságunkról. Nem csak az volt megrázó, ahogy a színpadon élt a darab, hanem ahogy a fejünkben életre kelt és él azóta is. Nem hittem volna, hogy van ilyen élmény még valahol. Tiszta, egyértelmű és hiteles.
A minimalista díszlet és jelmez, az egyszerű hangszerek és a gyönyörű hang úgy uralták az aprócska játékteret, mintha otthon lettek volna. Mintha Kolti Helga is otthon lett volna, s ennek az otthonnak mi, a partvonalon ülők is részévé váltunk.
Csak a köszönet hangján tudok szólni, de a hatást még fel kell dolgoznom. Ha katarzisnak nem is nevezném, egy gyermekkori meseélményt idéző, mélyen elraktározódó élménnyel mindenképpen gazdagabb lettem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Stephen King: Dolores (Budapesti Kamaraszínház, 2008. október 30.)

Miért megy el valaki egy Stephen King adaptációra, főleg ha annak egy kamaraszínház ad otthont? Mi másért, mint valaki kedvéért. Én gimnáziumi legjobb barátomat akartam meglepni ezzel, aki a türrös négy év során több Stephen King művel ajándékozott meg - valószínűleg magamtól a mai napig sem sikerült volna önként választanom életművéből, lévén távol állnak tőlem az ilyen jellegű írásművek. De barátom, P. nem hagyta, hogy fellengzősen beskatulyázódjam az underground vonulat papírkötésben megjelent, perverz klasszikusokat szorongató hippi-kópiájaként és kinyitotta nekem S.K. munkásságának rettegéssel átitatott szelencéjét. Így olvastam a Dolorest, majd megnéztem filmen, s így sodortam magam a színházi előadásra is. Pusztán az emlék, egy régi, fontos barátság előtti tiszteletadás kedvéért.
Az előadás még Stephen Kinget is sokkolná, pedig ő legalább könyveiben sokat megélt. Igaz, hogy olyan alkotása nincs, amelyben arra kényszerítenek egy párt, hogy egymás után rosszabbnál rosszabb színpadi műveket nézzenek végig, majd amikor már átlendültek a holtponton és a pocsékban is találnak élvezetet, megszakad a folyamat és nekik kell a színpadra állniuk, hogy eljátszhassák az addig látott összes rettenetet egy következő szenvedni ítélt pár számára. Pedig megírhatná. A Budapesti Kamaraszínház Dolores előadása lehetne az első a sorban.
Kínkeservvel lehet csak végignézni, annyira töredezett (apró snittekből áll, közben zene és sötétség), annyira túlzóak a gesztikulációk, életszerűtlen a beszéd, fals a szereplők közötti viszonyrendszer, erőtlenek az interakciók és legfőképpen kidolgozatlanok, elnagyoltak az egyes szereplők. A színészek tétován csinálnak valamit, de kötve hiszem, hogy a rendezői koncepció részét képezte a színészek instruálása, inkább csak a projektoros "mekkora ötlet" megvalósítására fordított időt merném egy teljesítés-igazoláson láttamozni. Azon dolgoztak, dolgozott. De sajnos csak azon. A többi a szemnek és a közönségnek láthatatlan maradt. Méginkább nézhetetlen. Ex-kingista P. szemét lesütve, sokszor elfordított fejjel szenvedte végig velem a darabot. Sikerült megkoronáznom a tiszteletadást egy igazi gagyival. Gratulálok magamnak, remek ajándék volt. Sajnálom.

Shakespeare: Macbeth (Katona József Színház, Budapest, 2008. október 21.)

Vannak előnyei a klasszikusoknak, de az elvárások is magasabbak. Shakespeare esetében legalább az írói kvalitásokat nem kérdőjelezi meg a becses színházba járó vagy tévedő - hiszen adott, örök, alapérték. Minden, ami jó vagy rossz lehet, az a rendezőn, a színészeken, a fizikai körülményeken vagy a befogadón múlik.

Azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor a színház előtt várakozó iskolás csoportokat megpillantottam. Felidéztem a Veszprémi Színházhoz kötődő Shakespeare élményeimet és majdnem felhúztam a nyúlcipőt. De aztán meggyőztem magam, hogy a diákok érdeklődésének irányítása is nemes feladat és hogy valószínűleg nálam több rossz klasszikus adaptációt voltak kénytelenek elszenvedni az irodalom tanárok, akik az orientáció oltárára hajtogatták fel sorvadt, fittnesz-termet sosem látott testüket. Ettől máris elmúlt a szorongás. Más nyomorának elemzése a legmegbízhatóbb feszültségoldó.

Zsámbéki Gábor rendező fotótémaként fogta meg a darabot, s egyben gondolt a hallási nehézségekkel küzdőkre is, gyakorlatilag annyira bemondónősre sikerült a szövegek (f)elmondása, hogy még az utolsó sorból is le lehetett volna olvasni egy-egy színész szájáról Shakespeare örökbecsű mondatait. A kimerevítettség, a konstans várakozás idegörlővé alakították az előadást, a minimalista díszlet, a darabot tévesztett jelmezek furcsa karneválja csak fokozták a hatást. A Machbeth nem nyugodtan hátradőlős, romantikus érzelmeket keltő írásmű, a színpadon is meg kell halnia ahhoz mindenkinek, hogy az élmény élhessen. Azért a végső küzdelem vásári komédiákat idéző koreográfiája zavartkeltően naívra sikeredett...

Kivételesen a meztelenség (Fullajtár Andrea Lady-jeként) is helyén volt, ami az utóbbi időben nagy szó a Katonában, hiszen minden darabban legalább egy pénisszel vagy egyéb genitáliával szembe kell néznie a munkában megfáradt kultúr-kalandornak. Az őrület ilyen, abban nincsenek társadalmi megkötések vagy önkontroll. Szép alakítás társult a szép testhez, a mondandót erősítette és nem Playboy nyusziként fűszerezte Fullajtár Andrea, aki amúgy is az egész darab alatt igyekezett hihetővé tenni Hajduk Károly bárgyú Machbethjét.

Ha Hajdukot nem láttam volna az elmúlt egy hónapban három darabban is, lehet, hogy kevésbé tűnt volna fel, hogy előre legyártott arcai vannak bizonyos érzelmekre. Így viszont az ő figurája megölte Macbethet az első távolba révedéssel és végig halott is maradt, nem tudott ebből kitörni. Ez a főszerep nem neki való.

Mindenképpen ki kell emelnem Haumann Péter jelenlétét - más dimenzióba kerül az egész színpad és nézőtér, amikor megjelenik a színen, fejet hajtok, ismét, sokadszorra. Ha csak abból a pár percből állt volna az egész, akkor is megérte volna, akkor sem bántam volna meg, hogy jegyet vettem. Neki nem kell az egynek és kiemeltnek lennie ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. Neki még a képszerű rendezési elképzelésből is ki szabad lógnia, kikacsinthat, hiszen tudja jól, jobban, mivel lehet közel osonni a néző lelkéhez.

Összefoglalva: nézhető, érdekes, de nem túlmodernkedő értelmezés a Katona Shakespeare-feldolgozása. Nem lesz az évszázad előadása, de ha valaki drámára vágyik és már unja a tévét, vegyen jegyet. Amíg még lehet. Félő: érdeklődés hiányában hamar lekerül a repertoárról.

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház, 2008. október 8.)

Nincsen színház meztelen emberek, cigarettafüst és káromkodás nélkül. De van olyan darab, ami nem lenne hiteles máshogyan. A Portugál ez a darab.

Már egy ideje tervezgetem, hogy szerét ejtem a megtekintésének, de most jött el a pillanat és valójában jókor: rámfért egy kis nevetés, mégha nem is gondtalanul (az ember folyton aggódik valami miatt úgyis). Az meg már csak extra adalék, hogy M. barátnőm tiszta szívből felcsendülő kacaja még a legelvetemültebb Shakespeare adaptáción is mosolyra fakasztott volna, nemhogy a Portugálon!

A történetet mindenki ismeri, de ha nem, akkor sincs benne semmi új: egy "távoli" hely öncentrumú lakóinak monotóniába hajló hétköznapjai, melyben mikrokozmikus találkozásoknak, megéléseknek, ráébredéseknek lehetünk tanúi. Ami miatt mégis üde és kellemes, az leginkább a párbeszédek valóságközeliségében (mintha tényleg az irgácsi kocsmában lennénk mi is) és a színészek szerepmegélésében, a játéköröm nyílt és szemérmetlen kifejeződésében keresendők.

