"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

Kampec Dolores koncert (A38, 2009. július 24.)

Valaha nagy dolog volt nem házilag másolt kazettához jutni. Nekem sem volt túl sok, de közöttük leledzett egy Kampec Dolores. Meditatív, szeánsz-szerű dallamaik töviskoszorúként csavarodtak már akkor is az ember tudata köré, kiváncsi voltam hát, hogy az elmúlt évek alatt ők vajon mennyit és miben változtak.

Gyakorlatilag itt le is zárhatnám az írásom, mert nem változtak semmit. Ugyanolyan lelkes-kedves, szerethető, összeszedett és jól komponált zenekar, mint régen. Hiába teltek az évek, ugyanazt hozzák, mint anno. Felovasósan, közönség-közelien, mint régen. Mintha most lehetne először underground-nak vagy "alterosnak" lenni.

A közönség hálás, de lehet is: mindannyian nagyjából egyszerre voltunk fiatalok, s a múltidézés mindenképpen nagy kortyokat jelent az örök ifjúság forrásából, egészségünkre hát!

Picurka hátrány, hogy a Zöld Pardon hangosabb és túl közel van. Emellett a koncert után techno diszkó kezdődött, ami a levezetésben némiképpen akadályozta a Kampec Doloresre gyűlt közönséget - az oszlatás identifikáció nélkül is tökéletesre sikerült. Így éjfélkor már visszaváltozhattunk, s elmúlt a varázs.

A zenekar honlapja: http://www.kampecdolores.hu/

Frank Wedekind: Lulu (Pesti Színház, 2009. február 4.)

Előre le kell szögeznem, hogy soha nem tartoztam Eszenyi Enikő rajongói közé, eddig az egyetlen értékelhető és akceptálható előadást a Szigeten láttam tőle, amikor hozzá illően ripacsul pajzán verses magánestjét prezentálta. Igaz, akkor is csak az eső elől menekültünk a színház sátorba, de legalább nem bántuk meg.
Ugyanezt nem mondhatnám el a Lulu előadásáról, ahonnan – amennyiben a ruhatár nem tartott volna zárva a szünetben – rövid úton távoztam volna, annyira elkeserítően szánalmas volt az alakítása. Lassan be kellene látnia, hogy ő alkalmatlan fiatal naivák eljátszására, sokkal közelebb állnak hozzá az érettebb, vérbő, kevésbé infantilisre hangszerelt szerepek. Miután az egész darab az ő karaktere köré volt építve, nem lett volna rossz, ha a megszokott manírok helyett láthattunk volna valami újat, de ő az a színész, akiről bár minden médium azt harsogja, hogy folyton megújul, számomra mindig ugyanaz a folyó és én mindig bele is lépek, hogy aztán rájöjjek, hogy nekem ez túl hideg, túl zavaros…
A történet egy körülrajongott, de hűségesnek nem mondható, pénzsóvár kéjnő tündöklését és bukását, majd Hasfelmetsző Jack általi megsemmisülését járja körül, de mélységek nélkül. Aki könnyed, szilveszteri kabaré szintű szórakozásra vágyik, annak tökéletesen megfelel, de a mélyebb mondanivaló, a szépség múlandósága, az emberi kapcsolatok sivársága nem jön át, lehet, hogy nem is volt cél, hiszen pont keseregni nincs az embernek kedve a hétköznapok nehézségei mellett.
Mindenesetre én talán már megtanultam a leckét: nincs új esély. Ha nem tudom elfogadni, hogy pontosan azt kapom, amire számítok, de a pontosan azt-tal nem vagyok elégedett, akkor jobb, ha az Eszenyi Enikő nevével fémjelzett darabokat elkerülöm.
Hasfelmetsző Jackként Harkányi Endrét látni, de még inkább hallani viszont összerántotta a gyomrom, hiszen nekem ez a hang, gyermekkorom lemezélményeinek bázisán a Pinocchio Tücsökéhez kapcsolódott, kapcsolódik. Valószínűleg hasonló okból nem látnám szívesen Halász Juditot egyetlen Dosztojevszkij darabban sem.

