Marilyn Manson koncert, VOLT Fesztivál, Sopron, 2009. július 4.

Azt gondolná az ember, hogy harmincon túl nincs élet, különösen nincsenek fesztiválok és ugrabugrálós tombolások. Én is ebből indultam ki, amikor a VOLT Fesztivál szombati programjára jegyet váltottam. Látni akartam Marilyn Mansont, de nem akartam megküzdeni a lelkes rajongótáborral.
Péterfy Bori koncertjének záróakkordjára érkeztünk a fesztiválnak helyet adó kempingbe. Rengeteg fiatal és kevésbé fiatal hömpölygött egyik helyszínről a másikra, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Rövid idő alatt feltérképeztük a lehetőségeket, aztán visszamentünk a nagyszínpadhoz foglalva a helyet az estére várható óriási érdeklődő és elszánt tömeg víziójától megrettenve. Így alkalmunk nyílt egy mozgalmas Earth, Wind & Fire koncert megtekintésére és a lábunk gyermekkori emlékei bázisán ütötte az ismert számok ritmusát. A színpadon ezertagúnak tűnő relikviát a Quimby követte egy nem túl szerencsésen összeállított koncertprogrammal: az ismertebb, gyorsabb számokat elülősebb muzsika követte, így igazi quimbys hangulatnak esélye sem volt kialakulni. Toporogva vártam, hogy leszálljon végre az este és vele MM.
A színpad fekete hátteret kapott, új fényeket, új dekorációt, enyhült az idő, hűvös szellő borzolt frissen vörösre festett hajamba – a sátán maga, ahogy az újságok írták. Eljött az idő. A színpadon lassú felvezetés után megjelent MM és a tömeg… Nos, a tömeg a távolból nézve nem igazán mozdult. Gyanakodni kezdtem, ráadásul zavart a közeli „másik színpadról” hátbatámadó ska zene is, így előrébb mentem. Óvatosan. Aztán miután nem láttam életet a tömegben, úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi történik a küzdőtéren. Nem volt nehéz előre jutnom. Az emberek, mint egy múzeumban: álltak. Ahogy haladtam, nyílt a tömeg, nem akart senki konfrontálódni, ki tudja, a kis vörös mennyire elszánt MM-rajongó. Mondhatnám, hogy semennyire, csak érdekesnek találom a szövegeket és marketing szempontból is fejet hajtok a felépített imázs előtt, ezen túl és nem utolsó sorban kiváló előadónak tartom őt. Már tíz méteren belül voltam, kirajzolódott az előadó arca és az ott lévők maximum mocorogtak. Talán a média aggodalmas keresztvetése fagyasztotta le a koncertre látogatókat? Sokkal inkább azt kell hinnem, hogy az emberek jelentős része azért jött el, hogy lássa, miért is aggodalmaskodik a sok, MM-et nem ismerő, csak pletykákat tovább transzformáló média-szolga és celeb. Mindenesetre én tomboltam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, elfáradtam, leizzadtam és rendkívül boldogan jöttem el a koncertet követően az élmény miatt, de egyben végtelenül csalódottan, mert mi, fesztiválozók bebizonyítottuk életképtelenségünket és ezt az előadó is érezte. Nem lettem volna a helyében ott fenn a színpadon, amikor azt látja, hogy nincs kinek előadnia, mert a tömeg csendes megfigyelőkből és hangos kritikusokból verbuválódott. Nem lepődnék meg, ha MM a jövőben elkerülné kis hazánkat.
Mindenesetre én örültem, hogy itt volt, s újra megállapítottam, hogy amellett, hogy bámulatosan szuggesztív, rendkívüli mértékben szexi is. Nem a szépfiús, hanem a tiltott, elojtott, freudian ösztönbázisú, gyilkosan erős, titkolandó módon. Most pedig lehet az én lelki üdvömért is aggódni. Addig én elfoglalom magam bűnös gondolataimmal, ha már küzdőteressé fiatalított ez a kisminkelt botrány-ego.

Depeche Mode koncert (Puskás Ferenc Stadion, Budapest, 2009. június 23.)

Ha Depeche Mode, akkor eső. A "múltkor" is megáztunk, nem volt ez másként most sem, a Tour of the Universe elnevezésű koncertturnéjuk budapesti állomásán. Akik - márpedig a többségről ez elmondható - követik a DM-et stációról stációra tudják ezt, igazából az sem zavarta volna a lelkesen várakozó tömeget, ha jégeső esik vagy orkán tombol.

