Ha Depeche Mode, akkor eső. A "múltkor" is megáztunk, nem volt ez másként most sem, a Tour of the Universe elnevezésű koncertturnéjuk budapesti állomásán. Akik - márpedig a többségről ez elmondható - követik a DM-et stációról stációra tudják ezt, igazából az sem zavarta volna a lelkesen várakozó tömeget, ha jégeső esik vagy orkán tombol.
Élménybeszámoló az élményről
A koncertre igyekezve az autót már rutinosan a belváros felé eső utcák egyikében hagyjuk, inkább sétálunk. A végén kegyetlen dugó alakul majd ki úgyis a Népstadionnál, jobb elkerülni az ilyet. Út közben összefutunk néhány ismerőssel, kollégával - mindenki más most, nem bankár, menedzser, pék vagy orvos, csak egyszerű zeneszerető koncertrejáró. A többség feketében, akarva akaratlanul ez a szín akad az ember kezébe, ha a Depeche Mode-ról van szó. Belénk szocializálódott a hosszú évek alatt.
A lassan hömpölygő, jókedvű tömegben lépdelve azt számolgatom, hogy hányszor is láttam eddig élőben a bandát - Budapest, London, Bécs, Budapest... Már nem elég egy kezem hozzá, hogy megszámoljam és jó ez így. Ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, két kezem sem lenne elég, mert amellett, hogy serdülésem hajnalától az ő zenéjük az alapmotívum az életemben, a koncertek extra élménye a közösség élményét nyújtja. Egy olyan közösségét, ami valójában nem létezik, csak ilyenkor. Tiszavirág-közösség. Fekete hippik. Szeretek ennek része lenni, megszoktam, hogy a része vagyok időről időre.
Az első előzenekar végére érünk a küzdőtérre, lődörgünk, eszünk-iszunk, mindenhol ismerősökbe botlunk, rég nem látott vagy véletlenül mindig DM koncerteken látott emberekbe a múltunkból. Mindig megígérjük, hogy innentől aztán már tartjuk a kapcsolatot rendesen, de úgyis tudjuk, hogy majd a következő koncerten összefutunk és az rendben lesz úgy. Szerencsére Budapest rendszerint dupláz a koncertturnékon. Amíg a DM-es fiúk lesznek és zenélnek, nem fogok tudni megöregedni, mint ahogy sok más, hozzám hasonló ember sem. Mi leszünk azok, akiknek negyven-ötven-százévesen is felcsillan a szeme a zenekar nevének hallatára. Mi már nem változunk.
Az igazi előzenekar a magyar Zagar. (Honlapjuk: http://www.zagarmusic.com/) Nem rájuk várunk, de azért éled a nép. Túl sokat nem tudok a zenekar munkásságáról, annyira nem is köt le, türelmetlenkedem. Persze voltam már olyan DM eseményen, ahol a The Bravery volt hivatott hangulatot csinálni és már-már kifütyülték őket - én meg nem értettem, mert történetesen őket ismerem és kedvelem is. A Zagart mindenesetre nem fütyülték ki.
Kilenc óra és kezdődik a show. Lassú felvezetés, a kivetítőn a színpadkép helyett film forog, látni nem nagyon lehet a csapatot. Várható, hogy a Wrong lesz az, amire "fellibben a függöny", ezt ismerheti a nép az új anyagból, hiszen ez megy a rádiókban, zenecsatornákon és történetesen vagy ismét: filmszerűen élvezhető a klipje. (A klip: http://www.youtube.com/watch?v=Gu1y1mSxtAs) Dave-ből úgy törnek elő a hangok, mint mindig, mint régen is. Látszik, hogy fáradtabb, de ez érthető: a betegség megviseli a földi halandókat is, nemhogy az ő elcsigázott és a néha a végletekig kizsákmányolt isteni testét. Loreena McKennittről azt írtam, hogy angyal, hát Dave-ről kénytelen vagyok azt írni, hogy ördög - neki is megadva a hallhatatlanság glóriáját. Hihetetlen, hogy még mindig szexi, ahogy magát riszálja a színpadon...
Az új számok mellett sorra jönnek a régiek, a rend kedvéért, és üvöltve énekel a tömeg. Teszem azt én is, ugrálva, lelkesen, bőrig ázva. Igazi retro-buli hangulatba csapunk át, a régi, ráadásul jellemzően rádió-erős nóták szövegét mindenki tudja, így nem vagyunk túl nagy kihívás elé állítva. A Question of Time vagy a Policy of Truth olyan alapművek, amiket néhány év múlva a zenetörténettel foglalkozó könyvek is idézni fognak, de mondjuk egy My secret gardennel (videója: http://freevlog.hu/video/6469.html) meg lehetett volna lepni a jelenlévők egy jelentős részét amellett, hogy az én arcomon extra vigyort idézett volna elő.
Mint mindig, most is kap lehetőséget Martin Gore arra, hogy egyedül énekeljen. Csodálatos hangja van még mindig, és persze továbbra is egy zene(szerző) zseni. A körülöttem állók hőbörögnek - fogalmuk sincs, hogy mit jelent őt látni, szerintem a nevét sem tudják. Szomorú, de mégsem az: a Depeche Mode ikon lett. Olyanok is ellátogatnak a koncertjeikre, akik csak "hírből" ismerik. Büszke vagyok. Rájuk. Nagyon.
A zárást követően kétszer van ráadás, a Personal Jesust lírai hangvételű duettel oldják fel és engednek minket az éjszakába. I'm waiting for the night to fall, I know that it will save us all, When everything's dark, Keeps us from the stark reality...
Két és negyed órányi gyönyört követően majdnem ugyanennyi idő kijutni az épületből és hazaautózni, pedig titkos utakon megyünk.
A hajnal a CD-imet, kazettáimat, videóimat rendezgetve talál. Megfiatalodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése