Garaczi László: Pompásan buszozunk!

Nem eltűntem, nem megszűntem, sőt: olvastam, láttam is, csak az írástól tartottam távol magam. A blog-írástól legalábbis. Saját magamnak megígértem: 2009. az én-írás éve lesz, igyekszem előkészíteni hozzá mindent. Legfőképpen magamat. Tisztulok, tanulok.

De ez nem jön sehogy Garaczihoz, bár a Pompásan buszozunk! pont annyi, mint a címe. Alkalmas felületes, könnyed, fél kézzel a buszon kapaszkodós olvasáshoz. Rövid egységekre töredeztetett, azokon belül is jó esetben egy-egy bekezdésnek van önmagával legalább kapcsolata, a többi szabad asszociáció.

Valahol van egy mélyen belefűzött vezetőszál (a titkárnő kicsúzlizása), de ez is csak fel-felsejlik, közben pedig egy nagy emlékkupac, sztorizás az egész. Mesélés, dumálás, mint amikor az ember érettségi találkozón van és "arra emlékszel, amikor a Grőber"... A stílus végig könnyed, a mondanivaló néha oda nem illően komor, de a következő sor már nyakon is önti egy kis mázzal, hogy ne legyen olyan szívbemarkoló a "fogmosás, tükör: semmi sem látszik belőlem, csak a bűn" jellegű mondatok igazi tartalma, sőt ne is legyen igazi tartalma. Ez is csak egy kis mozaik, lényegtelen az egész szempontjából.

Nem tudom, hogy mi volt a szándéka Garaczinak ezzel a könyvvel. Tippem szerint ő egy ilyen pároldalas gondolatfutamot egy este simán összedob. Vagy mondjuk egy Szeged - Budapest buszozás alatt. Még tudatmódosító szer sem kell hozzá. Nekem pedig ennyi nem elég. Egy Garaczitól semmiképpen sem.

De azért pompásan buszozunk, buszozom - nélküle, a továbbiakban.

Garaczi László: Pompásan buszozunk! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
Garaczi László honlapja: http://garaczi.fw.hu/

Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér

Én ezt a Mirnics Gyulát nem értem. Akinek ilyen szókincse és nyelvi repertoárja van, miért hagyja, hogy történetei kiégettnek, a sci-fi vonulatba amerikai bűnügyi ponyvát csepegtető unalomfoszlánynak tűnjenek egy rutinosabb olvasó szemében?

Nem értem én ezt a Mirnics Gyulát. Nem vettem volna meg a könyvet, ha a véletlenek nem fognak kézen, soha magamévá nem teszem. Vesztettem volna, elfeledett, sosem ismert ízeket, érett szavakat, édes és gyöngyöző szavakat, vérszínű, tomboló szavakat. Szavakat, amelyekből mégsem lesz jó történet, mert legtöbbször ellaposodik vagy gyermeki pusztításba torkollik. Ezek a történetek betépve biztosan hátborzongatóak és perverzen izgalmasak, de az ember munkába menet inkább a homlokára szaladó szemöldökkel olvassa újra és újra a sorokat, hogy meggyőződjön: jól látja, tényleg ezt írta le az a barom?

Mirnics Gyula nem érthető meg, nem is hagyja magát. A novellák nem novellák, hanem nem tudom, hogy mik. Skiccek novellákhoz, gondolatfoszlányok, vázlatok, amelyekből egyszer majd meg lehet írni azt, amire ez az ember hivatott lenne. Persze nem kell erőltetni, hogy minden írásmű egy kötetben leljen otthonra, ezek az írások nem tartoznak sem egy stílushoz, sem egy irányzathoz, sőt: mintha nem is egy íróhoz tartoznának...

Az íráshoz nem árt némi alázat, átgondoltság, ha már csak úgy, magától nem jön. Én ezt hiányozni vélem, melyet nem pótol az ifjúi hevület. Ha valaki görcsösen meghökkentőnek vagy jófejnek akar látszani, az izzadtságszag átüt a vékony kis könyvön. Eltitkolhatatlanul. Menne ez jobban is. Mert az irány legalább tényleg jó.

(Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér, Timp Kiadó, 2008.)

John Updike: Ugyanaz az ajtó

Zavart töprengéssel próbálok visszaemlékezni... Milyen is volt? Jó.
Mint egy elegáns étteremben apró szendvicsfalatkákat enni.Mindegyik nagyon gusztusos, különleges feltéttel vagy csak egyszerű parizeres-sajtos... Némelyik mégcsak nem is utóíz-mentes. De végül mind szendvics csupán, az ember jóllakik, de nem tudja felsorolni, hogy mit is evett. Valahogy így vagyok ezzel a novellás kötettel. Ráadásul még bűnöztem is, mert későbbre szántam (kellett volna szánnom) az olvasását, de elcsábultam és ágyba vittem, hogy hajnalban úgy tegyem le, hogy vége: az ember az egyéjszakás kalandok nevére sem emlékszik, ugye? Nem bűn ez egy könyvnél sem... (?)
Updike stílusa határmezsgye: szép mondatok (hála a fordítóknak), egyberakott történetek (későbbi munkásságában tovább is fejlesztette ezeket az alapokat), de néha egyszerűen nincs igazi mondanivaló, közben visszatérő képek, fordulatok, történések, logikai láncok - aztán már tudja az ember, hogy milyen ívre számítson, számít is, a végén meg nem érti, hogy mi is volt a mondanivaló, az üzenet. Persze elismerem: hajnalban én sem voltam valószínűleg a befogadás csúcsán, így nem is jött a katarzis, pedig 16 menetet lendültem végig.
A kiborított cukor hétköznapi semmiségétől a lakásig befurakodó, a jószándékra és a bűntudatra alapozó kéregetőig minden beköltözött mellém, minden ismerős volt, megnyugtató, de mégsem álmosító. A stílus felülírta a tartalmat? Vagy a nem kiugró pont arra elég, hogy az ember ne higgye el, hogy "csak" ennyi, és a következőnél újra remél, aztán megint újra és újra és újra... S egyre kevésbé találja a történetek és azok vége közötti kapcsolatot, nem érti, mit akart a szerző, aztán azt hiszi, hogy talán érti, de a következő novellánál már pontosan tudja, hogy nem érti, mert ha értené, emlékezne, ő pedig nem emlékezik már arra sem, hogy volt előző novella...

(John Updike: Ugyanaz az ajtó, Európa Könyvkiadó, 2006.)