MTV Icon, Hungária (2009, június 27., Siófok)

Talán eljön egyszer az idő, amikor elsőre és magamtól odatalálok a siófoki Coca-Cola Beach-hez közeli parkolóhoz. Most még nem tartok itt, így a Hungária zenekarnak tisztelgő MTV Icon név alatt futó rendezvény első pár számáról sikerült lemaradnunk – a Balaton parton elkövetett hosszú séta miatt.
A Yellow Stone nevű, számomra tökéletesen ismeretlen banda előadására toppantunk be, akiket követett még a Beugróból ismert Pokorny Lia, Roy és Ádám, valamint a Kaukázus nevű zenekar többek között. A kezdeményezés érdekes, a feladat nem más, mint hogy valamikori ikonok számait kell a kiválasztott szerencsés zenekaroknak a saját stílusukban interpretálniuk. Ez jó is lehetne és segíthetne egy kis időre újra a köztudatba hozni megkopott, porosodott, de jól ismert nótákat – a retró úgyis divat.
Ehelyett azonban kritikán aluli kihangosításban, érdemben nem átdolgozott antikvitásokat volt lehetőségünk meghallgatni, úgyhogy joggal mondta Szikora a végén arra a kérdésre, hogy volt-e olyan szám, ami jobban tetszett neki, mint az eredeti, hogy nem. Talán az a legnagyobb baj, hogy amellett, hogy igazi nagy neveket nem hívnak meg erre a feladatra, nem is biztosítják azt a környezetet, amiben ténylegesen élhetne a kezdeményezés. Mindenesetre a Hungária zenekar javára kell írni, hogy türelmesen végighallgatták az elsilányított dalaikat, sőt: a végén a számukra biztosított kis zónában még táncra is perdültek.
Arra viszont jó ez a revitalizáció, hogy ellátogassunk Siófokra, eltöltsünk egy napot a Balaton partján, s este a zsúfolt sétáló utcán ismerkedjünk magyar és külföldi fiatalokkal, fagylaltot együnk és hajnalban kipróbálhassuk a szinte tökéletesen üres hazafelé vezető utat.

Marilyn Manson koncert, VOLT Fesztivál, Sopron, 2009. július 4.

Azt gondolná az ember, hogy harmincon túl nincs élet, különösen nincsenek fesztiválok és ugrabugrálós tombolások. Én is ebből indultam ki, amikor a VOLT Fesztivál szombati programjára jegyet váltottam. Látni akartam Marilyn Mansont, de nem akartam megküzdeni a lelkes rajongótáborral.
Péterfy Bori koncertjének záróakkordjára érkeztünk a fesztiválnak helyet adó kempingbe. Rengeteg fiatal és kevésbé fiatal hömpölygött egyik helyszínről a másikra, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Rövid idő alatt feltérképeztük a lehetőségeket, aztán visszamentünk a nagyszínpadhoz foglalva a helyet az estére várható óriási érdeklődő és elszánt tömeg víziójától megrettenve. Így alkalmunk nyílt egy mozgalmas Earth, Wind & Fire koncert megtekintésére és a lábunk gyermekkori emlékei bázisán ütötte az ismert számok ritmusát. A színpadon ezertagúnak tűnő relikviát a Quimby követte egy nem túl szerencsésen összeállított koncertprogrammal: az ismertebb, gyorsabb számokat elülősebb muzsika követte, így igazi quimbys hangulatnak esélye sem volt kialakulni. Toporogva vártam, hogy leszálljon végre az este és vele MM.
A színpad fekete hátteret kapott, új fényeket, új dekorációt, enyhült az idő, hűvös szellő borzolt frissen vörösre festett hajamba – a sátán maga, ahogy az újságok írták. Eljött az idő. A színpadon lassú felvezetés után megjelent MM és a tömeg… Nos, a tömeg a távolból nézve nem igazán mozdult. Gyanakodni kezdtem, ráadásul zavart a közeli „másik színpadról” hátbatámadó ska zene is, így előrébb mentem. Óvatosan. Aztán miután nem láttam életet a tömegben, úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi történik a küzdőtéren. Nem volt nehéz előre jutnom. Az emberek, mint egy múzeumban: álltak. Ahogy haladtam, nyílt a tömeg, nem akart senki konfrontálódni, ki tudja, a kis vörös mennyire elszánt MM-rajongó. Mondhatnám, hogy semennyire, csak érdekesnek találom a szövegeket és marketing szempontból is fejet hajtok a felépített imázs előtt, ezen túl és nem utolsó sorban kiváló előadónak tartom őt. Már tíz méteren belül voltam, kirajzolódott az előadó arca és az ott lévők maximum mocorogtak. Talán a média aggodalmas keresztvetése fagyasztotta le a koncertre látogatókat? Sokkal inkább azt kell hinnem, hogy az emberek jelentős része azért jött el, hogy lássa, miért is aggodalmaskodik a sok, MM-et nem ismerő, csak pletykákat tovább transzformáló média-szolga és celeb. Mindenesetre én tomboltam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, elfáradtam, leizzadtam és rendkívül boldogan jöttem el a koncertet követően az élmény miatt, de egyben végtelenül csalódottan, mert mi, fesztiválozók bebizonyítottuk életképtelenségünket és ezt az előadó is érezte. Nem lettem volna a helyében ott fenn a színpadon, amikor azt látja, hogy nincs kinek előadnia, mert a tömeg csendes megfigyelőkből és hangos kritikusokból verbuválódott. Nem lepődnék meg, ha MM a jövőben elkerülné kis hazánkat.
Mindenesetre én örültem, hogy itt volt, s újra megállapítottam, hogy amellett, hogy bámulatosan szuggesztív, rendkívüli mértékben szexi is. Nem a szépfiús, hanem a tiltott, elojtott, freudian ösztönbázisú, gyilkosan erős, titkolandó módon. Most pedig lehet az én lelki üdvömért is aggódni. Addig én elfoglalom magam bűnös gondolataimmal, ha már küzdőteressé fiatalított ez a kisminkelt botrány-ego.