Élménybeszámoló az élményről

A koncertre igyekezve az autót már rutinosan a belváros felé eső utcák egyikében hagyjuk, inkább sétálunk. A végén kegyetlen dugó alakul majd ki úgyis a Népstadionnál, jobb elkerülni az ilyet. Út közben összefutunk néhány ismerőssel, kollégával - mindenki más most, nem bankár, menedzser, pék vagy orvos, csak egyszerű zeneszerető koncertrejáró. A többség feketében, akarva akaratlanul ez a szín akad az ember kezébe, ha a Depeche Mode-ról van szó. Belénk szocializálódott a hosszú évek alatt.

A lassan hömpölygő, jókedvű tömegben lépdelve azt számolgatom, hogy hányszor is láttam eddig élőben a bandát - Budapest, London, Bécs, Budapest... Már nem elég egy kezem hozzá, hogy megszámoljam és jó ez így. Ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, két kezem sem lenne elég, mert amellett, hogy serdülésem hajnalától az ő zenéjük az alapmotívum az életemben, a koncertek extra élménye a közösség élményét nyújtja. Egy olyan közösségét, ami valójában nem létezik, csak ilyenkor. Tiszavirág-közösség. Fekete hippik. Szeretek ennek része lenni, megszoktam, hogy a része vagyok időről időre.

Az első előzenekar végére érünk a küzdőtérre, lődörgünk, eszünk-iszunk, mindenhol ismerősökbe botlunk, rég nem látott vagy véletlenül mindig DM koncerteken látott emberekbe a múltunkból. Mindig megígérjük, hogy innentől aztán már tartjuk a kapcsolatot rendesen, de úgyis tudjuk, hogy majd a következő koncerten összefutunk és az rendben lesz úgy. Szerencsére Budapest rendszerint dupláz a koncertturnékon. Amíg a DM-es fiúk lesznek és zenélnek, nem fogok tudni megöregedni, mint ahogy sok más, hozzám hasonló ember sem. Mi leszünk azok, akiknek negyven-ötven-százévesen is felcsillan a szeme a zenekar nevének hallatára. Mi már nem változunk.

Az igazi előzenekar a magyar Zagar. (Honlapjuk: http://www.zagarmusic.com/) Nem rájuk várunk, de azért éled a nép. Túl sokat nem tudok a zenekar munkásságáról, annyira nem is köt le, türelmetlenkedem. Persze voltam már olyan DM eseményen, ahol a The Bravery volt hivatott hangulatot csinálni és már-már kifütyülték őket - én meg nem értettem, mert történetesen őket ismerem és kedvelem is. A Zagart mindenesetre nem fütyülték ki.

Kilenc óra és kezdődik a show. Lassú felvezetés, a kivetítőn a színpadkép helyett film forog, látni nem nagyon lehet a csapatot. Várható, hogy a Wrong lesz az, amire "fellibben a függöny", ezt ismerheti a nép az új anyagból, hiszen ez megy a rádiókban, zenecsatornákon és történetesen vagy ismét: filmszerűen élvezhető a klipje. (A klip: http://www.youtube.com/watch?v=Gu1y1mSxtAs) Dave-ből úgy törnek elő a hangok, mint mindig, mint régen is. Látszik, hogy fáradtabb, de ez érthető: a betegség megviseli a földi halandókat is, nemhogy az ő elcsigázott és a néha a végletekig kizsákmányolt isteni testét. Loreena McKennittről azt írtam, hogy angyal, hát Dave-ről kénytelen vagyok azt írni, hogy ördög - neki is megadva a hallhatatlanság glóriáját. Hihetetlen, hogy még mindig szexi, ahogy magát riszálja a színpadon...

Az új számok mellett sorra jönnek a régiek, a rend kedvéért, és üvöltve énekel a tömeg. Teszem azt én is, ugrálva, lelkesen, bőrig ázva. Igazi retro-buli hangulatba csapunk át, a régi, ráadásul jellemzően rádió-erős nóták szövegét mindenki tudja, így nem vagyunk túl nagy kihívás elé állítva. A Question of Time vagy a Policy of Truth olyan alapművek, amiket néhány év múlva a zenetörténettel foglalkozó könyvek is idézni fognak, de mondjuk egy My secret gardennel (videója: http://freevlog.hu/video/6469.html) meg lehetett volna lepni a jelenlévők egy jelentős részét amellett, hogy az én arcomon extra vigyort idézett volna elő.

