Paul Auster: Holdpalota

Ha valaki a szavak erejéért, az érzékletes leírásokért olvas könyvet, akkor Paul Auster Holdpalotája könnyen kedvenc kortárs olvasmányai közé kerülhet, ha viszont önállóan szeretné elképzelni, hogyan folytatódhat egy történet anélkül, hogy már a felvezetésben egyértelműen utalnának rá, hogy merre görbül a cselekmény: nos, akkor inkább olvasson mást.
Paul Auster ért a szavakhoz, s szerencsére Vághy László fordítása sem egyszerűsítette le, törte össze a gyönyörű, önmagukért értékes mondatokat. Sajnos ez a könyv sem mentes az elgépelésektől – de azt hiszem, lassan kénytelen leszek ezzel megbarátkozni. Az új kiadású könyvek esetében – hiába a modern technika – úgy tűnik, nem tudnak hibátlant alkotni. Sajnos. Ja, és Tokió néha Kínában van. Ez az olimpia idején kevésbé zavaró, de valakinek feltűnhetett volna azért…
A történet valójában családregény, mégha az elején nem is így indul. Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden szál szépen összeér a végén, de Auster nem az a romantikus lelkületű író, az ő karakterei szenvednek, minden mértéket meghaladó módon, emberfeletti kínokon mennek át. A főhős Marco Stanley Fogg – mint ahogy nevének mindhárom része felfedezőkre utal – a földrajzi térben utazva felfedezi önmagát, saját történelmét.
Fogg önként vállalt életvitel-minimalizmusa egy igazán érdekes lelki tanulmány arról, hogy meddig van lefelé és hol ér véget a tudat és kezdődik a robotpilóta üzemmód, amikor a test megszűnik létezni emberi valójában és vegetál, a végsőkig fenntart, hogy aztán összeomolhasson. Ez a könyv egyik legértékesebb része. Az emberi butaság és szenvedés máz-mentes keveredése, a test és lélek mindenki által megélni vágyott, de soha sem mert kínjainak útikönyve. A rendelkezésre álló javak (könyvek) felélése, áron aluli értékesítése a befogadást követően – áldozatok. Főhősünk legalább annyira szereti a könyveket, mint én, ha nem jobban, mégis megválik tőlük, hogy éljen. Fura metafora, de röviden summázza azt, hogy valahol mégiscsak a könyvek jelentik az életet.
Hogyan kell egy festményt befogadni? A Holdpalota önképző része ebben a tekintetben rendkívül kifinomult és nekem tetsző. Pontosan így érdemes tenni, ha az ember megengedhet ilyen luxust magának. Nekem eddig egyetlen egyszer nyílt életemben ilyenre lehetőségem – egy éves angliai száműzetésem során, amikor nem tudtam mivel lekötni a bennem buzgó művészeti érdeklődést. De hiányzik. Tervezem is, hogy adok majd magamnak néhány nap ajándékszabadságot, hogy újra befogadóvá váljak, kikapcsolt telefonos, elmélyült, becsukott szemmel visszaidéző képnézővé. Lehet, hogy kezdhetném akár azzal a két festménnyel (két kortárs, mindkettő festőművészről tervezek a későbbiekben írni: Páll Tibor Krisztiánról és Bóna Ottóról is), amelyek már az enyémek, még sincsenek még nálam… Ugyan azok nem holdfényes képen túlra mutató tájat ábrázolnak, de nekem fontosak…
Auster nem tudta, hogyan fejezze be a könyvet, ez tisztán látszik. A cselekmény happy endért kiált, a morbid halálokkal tűzdelt út végén az ember vágyna a pozitív kicsengésre… Szerintem Auster meg is írta ezt a változatot. Hiszem. Én legalábbis biztosan megírtam volna, mert az ilyen végekben lehet igazán brillírozni, főleg, ha tudjuk: soha nem látja senki. És Auster tudta ezt. Ezért is nyúlt egy másik, hozzá közelebb álló megoldáshoz: hagyta a hőst tovább szenvedni. Ebben a végjátékban viszont inkább nyűglődősre sikerült a nagy gyalogos kivonulás, amellett, hogy rövid a könyv többi részéhez viszonyítva, mintha erejüket vesztették volna a szavak is. Az utolsó oldalaknál már őszintén vártam, hogy vége legyen. A könyvnek.