Depeche Mode koncert (Puskás Ferenc Stadion, Budapest, 2009. június 23.)

Ha Depeche Mode, akkor eső. A "múltkor" is megáztunk, nem volt ez másként most sem, a Tour of the Universe elnevezésű koncertturnéjuk budapesti állomásán. Akik - márpedig a többségről ez elmondható - követik a DM-et stációról stációra tudják ezt, igazából az sem zavarta volna a lelkesen várakozó tömeget, ha jégeső esik vagy orkán tombol.

Élménybeszámoló az élményről

A koncertre igyekezve az autót már rutinosan a belváros felé eső utcák egyikében hagyjuk, inkább sétálunk. A végén kegyetlen dugó alakul majd ki úgyis a Népstadionnál, jobb elkerülni az ilyet. Út közben összefutunk néhány ismerőssel, kollégával - mindenki más most, nem bankár, menedzser, pék vagy orvos, csak egyszerű zeneszerető koncertrejáró. A többség feketében, akarva akaratlanul ez a szín akad az ember kezébe, ha a Depeche Mode-ról van szó. Belénk szocializálódott a hosszú évek alatt.

A lassan hömpölygő, jókedvű tömegben lépdelve azt számolgatom, hogy hányszor is láttam eddig élőben a bandát - Budapest, London, Bécs, Budapest... Már nem elég egy kezem hozzá, hogy megszámoljam és jó ez így. Ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, két kezem sem lenne elég, mert amellett, hogy serdülésem hajnalától az ő zenéjük az alapmotívum az életemben, a koncertek extra élménye a közösség élményét nyújtja. Egy olyan közösségét, ami valójában nem létezik, csak ilyenkor. Tiszavirág-közösség. Fekete hippik. Szeretek ennek része lenni, megszoktam, hogy a része vagyok időről időre.

Az első előzenekar végére érünk a küzdőtérre, lődörgünk, eszünk-iszunk, mindenhol ismerősökbe botlunk, rég nem látott vagy véletlenül mindig DM koncerteken látott emberekbe a múltunkból. Mindig megígérjük, hogy innentől aztán már tartjuk a kapcsolatot rendesen, de úgyis tudjuk, hogy majd a következő koncerten összefutunk és az rendben lesz úgy. Szerencsére Budapest rendszerint dupláz a koncertturnékon. Amíg a DM-es fiúk lesznek és zenélnek, nem fogok tudni megöregedni, mint ahogy sok más, hozzám hasonló ember sem. Mi leszünk azok, akiknek negyven-ötven-százévesen is felcsillan a szeme a zenekar nevének hallatára. Mi már nem változunk.

Az igazi előzenekar a magyar Zagar. (Honlapjuk: http://www.zagarmusic.com/) Nem rájuk várunk, de azért éled a nép. Túl sokat nem tudok a zenekar munkásságáról, annyira nem is köt le, türelmetlenkedem. Persze voltam már olyan DM eseményen, ahol a The Bravery volt hivatott hangulatot csinálni és már-már kifütyülték őket - én meg nem értettem, mert történetesen őket ismerem és kedvelem is. A Zagart mindenesetre nem fütyülték ki.

Kilenc óra és kezdődik a show. Lassú felvezetés, a kivetítőn a színpadkép helyett film forog, látni nem nagyon lehet a csapatot. Várható, hogy a Wrong lesz az, amire "fellibben a függöny", ezt ismerheti a nép az új anyagból, hiszen ez megy a rádiókban, zenecsatornákon és történetesen vagy ismét: filmszerűen élvezhető a klipje. (A klip: http://www.youtube.com/watch?v=Gu1y1mSxtAs) Dave-ből úgy törnek elő a hangok, mint mindig, mint régen is. Látszik, hogy fáradtabb, de ez érthető: a betegség megviseli a földi halandókat is, nemhogy az ő elcsigázott és a néha a végletekig kizsákmányolt isteni testét. Loreena McKennittről azt írtam, hogy angyal, hát Dave-ről kénytelen vagyok azt írni, hogy ördög - neki is megadva a hallhatatlanság glóriáját. Hihetetlen, hogy még mindig szexi, ahogy magát riszálja a színpadon...

