Sven Regener: Berlin Blues (Budapesti Kamaraszínház, 2008. szeptember 29.)

Ilyenek voltunk. Mi is, én is, nem csak a berliniek. Ez jutott eszembe, amikor felcsendült a zene és olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egy underground koncertre vettem volna jegyet színház helyett. Aztán ez nem is múlt el, mert a közeg, a szöveg (életszerű, kortárs baszdmegeléssel fűszerezett entellektüel felhangú) mind olyan ismerős, olyan testközeli, mintha tegnap lett volna, hogy én magam is klubokba jártam, koncerteken tomboltam, cigarettáztam és kalandokba keveredtem, elmélkedtem az élet nagy történéseiről, verseket írtam és szenvedtem... Innen indulunk tehát. Ott ülünk, résztvevőként, a térben részesként, annak előnyeivel (mindent látni, semmi nem elrejthető, rezdülések, illatok az arcunkba vetve, hanyag eleganciával, kocsmai nemtörődömséggel) és hátrányaival (ki hinné, hogy színházból is lehet kocsmafüstösen hazamenni), s minden úgy zajlik, hömpölyög mellettünk, mintha Lehmann úr a mi haverunk lenne, akiért felelünk és a buli végén nekünk kell majd felnyalábolnunk és valahogy hazajuttatnunk, hogy másnap minden újra kezdődjön.

Miről is szól ez az egész? Na, ahhoz majd elolvasom a könyvet. A darab kis vidám-vicces-aktív jelenetek kusza kavalkádja, zenei betétekkel, sörrel, filozófiával, szülőknek színjátszással, sült csülökkel, szexszel, identitás-kereséssel, rózsaszín nagy nyuszijelmezzel... Mindegyik villanáson lehet nevetni, az ember máson úgyis szívesebben teszi, mint saját magán... De a végén nem éreztem a drámát (pedig ezt ígérték), mert az nem a darabban van úgysem, hanem bennem. Csak én ma nem akartam semmi komolyat, nekem jó volt ez ennyinek: egy koncert, a haverok, a füst, a sötét falon bizarr dekoráció. Mint régen az Enyhe Fintorban.

Léner András rutinos underground klubozóként használta a rendelkezésére álló teret úgy, hogy a közönséget is a díszlet részévé tette, de nem hozta zavarba, így senkinek nem vált kellemetlenné az este. Az uszoda, a műterem egy szinttel feljebb vitele ügyesen magunkra hagyott minket kocsma-magányunkban. A sötétből áhitattal néztem fel a három hihetetlen férfitestre- a vizilabdásaink olimpiai sikerei után az uszoda és férfitest szópárosításról ugyan nem Kerekes JimCarrey József idomai jutnak eszembe, de így volt vicces és ettől frotírköntösösen szexi, mégha a jelenetnek túl sok hozzáadott értéke nem is volt a darab szempontjából. A céltalan céltudatosság enélkül is beletetoválódott a résztvevők agyába már a forgóajtón belépve, hiszen mindannyian voltunk fiatalok. Vagyunk fiatalok. Legyünk azok. Mindig. Mindörökké. (Ide most áment kellene írnom, azt készítettem elő -öntudatlanul, de nem lehet a berlini "buzibárból" csak úgy átugrani egy templomba, még írásban sem.)

Karafiáth Orsolyának szép ívű dalszövegei akár magyarul is íródhattak volna, mintha nem is fordítások lennének, igaz, hogy nem minden érthető tökéletesen (kis klubok hátránya). Azért amikor a zenének vége... Erre a The Doors számra szegtem meg először egy íratlan szabályt a gimnáziumban. Aztán hamar még párat - bár azok közül szerintem már lehet, hogy volt írott is...

Hm, jaj, hát én sem voltam jobb. Pedig nem Berlinben... Mindenesetre ezt nem ér kihagyni - mint az érettségi találkozót. Berlin Blues, keseregjünk hát. Elmúlt diákéveink felett. És örüljünk, hogy olyan volt, amiért érdemes kicsit keseregni.

John Updike: Ugyanaz az ajtó

Zavart töprengéssel próbálok visszaemlékezni... Milyen is volt? Jó.
Mint egy elegáns étteremben apró szendvicsfalatkákat enni.Mindegyik nagyon gusztusos, különleges feltéttel vagy csak egyszerű parizeres-sajtos... Némelyik mégcsak nem is utóíz-mentes. De végül mind szendvics csupán, az ember jóllakik, de nem tudja felsorolni, hogy mit is evett. Valahogy így vagyok ezzel a novellás kötettel. Ráadásul még bűnöztem is, mert későbbre szántam (kellett volna szánnom) az olvasását, de elcsábultam és ágyba vittem, hogy hajnalban úgy tegyem le, hogy vége: az ember az egyéjszakás kalandok nevére sem emlékszik, ugye? Nem bűn ez egy könyvnél sem... (?)
Updike stílusa határmezsgye: szép mondatok (hála a fordítóknak), egyberakott történetek (későbbi munkásságában tovább is fejlesztette ezeket az alapokat), de néha egyszerűen nincs igazi mondanivaló, közben visszatérő képek, fordulatok, történések, logikai láncok - aztán már tudja az ember, hogy milyen ívre számítson, számít is, a végén meg nem érti, hogy mi is volt a mondanivaló, az üzenet. Persze elismerem: hajnalban én sem voltam valószínűleg a befogadás csúcsán, így nem is jött a katarzis, pedig 16 menetet lendültem végig.
A kiborított cukor hétköznapi semmiségétől a lakásig befurakodó, a jószándékra és a bűntudatra alapozó kéregetőig minden beköltözött mellém, minden ismerős volt, megnyugtató, de mégsem álmosító. A stílus felülírta a tartalmat? Vagy a nem kiugró pont arra elég, hogy az ember ne higgye el, hogy "csak" ennyi, és a következőnél újra remél, aztán megint újra és újra és újra... S egyre kevésbé találja a történetek és azok vége közötti kapcsolatot, nem érti, mit akart a szerző, aztán azt hiszi, hogy talán érti, de a következő novellánál már pontosan tudja, hogy nem érti, mert ha értené, emlékezne, ő pedig nem emlékezik már arra sem, hogy volt előző novella...

(John Updike: Ugyanaz az ajtó, Európa Könyvkiadó, 2006.)

Eugéne Ionesco: A magányos

A könyv nem tudatosan került a kezembe. A véletlenek, sőt: mások véletlenei játszottak közre abban, hogy megvásároltam. És el is olvastam. Erőltetett menetként.
Ilyen művek olvasásakor vagyok igazán boldog, hogy nem kötnek a jómodor korlátai, nem vagyok elkötelezett egyetlen kiadó, író vagy stílus mellett sem, mert ez a könyv úgy ahogy van rossz. Vannak megcsillanások, de ezért még nem szokás könyvet megjelentetni.
A történet gyakorlatilag egy magába és filozófikus kérdéseibe záródó egyszerű hivatalnok szorongással teli magányos élete és a forradalomból kinövő, a valóság dimenzióját elhagyó képzelgések egymásutánja.
Az Ionesco drámák bázisán valami "ütősebbet" vártam... Oldalakon keresztül nem történik semmi és még az a semmi sincs úgy megírva, hogy élvezettel olvasná az ember. Aztán oldalakon keresztül a lét nagy kérdéseit feszegető monológ, majd az érzelemmentes, monoton unalom. Szorongást kellene visszaadnia, a semmitevés és az értéktelenség érzetéből fakadó feszültséget, a teljes ívet, amin az ember lelke átmegy, vagy méginkább a periodicitást, ahogy a reménytelibb napokat felváltják a sötét, pesszimista időszakok, de eddig az élményig a könyv nem juttatja el az olvasót.
A könyv amúgy is idegesítő semmibe révedő stílusa mellett a kissé sznob olvasót tovább hergelik az elírások, amelyek nem az írót, hanem a szerkesztőt minősítik. Az automata helyesírás-ellenőrző nem fog szólni, hogy a "jobbra üveges ajtó nyílt egy nagy helységre" már az általános iskolában, Hilda néninél sem állta volna meg a helyét, vagy hogy az "unkahúg" az ebben a formában egy békalányra utal... Egy idő után viszont már ezen hibák, könyvkiadói-pörsenések felfedezése jelentette azt a minimális örömet, amelyet Ionesco nem tudott nyújtani és még csak az erre irányuló legkisebb erőfeszítésnek sem találtam nyomát.
Értékelendő a Barrus Könyvkiadó Kft. felvállalása, de nem ártott volna, ha egy kontroll-csoportra ráeresztik ezt a 173 oldalt...