My blueberry nights - A távolság íze (film)

Gazdagabbak lettünk egy csókjelenettel, amelyik megérdemli, hogy mindenidők legjobb tizes listáján szerepeljen. De ez már a film végén történik. Addig el kell jutni. És nem is gondolná az ember, hogy odáig eljutni, ebben a felgyorsult világban milyen lassan, hány mérföld és nap után lehet. Még akkor is csak késleltetetten, egyoldalúan, de viszonzottan.
Wong Kar-Wai filmje romantikus film. Nem egymásnakesős vagy humoros, nem amerikaias. Pont ettől lesz nézhető, élvezhető, érezhető, s bár a történet sodrása inkább hasonlít egy kényelmes folyóéhoz, mégsem untam egyetlen percét sem. Erről talán a fények, a sok-sok színes berendezési tárgy (a kék fal - piros fotel - zöld asztal mesterhármasa festőért kiált, annyira tökéletes), részlet, az érdekes kameraszögek, a zene - és még megannyi, a szemnek láthatatlan, de a tudatalattit élénkítő masszázzsal kényeztető apróság tehetnek. Az üveg minősége torzítja a képet, hozzáad, elvesz - így lesz más és más a szín, a fények, az alakok, a mozgások a kis kávézó kirakatán, a süteményes pulton, a memphisi kocsma ajtaján, illetve a biztonsági kamera üvegén keresztül. Mintha minden érzékünkkel egyszerre látnánk a filmet, egyszerre kellene néznünk - ezért képtelenség elsőre teljes egészében befogadni. Nekem még másodjára sem ment, mert gyermeki énem mindig felülkerekedik az elemző felnőttön és folyton megrekedek a primer élvezet szintjén, ahelyett, hogy komplexebb örömök felé indulnék.
Mind a három helyszín más, de van átkötés - fények, fények, fények. Giccses is lehetne akár, de mégsem az, vízzel keverve, visszatükröződve, elsuhanva, mintha önálló szereplői lennének a filmnek. A fényekkel alázattal kell bánni és akkor hálás segítőjévé válnak az embernek. A My blueberry nights nem erre példa. Inkább arra, hogy ha valaki kellően bátor, hogy egy bizonyos mennyiség felett használjon fényeket, azok úgy fognak önálló életre kelni, hogy nem ölik meg a történetet, hanem új dimenziót nyitnak a filmen belül.
Jude Law bevitt egy rétegfilmet a multiplexekbe. Nem tudom, hogy ott mennyire lesz sikere. Viszont a nem túl elvetemült, de igényes mozinézők körében szerintem DVD-n is tarolni fog. Mert azért mindenkinek szüksége van a romantikára, a happy endre, így meg egy különleges látásmódba bújtatva máris tálalva van, ha nem is instant és nem is szimpla hepimíl.
Jude Lawt eddig is szerettem, ezután is fogom, Jeremy karaktere kimondottan jól állt neki és hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ő egy igazi sármos pasi. Sokan eszegetnénk vele pitét esténként, még akkor is, ha valami miatt egy kicsit túl sok volt a gondolkozós távolbarévedése ebben az alkotásban. A másik szereplő, aki egyszerűen megkerülhetetlen: Natalie Portman. A pókeres jelenetben, ahogy kezét szája elé téve huncutul nevet... Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy unalmas heteroszexuális vagyok, mert egy ilyen nőért, aki ennyire NŐ, nagyon lehetne rajongani. Így nekem marad ő színészNŐként, a szélhámos szerencsejátékos szerepében szerethetően, szenzációsan, natalieportmanosan bájosan. Az ő arca, az ő ártatlan megjelenése kell ahhoz, hogy ez az érzelmileg törékeny figura erősként és mégis megtörhetőként jelenhessen meg a vásznon.
Nem A távolság íze lesz az év sikerfilmje, de mindenkinek bátran merem ajánlani. Olyannyira, hogy jövő hét szerdán (2008. augusztus 6-án) a frissen önszerveződött FUKK megamozi estéjén az egyik film ez lesz. Így harmadszor is megnézhetem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=86kckraMXtI

Hát nem álomszépek a színek?