Mint mindig, most is kap lehetőséget Martin Gore arra, hogy egyedül énekeljen. Csodálatos hangja van még mindig, és persze továbbra is egy zene(szerző) zseni. A körülöttem állók hőbörögnek - fogalmuk sincs, hogy mit jelent őt látni, szerintem a nevét sem tudják. Szomorú, de mégsem az: a Depeche Mode ikon lett. Olyanok is ellátogatnak a koncertjeikre, akik csak "hírből" ismerik. Büszke vagyok. Rájuk. Nagyon.

A zárást követően kétszer van ráadás, a Personal Jesust lírai hangvételű duettel oldják fel és engednek minket az éjszakába. I'm waiting for the night to fall, I know that it will save us all, When everything's dark, Keeps us from the stark reality...

Két és negyed órányi gyönyört követően majdnem ugyanennyi idő kijutni az épületből és hazaautózni, pedig titkos utakon megyünk.

A hajnal a CD-imet, kazettáimat, videóimat rendezgetve talál. Megfiatalodtam.

Loreena McKennitt koncert (2009. június 22. Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Zuhog az eső. Ki hinné, hogy ilyenkor bárki koncertet ad. Pláne szabadtéren. Ráadásul ülőhelyest...

Kétségek között őrlődve vágunk át a szabadtéri színpadig, közben az időjáráshoz nem kellően illeszkedő cipőm egy pocsolyában alámerül. Kezdetnek nem rossz egy vizes bőrcipőben cuppogni, szinte biztosra veszem, hogy meg fogok fázni, de közben végig arra gondolok, hogy nem maradhat el a koncert, hiszen olyan sokan jöttek külföldről és a telefonos érdeklődésre is azt mondta a bácsi, hogy minden körülmények között megtartják, bár a minden körülmények definíciójára nem kérdeztem rá.

A színpad előtt kígyózó sorok, a bejutás lassú, a hangosbeszélőn mantra-szerűen megerősítik, hogy lesz koncert, Loreena először jár Budapesten, mindenképpen koncertezni fog, kitartás és Ferihegy különben is az eső enyhülését ígérte. Igaza volt Ferihegynek, a koncert végére az eső majdnem teljesen elállt. De akkor már tényleg mindegy volt.

Nem nagyon hittem, hogy túl fogom élni, amikor a vizes műanyag széken, a beázott dzsekimben, arcomon patakokban csorgó vízzel és a feltámadó szél hidegével küzdve vártam, hogy elkezdődjön végre valami, mielőtt a hipothermia előbb álomba ringat, majd nedves kezével átpöccint a szivárványhídon túlra. Nem bírtam megfékezni vacogásom, de megfontolt felnőtt módjára ragaszkodtam a helyemhez, az élményemhez - és nem tettem hiába.

A másfél órás koncert maga volt a csoda. Loreena McKennitt hangja tökéletesebb, mint a lemezeken, a hét, illetve egyetlen alkalomra a magyar Lantos Zoltánnal nyolc tagúra bővült zenekara profi aláfestés és zenei kultúrtombolás egyben. Minden szám élmény, napfürdő, távoli elgondolkodás. Már-már nem is veszek tudomást a külső körülményekről, Loreena világában nem esik az eső.

A számokat kedves történetekkel köti össze, bájosan hangolja a hárfát, de a hangolásról is mesél, pedig valójában az elején leszögezi: nem lesz sok szöveg, szóljon magáért a zene. Mégsem bánom, jó ez így, kedves, szeretnivaló női hang, szép mondatok, semmi kiabálás, színpadi dráma, egyszerű esti, családias együttázás.

Loreena valószínűleg egy angyal - gondolom, annyira nincs benne semmi negatív, egy hamis hang legalább, de nincs az sem. Földönkívüli az élmény, nagyon bánhatnám, ha megfosztódtam volna tőle. Az eső meg nem eshet örökké úgysem.

(Loreena McKennitt hivatalos honlapja: http://www.quinlanroad.com/)

Lévay-Kunze: Mozart! (musical - Budapesti Operettszínház, 2009. június 18.)

Van-e annál magányosabb és szánalmasabb érzés, amikor az ember rivalgó, állva tapsoló tömeg közepén ül és próbál rájönni a miértekre. Nos, én így jártam a Mozart! musical előadása után.