Szirtes Ági egyszerűen ZSENIÁLIS. A belenevetős bakijuk Csuja Imrével elhitette: hogy ez még mindig, sok év után is olyan, hogy ők is mulatnak rajta, nem csak minket akarnak szórakoztatni vérrel-verítékkel. Lehet, hogy a baki is rendezői bravúr? Ha igen, akkor őszinte gratuláció hozzá. Működött, a közönség egyöntetűen tapsolt és nevetett.

A Budapest-vidék elszakadása, a munkanélküliség, a reményvesztettség, a jövőképmentes élet mind valóságosak, igazak. A szereplők, a karakterek is azok, ismerjük is őket szülővárosunkból, a sarki kocsmából, látásból, akárhonnan... De mi azok vagyunk, akik eljöttek a nagy Budapestre. Kiléptünk. Én legalábbis. Már csak színházban nézem egykori szülővárosom karikatúra-arcait. Lehetnék pultos a száz kocsma egyikben - talán. A szöszi. Vidéken. Mégsem csak vicces volt ez az egész...

Bernard-Marie Koltes: A néger és a kutyák harca (Katona József Színház, Kamra, 2008. október 2.)

Zsótér Sándor az ötödik szereplő, de valójában ő az egyetlen szereplő. Ez a darab az ő rendezésében (és miatt) lüktet, mint kioperált szív a lelkes biológus hallgatók előtt, hogy aztán elemekre szedve feltárja a kamra-pitvar-billentyű rendszerének megérthetetlen önszerveződő és ősi lényegét. A szépséghiba: a lüktetés valós, de a vég felé tartó, nincs más út... Szóval, aki látni szeretné, szerintem siessen.
A darab nem szól semmiről. Persze, ettől még van története, de az igazából nem számít. A díszlet zseniális, bár nekem kicsit túl sok volt a privát freudi átosonkodás a saját életembe, így az első percekben inkább a saját gondolataim rendezésével voltam elfoglalva, mint másokénak befogadásával, de aztán sikerült átlépnem a mávos raklapokon és a színpadközepi kutyaházon. Szerencsére.
A fények szerves részét képezik a tárgyi környezetnek, mint ahogy a "zene" is, sőt: az Albouryt alakító Fekete Ernő sem más, mint erőteljes, hangsúlyos díszletelem. Viszont kivételesen nem olyan ripacsba hajló szerepet kapott, mint a Top Dogsban vagy mint a Lora című filmben. Kimondottan előnyös számára a színes festék-maszk, a lassan, de határozottan formált mondatok és a fel-el tűnés, mintegy látomássá maszatolva a halott "fivér" testéért érkezett néger figuráját. Azt hiszem, hogy minden korábbi (elő)ítéletemet félre kell tennem Fekete Ernőt illetően, még a végén látom egyszer tényleg neki való, tényleg alakítható szerepben is.
A darab nagy hátránya, hogy a párbeszédek egyáltalán nem életszerűek, hosszú mondatokból állnak, sokszor átkötésekkel, így nem egyszerű követni, de a színészeknek sem egyszerű úgy tenniük, mintha ezek az irodalmilag értékelhető, de színházilag túlságosan összerakott témák ténylegesen egy beszélgetés keretében, indulatból vagy elkeseredettségből spontán törnének elő. Nem irigylem őket, már emiatt sem (az első felvonásban féltem is, hogy a szavak oltárán feláldozódik az egész előadás), meg amiatt sem, hogy a rendezői instrukcióknak hála a ki és kinek és hol kommunikál kérdéskörét megakasztotta a totemszerű kerítéselemek ide-oda helyezésének kötelezettsége. Felesleges fizikailag is felosztani a teret, ha a tér amúgy is osztva van a mozdulatok által. Főleg, ha a tér naturalistán minimalista - oda sem illenek ezek a nem párhuzamosokból és merőlegesekből álló - a másik kultúrát elválasztó vegyes-alkotások.
A káromkodás, meztelen test és cigaretta ma már majdnem minden darabban kötelező elem, ahogy elszínpadiasodott a világ, úgy hétköznapiasodott el a színház, ahogy az elegancia lehullott a színházba járókról, úgy hullottak le a ruhák a művészekről is, s amint lett nem dohányzók védelme, a kultúra beintett a nem dohányzóknak. Fura egy világ, de a művészet az művészet.
A budapesti tüzijáték képei és a revans belassulása viszont ellentétes hatást ért el, mint amit a darab egésze sugallt. A színházból gyermekkorom Twin Peaks-szorongásával kellett volna kijönnöm, de lágy, krémsajtszerű feloldással hagytam el a Kamrát. Ez nem jellemző Zsótérra. Nem ez jellemző rá. A végéért kár volt.

Sven Regener: Berlin Blues (Budapesti Kamaraszínház, 2008. szeptember 29.)

Ilyenek voltunk. Mi is, én is, nem csak a berliniek. Ez jutott eszembe, amikor felcsendült a zene és olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egy underground koncertre vettem volna jegyet színház helyett. Aztán ez nem is múlt el, mert a közeg, a szöveg (életszerű, kortárs baszdmegeléssel fűszerezett entellektüel felhangú) mind olyan ismerős, olyan testközeli, mintha tegnap lett volna, hogy én magam is klubokba jártam, koncerteken tomboltam, cigarettáztam és kalandokba keveredtem, elmélkedtem az élet nagy történéseiről, verseket írtam és szenvedtem... Innen indulunk tehát. Ott ülünk, résztvevőként, a térben részesként, annak előnyeivel (mindent látni, semmi nem elrejthető, rezdülések, illatok az arcunkba vetve, hanyag eleganciával, kocsmai nemtörődömséggel) és hátrányaival (ki hinné, hogy színházból is lehet kocsmafüstösen hazamenni), s minden úgy zajlik, hömpölyög mellettünk, mintha Lehmann úr a mi haverunk lenne, akiért felelünk és a buli végén nekünk kell majd felnyalábolnunk és valahogy hazajuttatnunk, hogy másnap minden újra kezdődjön.

Miről is szól ez az egész? Na, ahhoz majd elolvasom a könyvet. A darab kis vidám-vicces-aktív jelenetek kusza kavalkádja, zenei betétekkel, sörrel, filozófiával, szülőknek színjátszással, sült csülökkel, szexszel, identitás-kereséssel, rózsaszín nagy nyuszijelmezzel... Mindegyik villanáson lehet nevetni, az ember máson úgyis szívesebben teszi, mint saját magán... De a végén nem éreztem a drámát (pedig ezt ígérték), mert az nem a darabban van úgysem, hanem bennem. Csak én ma nem akartam semmi komolyat, nekem jó volt ez ennyinek: egy koncert, a haverok, a füst, a sötét falon bizarr dekoráció. Mint régen az Enyhe Fintorban.

Léner András rutinos underground klubozóként használta a rendelkezésére álló teret úgy, hogy a közönséget is a díszlet részévé tette, de nem hozta zavarba, így senkinek nem vált kellemetlenné az este. Az uszoda, a műterem egy szinttel feljebb vitele ügyesen magunkra hagyott minket kocsma-magányunkban. A sötétből áhitattal néztem fel a három hihetetlen férfitestre- a vizilabdásaink olimpiai sikerei után az uszoda és férfitest szópárosításról ugyan nem Kerekes JimCarrey József idomai jutnak eszembe, de így volt vicces és ettől frotírköntösösen szexi, mégha a jelenetnek túl sok hozzáadott értéke nem is volt a darab szempontjából. A céltalan céltudatosság enélkül is beletetoválódott a résztvevők agyába már a forgóajtón belépve, hiszen mindannyian voltunk fiatalok. Vagyunk fiatalok. Legyünk azok. Mindig. Mindörökké. (Ide most áment kellene írnom, azt készítettem elő -öntudatlanul, de nem lehet a berlini "buzibárból" csak úgy átugrani egy templomba, még írásban sem.)

Karafiáth Orsolyának szép ívű dalszövegei akár magyarul is íródhattak volna, mintha nem is fordítások lennének, igaz, hogy nem minden érthető tökéletesen (kis klubok hátránya). Azért amikor a zenének vége... Erre a The Doors számra szegtem meg először egy íratlan szabályt a gimnáziumban. Aztán hamar még párat - bár azok közül szerintem már lehet, hogy volt írott is...

Hm, jaj, hát én sem voltam jobb. Pedig nem Berlinben... Mindenesetre ezt nem ér kihagyni - mint az érettségi találkozót. Berlin Blues, keseregjünk hát. Elmúlt diákéveink felett. És örüljünk, hogy olyan volt, amiért érdemes kicsit keseregni.