Az új számok mellett sorra jönnek a régiek, a rend kedvéért, és üvöltve énekel a tömeg. Teszem azt én is, ugrálva, lelkesen, bőrig ázva. Igazi retro-buli hangulatba csapunk át, a régi, ráadásul jellemzően rádió-erős nóták szövegét mindenki tudja, így nem vagyunk túl nagy kihívás elé állítva. A Question of Time vagy a Policy of Truth olyan alapművek, amiket néhány év múlva a zenetörténettel foglalkozó könyvek is idézni fognak, de mondjuk egy My secret gardennel (videója: http://freevlog.hu/video/6469.html) meg lehetett volna lepni a jelenlévők egy jelentős részét amellett, hogy az én arcomon extra vigyort idézett volna elő.

Mint mindig, most is kap lehetőséget Martin Gore arra, hogy egyedül énekeljen. Csodálatos hangja van még mindig, és persze továbbra is egy zene(szerző) zseni. A körülöttem állók hőbörögnek - fogalmuk sincs, hogy mit jelent őt látni, szerintem a nevét sem tudják. Szomorú, de mégsem az: a Depeche Mode ikon lett. Olyanok is ellátogatnak a koncertjeikre, akik csak "hírből" ismerik. Büszke vagyok. Rájuk. Nagyon.

A zárást követően kétszer van ráadás, a Personal Jesust lírai hangvételű duettel oldják fel és engednek minket az éjszakába. I'm waiting for the night to fall, I know that it will save us all, When everything's dark, Keeps us from the stark reality...

Két és negyed órányi gyönyört követően majdnem ugyanennyi idő kijutni az épületből és hazaautózni, pedig titkos utakon megyünk.

A hajnal a CD-imet, kazettáimat, videóimat rendezgetve talál. Megfiatalodtam.

Loreena McKennitt koncert (2009. június 22. Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Zuhog az eső. Ki hinné, hogy ilyenkor bárki koncertet ad. Pláne szabadtéren. Ráadásul ülőhelyest...

Kétségek között őrlődve vágunk át a szabadtéri színpadig, közben az időjáráshoz nem kellően illeszkedő cipőm egy pocsolyában alámerül. Kezdetnek nem rossz egy vizes bőrcipőben cuppogni, szinte biztosra veszem, hogy meg fogok fázni, de közben végig arra gondolok, hogy nem maradhat el a koncert, hiszen olyan sokan jöttek külföldről és a telefonos érdeklődésre is azt mondta a bácsi, hogy minden körülmények között megtartják, bár a minden körülmények definíciójára nem kérdeztem rá.

A színpad előtt kígyózó sorok, a bejutás lassú, a hangosbeszélőn mantra-szerűen megerősítik, hogy lesz koncert, Loreena először jár Budapesten, mindenképpen koncertezni fog, kitartás és Ferihegy különben is az eső enyhülését ígérte. Igaza volt Ferihegynek, a koncert végére az eső majdnem teljesen elállt. De akkor már tényleg mindegy volt.

Nem nagyon hittem, hogy túl fogom élni, amikor a vizes műanyag széken, a beázott dzsekimben, arcomon patakokban csorgó vízzel és a feltámadó szél hidegével küzdve vártam, hogy elkezdődjön végre valami, mielőtt a hipothermia előbb álomba ringat, majd nedves kezével átpöccint a szivárványhídon túlra. Nem bírtam megfékezni vacogásom, de megfontolt felnőtt módjára ragaszkodtam a helyemhez, az élményemhez - és nem tettem hiába.

A másfél órás koncert maga volt a csoda. Loreena McKennitt hangja tökéletesebb, mint a lemezeken, a hét, illetve egyetlen alkalomra a magyar Lantos Zoltánnal nyolc tagúra bővült zenekara profi aláfestés és zenei kultúrtombolás egyben. Minden szám élmény, napfürdő, távoli elgondolkodás. Már-már nem is veszek tudomást a külső körülményekről, Loreena világában nem esik az eső.

A számokat kedves történetekkel köti össze, bájosan hangolja a hárfát, de a hangolásról is mesél, pedig valójában az elején leszögezi: nem lesz sok szöveg, szóljon magáért a zene. Mégsem bánom, jó ez így, kedves, szeretnivaló női hang, szép mondatok, semmi kiabálás, színpadi dráma, egyszerű esti, családias együttázás.

Loreena valószínűleg egy angyal - gondolom, annyira nincs benne semmi negatív, egy hamis hang legalább, de nincs az sem. Földönkívüli az élmény, nagyon bánhatnám, ha megfosztódtam volna tőle. Az eső meg nem eshet örökké úgysem.

(Loreena McKennitt hivatalos honlapja: http://www.quinlanroad.com/)