Az elmúlt években kimondottan divat lett musical-színházba járni, megteremtődött egy új réteg, aki a zenés előadásokat preferálja. Három színház van ma Magyarországon, ahová a nézők biztosan elengánsan érkeznek; az egyik az Operettszínház - utalva arra, hogy ez a réteg igenis ad a külsőségekre, a ruha pont ugyanannyira az élmény része, mint az, ami a színpadon történik. A jegy ára sem hivatott mást sugallni - ez ember nem jár az Operettbe minden nap, egyszerűen meg sem engedhetné magának, de nem csak a jegyár miatt, hanem mert nem is olyan könnyű egy-egy előadásra helyet foglalni. Ha pedig nem jár minden nap, akkor ami ott van: JÓ.

Talán nem sikerült kellően elegánssá varázsolódnom, hogy megfelelően átéljem az élményt vagy csak szokás szerint rossz passzban voltam, de nekem nem volt állótapsos élmény. Nem igazán tetszett a musical maga sem, túlságosan fókuszba helyezte Mozart lázadó szellemét, de géniuszát nem, ha ehhez nem járultak volna meztelen, félmeztelen megjelenések Mészáros Árpád Zsolttól, aki Mozartot játszotta, egy magával mit kezdeni nem tudó, szorongásból lázadó hülye kis mitugrásszá silányult volna a zeneszerző a darabban, így cserébe egy jóképű "hülyegyerek" lett belőle. Mint korunk "megasztárjai".

A rendezés kritikája az én szememben talán pont az, amit a szünetben sokan dícsértek: mégpedig a folyamatos pezsgés-mozgás, a színpadtechnikát maximálisan kihasználó helyszínváltások. Gyakorlatilag semmi nincs a képzeletre bízva, minden tálalva, cicomásan, csak le kell nyelni.

Mindehhez Mészáros Árpád Zsolt megjelenését és énekstílusát is hozzáadva, kiszámíthatóvá vált az egész színpadi játék, a második felvonást már kimondottan untam: vágyakozva néztem, hogy mikor jutunk el újra - a keretes szerkezetből fakadóan - a nyitóképhez. (Mészáros Árpád Zsolt tud énekelni, nem értem, hogy miért kell mégis affektálva tennie, miért kell felkapkodnia a zárósorok végén a hangot...)

Azért még lehet, hogy adok magamnak egy esélyt és elmegyek egyszer a másik szereposztásban megnézni, hátha úgy elfogultabb leszek és nyitottabb (éljen Dolhai Szuperszerény Attila!). Mindenképpen az Operettszínház érdemei közé tartozik, hogy nyáron sem áll meg az élet. Hiszen a szórakozási igény nem megy el nyaralni. Lehet, hogy a piac igényeit illő lenne máshol is felismerni?

(Az Operettszínház programja - is - megtalálható a www.operettszinhaz.hu oldalon.)

Megacsend és Mig-Rain koncert a Művészbázisban (2009. június 19.)