(Eugéna Ionesco: A magányos, Barrus Könyvkiadó Kft., 2007.)

Páll Tibor Krisztián, a békés lelkű felforgató

A Szigeten ismertem meg. Nem festőként, hanem Woolmark-reklámnak álcázott szórakozó fiatalként. Ez nem tegnap történt, de máig emlékszem rá. Azóta figyelem, követem az életét. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy négy elemű „magángyűjteményemben" három kép tőle származik majd.

Most jött vissza Rómából. Ösztöndíjasként volt, felemás érzelmekkel tért haza, de műveiben megjelent valami „olaszos". Ő is tudja, mondja is, mutatja is, én pedig örömmel nézem Budapest belvárosának egyik forgalmas utcáján az új alkotások egy részét, amelyeket másként már nem lenne lehetőségem látni. Eladva, átadva vannak. Nincs kesztyűm, mégis megérinthetem az egyiket, sőt: tarthatom is, amíg a többi kép bevándorol. A kezembe kerülő antik fatálca [Szent Ferenc kiűzi a galambokat a süllyedő Velencéből] magában nyomott mintás tálalófelületén Assisi Szent Ferenc félig pálltiborkrisztián-kék, félig tálcaarany háttér előtt galambot repít az égbe. Mindennek van jelentése, üzenete. „Tanulmányaim szerint Giotto nevéhez fűződik az addig kizárólag arany háttér felváltása kékre. A gótikára jellemző a szakrális arany háttér, majd jött a mester és lazított a dolgokon” – okulok. Ezen a tálcán az arany a kékbe még csak az utat keresi, hangsúlyos, de nem éles a váltás. Legalábbis nem olyan éles, mint a tálca hátoldalán lévő, híradós élményanyagból (is) táplálkozó képnek, melyre avatatlan ujjaim vége szépen rásimul, nem kis bűntudatot ébresztve a műalkotások előtt ösztönösen áhítattal adózó műkedvelő énemben.

A „többi" képet már a fóti műteremben tekinthetem meg, a festő kommentárjaival. Olyan, mint egy kis titkos szeánsz. Majd én tudni fogom, hogy mi miért és miért ott és miért éppen úgy, de az igazság az, hogy felére sem emlékszem mindannak, ami elhangzott, mert befogadói képességemben meglehetősen korlátozott vagyok. Mint ahogy képrészleteket tekintve is elbuktam: a közelmúltbeli toscanai nyaralásomra is emlékeztető rezidencia kerítésén belül híres megfestett kutyák sorakoznak…[Flashmob II. Giotto és a többiek] Ki festett argentin dogot? És közép-ázsiai juhászt? Giottot felismerem, ő a művész kutyája. Láttam már más képen is, élőben is. Mellette vanEyck „papucsos" kis terriere, őt ezer közül is… de csak a két pár papucs miatt emlékszem az eredeti vanEyck kép pár részletére. Na, de a gumiba tekeredő pincsi-szerűség? Vagy a fehér csivava? Rettentően műveletlennek érzem magam, s ez a kép befogadását is akadályozza, de – szerencsére - nem teszi lehetetlenné. Amint enyhülök, egyre inkább tetszik. Majdnem vételi opciót jelentek be, de aztán hamar rájövök, hogy nincs több falfelület, ahová bármit tehetnék és a saját – anyagi – lehetőségeimmel is csínján kell bánni.