Veszélyes Szeszélyek (Ruttkai Éva Színház, 2008. július 25.)

Az egész úgy kezdődött... Hogy jött egy e-mail, melyben a színház igazgatója kérte, hogy terjedjen a hír, hogy lesz ez az előadás, mert olyannyira nem fogynak a jegyek, hogy félő: le kell mondaniuk. Több sem kellett nekünk, lelkes mindenmentőknek, szerveződtünk előadásmentésre és lettünk is hatan. Az már az e-mailben írt "egységáron" számítva is szép támogatás, de azért rejtegetett még meglepetést az e-mail marketing: a jegyek az egységárnál 40%-kal drágábbak voltak. Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, ismét becsaptak, de legalább megnézem, hogy mit jelent az, hogy szétnyitható tető...
A szétnyitható tető tényleg érdekes, hirtelen megvilágosodtam, hogy mi is szűrődött be néha-néha éjszakai, irodámban töltött munkavégzésem közben, ráadásul kivételesen az eső sem esett, így kiláthattunk az égre, ami még sötétségében és mozdulatlanságában is jobban lekötötte az embert, mint maga a darab.
Nem is tudom, hol lehet megfogni egy olyan darabot, amelyben mindenki énekel, de valójában a szeretőt játszó fiatal színésznőn kívül senki nem tud, amelyben a történetvezetés a szilveszteri kabarék hangulatát idézi, s ahol a nézőtér mellett elhelyezett "zenesarok" elnyomja az énekhangot.
Esztergályos Cecília nem lesz soha más, mint a Família Kft-ben, nem tudom, hogy magától-e vagy a rendezők kérik, hogy erősítsen rá erre a vonalra, mert "azt" még mindenki látta, nézte. Inkább magától. Néha nekem túl sok, mintha csak ő maga játszana a saját kedvéért, a saját maga szórakoztatására. A motoros bőrszerelés kimondottan jól áll neki, melege is lehet, sajnálom.
Az író sem törte össze magát, hogy a cselekményt kidolgozza, a Zöld Kutya Kommandón a mai napig nevetünk - mi is "sorozatgyilkosok" vagyunk, akik "kutyákat árulnak", bár csak átvitt értelemben. Viszont ha megfeszülünk, akkor sem tudunk olyan kínosan arcpirító táncot ropni hozzá, mint Szanitter Sorozatszínészvagyokésjóképűésezértismernekazemberek Dávid, s közben énekelni, no, azt meg aztán biztosan nem. De kínunkban nevetni bármikor, bárhol, bármilyen szituációban tudunk, magunkon is. Most sem tettünk másként: jól megmentettük az előadást, amiért kár volt, sajnos az "altatás" nem kerülhető el.
Az est pozitív hozadéka, hogy a Zöld Kutya Kommandón felbuzdulva megalakult Egyesületünk keretein belül a Futrinka utcai KultúrKlub - röviden FUKK. (Ez egyben kifejezi a darabról alkotott, egybehangzó véleményünket is.)
Így innentől be fogok számolni a FUKK-történésekről is, ajánlókról. A következő közös kultúr-kiruccanás 2008. augusztus 1-én (péntek) esedékes, amikoris egyik drótszőrű vizslánk örökbefogadójának, Lucának a koncertjére (Mig-Rain zenekar) megyünk a Művészbázis nevű helyre (http://www.muveszbazis.hu/). Lehet csatlakozni, jó lenne, ha sokan lennénk. S akkor hátha más is írna, nem csak én. ;)

Mamma Mia! (film)

Ne engem olvassatok, feleim, menjetek inkább moziba és lássátok. :) Ennyi a rövid kritikai összefoglalóm.