Kutyás Luca, akinek akkora szemei vannak, hogy mindig a Soundgarden Black Hole Sun számához készült klippje jut eszembe róla, akiket viszont ő nagyonfiatalsága okán valószínűleg nem is ismer, nos tehát Kutyás Luca egy este két zenekarral is fellépett a mindig füstös Művészbázisban és mivel erről a rendhagyó eseményről hírt adott, így nem tehettük meg, hogy ne legyünk ott.
A Megacsend kezdett - Zsini még sehol, hol jár már - kellemes, szépen összerakott zene, hegedűvel. Luca világít a fényben, nem neki kedvez a parányi színpad megvilágítása, de ő az egyetlen, aki igazán látszik így. Érdekes szöveg - bár sajnos az érthetőség a hangosítás oltárán feláldozódott, mint ahogy a basszusgitár is megszűnt a színpad érdeklődő oldalán figyelők számára létezni - kedves, szerethető dallamok: Luca hangja szép keret, aláfestés, bár többet érdemelne, több hangot, több lehetőséget. Kicsit a Levellersre emlékeztet ez a fajta muzsika, ezt a koncert végén meg is említjük Lucának, aki - jaj, de fiatal! - nem is hallott még róluk. (Csak neki egy Levellers videó linkje: http://www.youtube.com/watch?v=DFzijwOWMAY) Mindnesetre nagyon tetszik az irány, lehetne belőle több, de a zenekar átlagéletkorát tekintve az a hajó valójában már elment, hobbi marad, mint sok tucat más tehetséges formációi esetében. Bevallva-bevallatlanul. (A zenekar honlapja a http://www.megacsend.hu/ oldalon érhető el, a meghallgatható számoknál sajnos még nem Luca énekel.)
Luca második zenekara a Mig-Rain és őket már hallottuk korábban is. Nem csalódunk, mert ugyanolyan. Intenzív, dinamikus, de az énekes fiú egyelőre a kinézetre jobban gyúrt, mint hangra, ott még kellene egy kis fejlesztőmunka. Luca ebben a zenekarban "vokálabb", mint a Megacsendben, bár ez alkalommal sajnos sokszor elnyomta a nagyon hangos és a kellő távolságban már zajjá turmixolódó hangszerek hangja is. Cserében viszont szólt a basszusgitár, gratula a hangszer mesterének élvezetes, fürge, nem letapadós játékáért.
A végére persze Zsini is befutott, hogy jöhessen velünk haza. (Csak a történet kereksége kedvéért.)
Mindent összevetve megérte az este, több okból is:
- Lucát látni önmagában öröm, hátha még énekel is ;)
- a Művészbázis olyan hely, ami valahogy itt maradt a múltból, ilyen és hasonló színpados kocsmákban és szabadtéri helyeken múlattam serdülőkorom majd' minden hétvégéjét, és
- valószínűleg így vannak ezzel mások is, mert az átlagéletkor nem a 18 felé tolódott, ami külön megnyugvással töltött el, s számításaimat a zenészek ujján meg-megcsillanó gyűrűk is megerősítették.

Örülök, hogy ilyen bemelegítése lehetett a következő, koncertekkel teletervezett hetemnek. Luca, szuper vagy, énekelj! Én meg maradok a színpad másik oldalán. Örömmel, alázattal.

Bizet: Die Perlenfischer - A gyöngyhalászok (Alte Oper, Frankfurt - 2009. február 25.)

Üzleti útjaimon rendszerint - a nyelvi akadályokat leküzdő és áthidaló - komolyzenei eseményekkel igyekszem színesebbé tenni a hivatal-szürke időt. Különösen így van ez, ha néhány kiemelten zenekedvelő kollégával hoz össze a sors, mint ahogy ez legutóbbi frankfurti utamon is történt.
A járatom délután indult, így a délelőttöt nyugodtan tevékenykedve a "gyárban" töltöttem, amikor jött az sms Ruditól - van-e kedvem este operába menni. Naná, hogy van - gondoltam, aztán egyből arra is, hogy kedvem van, viszont operához illő ruhám nincs. Sebaj, egyszer élünk, a munka-elegánsban talán nem veszik fejem még Frankfurtban sem. Pozitív visszajelzésem után már csak pontosan kellett érkeznie a járatomnak - ez nem így történt, tehát rohanásba váltott onnantól a kellemes esti program. Pozitívumként egyetlen dolgot ki kell emelnem az utazás és az opera közötti időszakból- amellett, hogy a taxiban egy fékezés során sikerült úgy bevágnom a lábam, hogy a térdem belilult (!), de legalább nem tört el semmim - kedvenc frankfurti boltomban sikerült opera-kompatibilis ruházatra szert tennem.
Az előzetes tervek szerint úgy volt, hogy Rudi megveszi a jegyeket, én odaesek negyed hétre, iszunk valamit és szórakozunk. (Azt, hogy mit fogunk látni, a történet ezen szakában még nem tudtam.)
Ehhez képest negyed hétkor Rudi még nem volt sehol, viszont addigra megtudtam, hogy Bizet A gyöngyhalászok című operájához lehet majd szerencsénk, ráadásul a híres karmester, Christoph Poppen (http://www.christophpoppen.com/) vezényletével. Hosszú sorok kígyóztak a pénztárnál, de én abban a tudatban várakoztam a bejárat előtt, hogy kedves kollégám már régen bejegyesített minket estére - hiszen ellenkező üzenetet nem kaptam.
Fél hétkor kezdtem aggódni, mivel nem jelentkezett, így felhívtam. Kiderült, hogy jegy még nincs, illetve hogy Rudi nem is jó helyen várakozik, így abban maradtunk, hogy beállok a sorba és reménykedünk, hogy sikerrel járunk, ha pedig nem, akkor elmegyünk vacsorázni és megbeszéljük a másnapi egyeztetés néhány napirendi pontját.
Hét előtt pár perccel kerültem sorra, alig pár jegy volt még - borzalmas helyre, gyakorlatilag a zenekar mögé. A pénztárosnő ennek ellenére udvariasan feltette a kérdést, hogy melyik oldalra parancsolok jegyet vásárolni. A helyzet komolyságát mérlegelve a bal zenekar-hátnéző emelvényre böktem és máris boldog tulajdonosa lettem két akusztikailag és vizuálisan is keveset ígérő jegynek, ráadásul megleltem Rudit is.
A helyünk felé igyekezve azonban a jegyszedők egy újratervezést nyomtak az addig sem különösebben programszerű történésekbe, ugyanis a mi helyünkre nem lehetett leülni, onnan a későbbiek során egy ária volt hivatott az égbe szárnyalni - nyilvánvalóan a mi hathatós segítségünk nélkül. Kezdtem megijedni, hogy végül mégis vacsorázni leszek kénytelen, de a jegyszedő hölgy gondolkodás nélkül kicserélte a jegyünket: kettő darab, a földszint 9. sorának közepére szóló jegyre.
Óriási élmény volt. A gyöngyhalászok barátság- és szerelmi története az egész testemet átjárta, betöltötte. Egyetlen dolog zavart csupán: vagy elindultam a süketülés rögös útján vagy a frankfurti operának meglehetősen "dongás" az akusztikája, néha egészen pince-hangulatúvá verődtek a hangok a teremben. Cáfoljon vagy erősítsen meg valaki, aki járt ott és jobb hallása van, mint nekem.
(Tudom-tudom, valójában ez nem is kritika, hanem élménybeszámoló a szerencséről, de klasszikus darabokra vonatkozóan annyira limitált ismerettel rendelkezem, hogy nem tudom, hogy mi a jó, a jobb, a legjobb, csak azt, hogy nekem mit jelentett és mit éltem át. Így jellemzően nem is nagyon írok komoly zenei kutakodásaimról - ha nincs hozzá elmesélni való történetem.)