Sajnálkozom magamban, de már az „Apatondó" tálcára festett freskó-hasonmásnál járunk, s a szívem meghasad: miért nem lehet mindenkinek ilyen üde és derűs az apaság, ilyen idilli? A kép címe a fejembe égett. Párhuzamok, rejtett kapcsolatok – néhány betűben ennyi minden. Nem rosszindulatból, hanem játékból. Mert az életben úgyis minden változik, semmi sem biztos, sztoikus nyugalommal lehet akár a festő saját gúnyának is tárgya. Finoman célkeresztbe helyeződve.

A másik tálcán Fiat Punto – kutyákkal zsúfolva – tényleges élmény Rómából. A pompei házioltár törékeny kígyóalakja a tálca formájával mozdul együtt, az égbe, átlósan mutatva. „Bűn a kutyákat magukra hagyni a kocsiban" – gondolom egy percre, de aztán figyelmesen hallgatom tovább, ahogy Pálci mesél. Mert már régen nem a tárgyi tudás és az alkotói háttér az, amit az egymásba érő mondatok jelentenek számomra, ez már mese, egy történet, melyet rögzíteni lett volna érdemes – a tudás, a stílus, a szeretet, az alázat, az ötletesség, a játékosság – mind-mind benne vannak, de reprodukálni, visszaadni lehetetlen. Ez akkori és ottani volt, csak nekem. Örömmel tölt el a személyre-szabott intimitás, de sajnálom a tömegeket, akik nem fogják tudni, hogy milyen híradós történetből keveredtek a képre az angyalszárnyas-romos kép szereplői vagy a cipekedők, s hogy hányszor festette át az ing színét a művész, hogy miért olyan a szereplők szája, amilyen, hogy hogyan kapcsolódik a kaspó mintája a kép egészéhez és így tovább. A tömegeket, akik nem tudják majd azt sem, hogy a „fafegyveres-gyerekkatonás" képen az előtérben álló fiú egy tévés-híradós néger szereplő és a festő korábbi szerelmének fakított, újraértelmezett mása, aki kinézhetne a számára biztosított térből, de aztán inkább a provokáció elkerülése érdekében mégis inkább lesütötte szemét és engem Ottóra, festőművész barátom szintén festőművész barátjára emlékeztet. És azt sem, hogy a vulkános képet már akkor lefoglaltam, amikor még készen sem volt – és nem azért, mert sötét és ebből fakadóan depressziósnak kellene lennie, hanem mert harmonikussága már a részleten átütött. A vágyott harmónia legalább a képen, s így egy kicsit talán a kép által is az enyém lehet. Persze ezt a festményt sem hoztam még el, ott jobb helye van, jobb a közeg. Ő is okuljon csak. Én is okulok.

Közben pedig hiszem, hogy egyszer ez az ember sokra viszi. Egyszer híres lesz. Nagyon. Arcpirítóan. Mert letisztultságával felforgat, míg békés-összhangjával romokba dönt mindent, ami ellene szólhatna. Egyszerűen szerethető, okosan szerethető, szenvedélyesen szerethető.

Ő Páll Tibor Krisztián. Festőművész. Művész.

(A honlapja éppen fejlődik, de érdemes megnézni: http://www.palltiborkrisztian.hu/)




Valaki felismeri a képen látható híres ebeket? Várom a nálam műveltebbek megfejtéseit. :)
A kép amúgy még megvásárolható, ha valakit érdekel, vegye fel a kapcsolatot a művésszel.