Bővebben: szkeptikus voltam, hogy a Városmajori Színpadra tervezett Mikszáth-estémet, amely eső miatt elmaradt (és becsaptak az esőnappal, mert soha nem is tudtak volna az esőnapon előadást tartani, így vissza kellett váltanom a jegyeket, pedig ma már süt a nap és lett volna kedvem este színházba menni, de mindegy is), képes lesz pótolni az ABBA-slágercsokrából épült musical.
Az első felcsendülő slágernél még azon töprengtem, hogy hogyan lehetséges, hogy gyakorlatilag az ABBA slágerek szövegét már akkor is tudtam, amikor még nem is beszéltem angolul, pedig otthon biztosan nem hallgattuk őket, nem tartoztak a családi hallgatási-irányzathoz, de aztán valahogy elfelejtettem az egészet és csak élveztem a pillanatot, néha azon kapva magam, hogy a fejemben bőszen énekelek együtt minden dalrafakadó színésszel. (Sajnos a mellettem ülő hölgy nem csak a fejében énekelt, így egy idő után már én sem énekeltem sehol, csak próbáltam elkülöníteni az ő hangját a filmbéli hangoktól meg a fejemben kavargó mindenféle egyéb hangtól.)

A szereplőgárda parádés. Meryl Streep egész egyszerűen A TÖKÉLY, de Pierce Brosnan, Colin Firth, Christine Baranski, Julie Walters mindannyian nagyon profik és így az egész szép és értékes keretet kap. Nem tudom, hogyan választották ki Meryl Streep lányának szerepére Amanda Seyfriedet, de Sophie karaktere abszolút az övé, bár talán rajta látszott egyedül, hogy neki ez nagyon fontos és komoly dolog (meg is értem), a többiek egymás társaságát élvezték, a bolondozást, a szürreálisba csúszó élesváltásokat a párbeszédek és az éneklések között, így az emberre óhatatlanul átragadt a jókedv már a film legelején, nekik pedig nem kellett művészi alakítást nyújtaniuk, elég volt a rutinjukra és tehetségükre építeniük. Emiatt jó az egész.

Amúgy a történet banális: adott egy görög szigeten nevelkedő lány, aki nem ismeri az édesapját. Rábukkan édesanyja naplójára, amelyből három lehetséges apafigurát azonosít, s hogy utánajárjon a dolgoknak, mind a hármat meghívja az esküvőjére. Persze mind a hárman el is mennek. Ebből lesz a keveredés, a régi sebek felhasadnak és mindenki énekel.

A rendezés vagy zseniális vagy annyira rossz, hogy azt az ember nem meri feltételezni, így életbe lép a "vagy" előtti rész, tehát zseniálissá lesz. Merthogy vannak azok a részek, amikor beszélnek, itt szerintem nem ronthatott a rendező, egy Meryl Streep akkor is jól csinálja, amit csinál, ha álmából felkelve, migrénnel kell a kamera elé állnia. Aztán vannak a nótacsoportok. Ezek teátrálisak, kendőlobogtatósak, égbe meredősek, táncolósak. A kettő egységtípus között viszont nincs átmenet, egyikből robbanunk a másikba, majd lassulunk vissza újra. Kell egy bizonyos lelkület ahhoz, hogy az ember ne rohanjon ki a moziból, ezt beismerem. "B"-kategóriásokkal menekülésre késztetett volna az egész koncepció, de az "A"-osztállyal kényeztető tejszínes fürdő hideg koktéllal és pálmafákkal.

A nyár könnyed néznivalója tehát: Mamma Mia! És még pironkodnunk sem kell miatta, hiszen a retró divat. Azért a munkahelyi ABBA-hallgatást azonnal tessék ABBA-hagyni. ;)

Paris, je t'aime (film)

Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)
A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!

A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.

Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6

Mészáros-Szemenyei: Drakula (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. július 18.)

