Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.

Joseph Brodsky: Velence vízjele

Elsőre utáltam. Kisebbrendűségi érzés vett rajtam erőt, miután majdnem minden oldalon lábjegyek tucatjain kellett átrágnom magam, hogy megtudjam, ki és mi volt a hivatkozott személy. Bevallom, ez olyannyira felbosszantott, majd elkeserített, hogy sem a mondanivaló, sem a hangulat nem tudott közel férkőzni hozzám, s cserében alig vártam, hogy az amúgy is rövid írás végére érjek. Nem terveztem újraolvasást. Az ember nem szereti magát kényelmetlenül érezni, különösen nem egy magányos cselekvés közepette (olvasás).

Aztán úgy adódott, hogy újra elővettem. Higgadtan, átgondoltan. Ez segített abban, hogy rájöjjek: a lábjegyek az olvasó számára nem tartalmaznak a mű élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges információt, hiszen a személyek kiléte említésük milyensége miatt nem releváns, inkább az életrajzi vonalhoz adnak kitekintést, már annak, aki Brodsky élettörténetében kíván elmerülni, én pedig határozottan nem tartozom ehhez a körhöz egyelőre. Az olasz kifejezések jelentését ismerem, miattuk sem kellett a lap aljára ugranom szememmel. Ezáltal, hogy nem ide-oda cikázott a pillantásom, az alkotás selymes, vízszerű írás-vászonná vált. Élvezhető, szemléletes, leírásokban gazdag művé, amely mégis inkább hangulatát, mint valóját kívánja átadni a szeretett, csodált, rajongott városnak, Velencének.

A rövid fejezetek alkalmassá tették metrózás közbeni olvasásra is, s ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvnek valójában nincsen története, tehát nincs mit nyomonkövetni, nem kötelező a teljes, osztatlan figyelem a befogadáshoz. Öt perc alámerülés Velencében, aztán munka, bevásárlás vagy bármi egyéb. Nem okoz törést, nem dráma.

Egy megalázott olvasó másodszorra nagyon veszélyessé válik, én is így jártam. Minden apró zavar örömmel töltött el. Lélekben pezsgőt bontottam, amikor rájöttem, hogy a biologizáló metaforikus részek valójában áltudományosak. Ha valaki időt szán arra, hogy kibontsa, hogy mit is írt a szerző, csalódik: mert a szerző nem írt semmit. Csak azt szépen tette.

A szépség pedig Brodsky elméletével ellentétben nem melléktermék. Erre a legjobb példa ez az írása. Lábjegyek nélkül, Velence felé.

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

Kampec Dolores koncert (A38, 2009. július 24.)

Valaha nagy dolog volt nem házilag másolt kazettához jutni. Nekem sem volt túl sok, de közöttük leledzett egy Kampec Dolores. Meditatív, szeánsz-szerű dallamaik töviskoszorúként csavarodtak már akkor is az ember tudata köré, kiváncsi voltam hát, hogy az elmúlt évek alatt ők vajon mennyit és miben változtak.

Gyakorlatilag itt le is zárhatnám az írásom, mert nem változtak semmit. Ugyanolyan lelkes-kedves, szerethető, összeszedett és jól komponált zenekar, mint régen. Hiába teltek az évek, ugyanazt hozzák, mint anno. Felovasósan, közönség-közelien, mint régen. Mintha most lehetne először underground-nak vagy "alterosnak" lenni.

A közönség hálás, de lehet is: mindannyian nagyjából egyszerre voltunk fiatalok, s a múltidézés mindenképpen nagy kortyokat jelent az örök ifjúság forrásából, egészségünkre hát!

Picurka hátrány, hogy a Zöld Pardon hangosabb és túl közel van. Emellett a koncert után techno diszkó kezdődött, ami a levezetésben némiképpen akadályozta a Kampec Doloresre gyűlt közönséget - az oszlatás identifikáció nélkül is tökéletesre sikerült. Így éjfélkor már visszaváltozhattunk, s elmúlt a varázs.

A zenekar honlapja: http://www.kampecdolores.hu/

Frank Wedekind: Lulu (Pesti Színház, 2009. február 4.)

Előre le kell szögeznem, hogy soha nem tartoztam Eszenyi Enikő rajongói közé, eddig az egyetlen értékelhető és akceptálható előadást a Szigeten láttam tőle, amikor hozzá illően ripacsul pajzán verses magánestjét prezentálta. Igaz, akkor is csak az eső elől menekültünk a színház sátorba, de legalább nem bántuk meg.
Ugyanezt nem mondhatnám el a Lulu előadásáról, ahonnan – amennyiben a ruhatár nem tartott volna zárva a szünetben – rövid úton távoztam volna, annyira elkeserítően szánalmas volt az alakítása. Lassan be kellene látnia, hogy ő alkalmatlan fiatal naivák eljátszására, sokkal közelebb állnak hozzá az érettebb, vérbő, kevésbé infantilisre hangszerelt szerepek. Miután az egész darab az ő karaktere köré volt építve, nem lett volna rossz, ha a megszokott manírok helyett láthattunk volna valami újat, de ő az a színész, akiről bár minden médium azt harsogja, hogy folyton megújul, számomra mindig ugyanaz a folyó és én mindig bele is lépek, hogy aztán rájöjjek, hogy nekem ez túl hideg, túl zavaros…
A történet egy körülrajongott, de hűségesnek nem mondható, pénzsóvár kéjnő tündöklését és bukását, majd Hasfelmetsző Jack általi megsemmisülését járja körül, de mélységek nélkül. Aki könnyed, szilveszteri kabaré szintű szórakozásra vágyik, annak tökéletesen megfelel, de a mélyebb mondanivaló, a szépség múlandósága, az emberi kapcsolatok sivársága nem jön át, lehet, hogy nem is volt cél, hiszen pont keseregni nincs az embernek kedve a hétköznapok nehézségei mellett.
Mindenesetre én talán már megtanultam a leckét: nincs új esély. Ha nem tudom elfogadni, hogy pontosan azt kapom, amire számítok, de a pontosan azt-tal nem vagyok elégedett, akkor jobb, ha az Eszenyi Enikő nevével fémjelzett darabokat elkerülöm.
Hasfelmetsző Jackként Harkányi Endrét látni, de még inkább hallani viszont összerántotta a gyomrom, hiszen nekem ez a hang, gyermekkorom lemezélményeinek bázisán a Pinocchio Tücsökéhez kapcsolódott, kapcsolódik. Valószínűleg hasonló okból nem látnám szívesen Halász Juditot egyetlen Dosztojevszkij darabban sem.

MTV Icon, Hungária (2009, június 27., Siófok)

Talán eljön egyszer az idő, amikor elsőre és magamtól odatalálok a siófoki Coca-Cola Beach-hez közeli parkolóhoz. Most még nem tartok itt, így a Hungária zenekarnak tisztelgő MTV Icon név alatt futó rendezvény első pár számáról sikerült lemaradnunk – a Balaton parton elkövetett hosszú séta miatt.
A Yellow Stone nevű, számomra tökéletesen ismeretlen banda előadására toppantunk be, akiket követett még a Beugróból ismert Pokorny Lia, Roy és Ádám, valamint a Kaukázus nevű zenekar többek között. A kezdeményezés érdekes, a feladat nem más, mint hogy valamikori ikonok számait kell a kiválasztott szerencsés zenekaroknak a saját stílusukban interpretálniuk. Ez jó is lehetne és segíthetne egy kis időre újra a köztudatba hozni megkopott, porosodott, de jól ismert nótákat – a retró úgyis divat.
Ehelyett azonban kritikán aluli kihangosításban, érdemben nem átdolgozott antikvitásokat volt lehetőségünk meghallgatni, úgyhogy joggal mondta Szikora a végén arra a kérdésre, hogy volt-e olyan szám, ami jobban tetszett neki, mint az eredeti, hogy nem. Talán az a legnagyobb baj, hogy amellett, hogy igazi nagy neveket nem hívnak meg erre a feladatra, nem is biztosítják azt a környezetet, amiben ténylegesen élhetne a kezdeményezés. Mindenesetre a Hungária zenekar javára kell írni, hogy türelmesen végighallgatták az elsilányított dalaikat, sőt: a végén a számukra biztosított kis zónában még táncra is perdültek.
Arra viszont jó ez a revitalizáció, hogy ellátogassunk Siófokra, eltöltsünk egy napot a Balaton partján, s este a zsúfolt sétáló utcán ismerkedjünk magyar és külföldi fiatalokkal, fagylaltot együnk és hajnalban kipróbálhassuk a szinte tökéletesen üres hazafelé vezető utat.

Marilyn Manson koncert, VOLT Fesztivál, Sopron, 2009. július 4.

Azt gondolná az ember, hogy harmincon túl nincs élet, különösen nincsenek fesztiválok és ugrabugrálós tombolások. Én is ebből indultam ki, amikor a VOLT Fesztivál szombati programjára jegyet váltottam. Látni akartam Marilyn Mansont, de nem akartam megküzdeni a lelkes rajongótáborral.
Péterfy Bori koncertjének záróakkordjára érkeztünk a fesztiválnak helyet adó kempingbe. Rengeteg fiatal és kevésbé fiatal hömpölygött egyik helyszínről a másikra, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Rövid idő alatt feltérképeztük a lehetőségeket, aztán visszamentünk a nagyszínpadhoz foglalva a helyet az estére várható óriási érdeklődő és elszánt tömeg víziójától megrettenve. Így alkalmunk nyílt egy mozgalmas Earth, Wind & Fire koncert megtekintésére és a lábunk gyermekkori emlékei bázisán ütötte az ismert számok ritmusát. A színpadon ezertagúnak tűnő relikviát a Quimby követte egy nem túl szerencsésen összeállított koncertprogrammal: az ismertebb, gyorsabb számokat elülősebb muzsika követte, így igazi quimbys hangulatnak esélye sem volt kialakulni. Toporogva vártam, hogy leszálljon végre az este és vele MM.
A színpad fekete hátteret kapott, új fényeket, új dekorációt, enyhült az idő, hűvös szellő borzolt frissen vörösre festett hajamba – a sátán maga, ahogy az újságok írták. Eljött az idő. A színpadon lassú felvezetés után megjelent MM és a tömeg… Nos, a tömeg a távolból nézve nem igazán mozdult. Gyanakodni kezdtem, ráadásul zavart a közeli „másik színpadról” hátbatámadó ska zene is, így előrébb mentem. Óvatosan. Aztán miután nem láttam életet a tömegben, úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi történik a küzdőtéren. Nem volt nehéz előre jutnom. Az emberek, mint egy múzeumban: álltak. Ahogy haladtam, nyílt a tömeg, nem akart senki konfrontálódni, ki tudja, a kis vörös mennyire elszánt MM-rajongó. Mondhatnám, hogy semennyire, csak érdekesnek találom a szövegeket és marketing szempontból is fejet hajtok a felépített imázs előtt, ezen túl és nem utolsó sorban kiváló előadónak tartom őt. Már tíz méteren belül voltam, kirajzolódott az előadó arca és az ott lévők maximum mocorogtak. Talán a média aggodalmas keresztvetése fagyasztotta le a koncertre látogatókat? Sokkal inkább azt kell hinnem, hogy az emberek jelentős része azért jött el, hogy lássa, miért is aggodalmaskodik a sok, MM-et nem ismerő, csak pletykákat tovább transzformáló média-szolga és celeb. Mindenesetre én tomboltam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, elfáradtam, leizzadtam és rendkívül boldogan jöttem el a koncertet követően az élmény miatt, de egyben végtelenül csalódottan, mert mi, fesztiválozók bebizonyítottuk életképtelenségünket és ezt az előadó is érezte. Nem lettem volna a helyében ott fenn a színpadon, amikor azt látja, hogy nincs kinek előadnia, mert a tömeg csendes megfigyelőkből és hangos kritikusokból verbuválódott. Nem lepődnék meg, ha MM a jövőben elkerülné kis hazánkat.
Mindenesetre én örültem, hogy itt volt, s újra megállapítottam, hogy amellett, hogy bámulatosan szuggesztív, rendkívüli mértékben szexi is. Nem a szépfiús, hanem a tiltott, elojtott, freudian ösztönbázisú, gyilkosan erős, titkolandó módon. Most pedig lehet az én lelki üdvömért is aggódni. Addig én elfoglalom magam bűnös gondolataimmal, ha már küzdőteressé fiatalított ez a kisminkelt botrány-ego.