Már egy órája töprengek azon, hogyan lehet összefoglalni a tegnap esti élményt. A szabadtér varázsa ismét segített abban, hogy ne tudjak kizárólag a darabra, a zenére, a színészekre, a hangokra figyelni, ugyanis nyirkos, hideg idő volt, én pedig alábecsültem a túléléshez szükséges ruhamennyiséget, mert pulóverben és állig felhúzott kabátban is fáztam. A műanyag szék pedig nem adott egy csipetnyit sem a komfortérzetemhez, a második felvonás végét már tényleg tűkön ülve vártam. Rájöttem arra is, hogy ha választanom kellene a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad között, akkor ez utóbbit választanám, mert ott még nem minden a "bizniszről" szól, igaz, a közönsége is más és nem futhatok össze pld. Varga Miklóssal a kapuban, de ingyen és a bejárat mellett jól észrevehetően kínálják fel a párnát az ember alá...
Alapvetően kedvelem a musicaleket, bár inkább sláger-egységenként dúdolgatva, mint egy az egyben, darabként feltálalva. Egy musical szerintem soha nem lesz egységes darab. Ezt mondjuk a közönség is alátámasztotta azzal, hogy minden dal után tapsolt, így még ha lehetett volna sodrása a musicalnek, azt is sikerült volna megtörni - ebből a szempontból kész szerencse, hogy nem nagyon volt mit megtörni.
A musical "kéthelyszínes": a történet szálai Londonban és Erdélyben játszódnak. A szerkezetiségben igyekeztek a földrajzi váltásokat egyenletesen elosztani, az angol szalont Drakula gróf kastélya követi, majd visszatérünk ismét Londonba, hogy utána újra megborzonghassunk a rideg kastély falai között. Néha olyan érzésem volt, mintha még hiányoznának részek, néha nem találtam az átkötést, máskor meg túlságosan kidolgozottnak tűnt egy-egy "puffer"-jelenet, ráadásul nagy ívű éneklések nélkül. (A hangosítással amúgy sincs szerencsém, de itt most nem csak azon múlt.)
Valószínűleg sokan nem osztják véleményem, de én azon maroknyi csoportba tartozom, akiknek nem tetszik Pintér Tibor hangja vagy méginkább hangképzése. A hangi adottságok megvannak, de mégis, az egész Drakula grófos áriázás modorosnak, "zámbójimmysen" csúszva-hajlítottnak hatott. Tudna ennél Pintér Tibor jobbat is, ebben biztos vagyok, de nem akar. Ez eladható, ez sikeres. Én jobban szeretem az érthető, élvezhető éneklést, mint amilyet a tegnapi estén Gallusz Nikolett nyújtott. Az ő esetében kiemelném még azt is, hogy az egyetlen hiteles, színészként is értékelhető jelenség volt a színpadon. Azt sem bántam volna, ha minden szerepet ő énekel, játszik, annyira övé ez a közeg, övé ez a darab. Gallusz Nikolett profi színész, profi énekes és hosszú, göndör, vörös hajzuhatag-parókájában, törékeny testével tegnap szerintem férfiszívek tucatjait dobbantotta meg már néma jelenlétével is.
A cselekmény elnagyolt, a romantikus szálra épül, ettől kicsit lagymatag, a dalokat sem jellemzi elementáris erő, Minna Murray és Drakula duettjeiben pedig nem bírt kialakulni a harmónia, elcsúsztak egymás mellől az énekesek, így inkább az egymástól való távolodást, mint összetartozást, vágyakozást sikerült kifejezniük.
Mégis azt kell mondanom, hogy nézhető és könnyed, romantikus (!) musical a Drakula, semmi nagy durranás, de zajos siker. Kapható DVD-n, hazavihető az élmény, hogy a 2007-es szereplőkkel (amikor még Edwin Marton hegedűlt, aki önmagában egy jelenség) a hideget és a szúnyogokat kizárva lehessen újraélni, s rádöbbenni például, hogy "Shrek"-kel (Gesztesi Károly) élvezetesebb lett volna a lelkész dala... Én a biztonság kedvéért még hagytam magamnak időt átgondolni, hogy megvegyem-e... ;)
Ha valaki szeretne többet megtudni a musicalről, keressen a hivatalos honlapnál (http://www.drakulamusical.hu/) jobb és tartalmasabb oldalt, mert az elég minimalistára sikerült - az információkat tekintve... Azért a dalokba bele lehet hallgatni, ha valakinek ennyi kielégíti kiváncsiságát.
Az este minden mellett és minden ellenére remek kikapcsolódás volt, ehhez jelentősen hozzájárult "drakulógus" barátnőm örök jókedélye és az előadást követő "mekdrájvozás". Köszi, Léna!

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája (a pécsi Bóbita Bábszínház előadása a Városmajori Színpadon, 2008. július 6.)

A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?