Ez a fénykép kb. onnan fotózódott, ahová az eredeti jegyünk szólt. Ugye, remek hely? ;)

Furcsa pár (Centrál Színház, 2009. április 23.)

Az első tavaszi napsugarak elhitették velem, hogy egy könnyed darabra van szükségem, így jutottam el gimnáziumi barátnőmmel Neil Simon mára már kultikussá játszott 1965-ös The odd couple-jének nőiesített változatára.

A darab a várakozásaimnak megfelelt. (Bár megelégedhetnénk ennyi kritikával, de ha már hosszú hallgatás után írtam, nem állok meg egy mondatnál.)

Láttam már férfi változatát, a filmet, a női változatra azonban mégsem készültem fel teljesen. A poénok egy része nagyon bugyuta szőkésre volt hangolva, ráadásul nem is a két főszereplő, a furcsa pár voltak a legfurcsábbak, hanem a női kultikus kör - ilyen kör tartós összejárása és szurka-piszkával megfűszerezett barátsága a valóságban egyszerűen nem létezik. Nincs az a közös hobbi, ami tartósan egyben tudna tartani egy friss nyugdíjast, egy rendmániást, egy szétszórtat, egy rágcsáló rendőrt, egy nőgyógyász üzletasszony-szeretőjét és egy habókos aligserdültet.

Innentől fogva pedig számomra az egész leginkább szürreális mesévé vált - könnyebb is volt így elviselnem a színpadi történéseket. A zsigeri kényszeredettségből előtörő nevetést szerencsére néhány kivétellel helyén tudtam tartani, így viszonylagos rezzenéstelenség jellemzett az előadás alatt, ami persze nem volt cél, de valahogy így alakult. Ez mondjuk hozzásegített néhány tárgyilagos megfigyeléshez, hiszen nem vakított el az instant viccesség.

Borbás Gabi slampos Olive Madison figurája a helyén volt, de rajta kívül leginkább senkiről nem tudnék hasonlót állítani. Nyertes Zsuzsa nem tudta hitelesen hozni a rendmániás hisztérikát, legalábbis a rendmániás részét - a szerep szerep maradt. Cseke Katinka rendőrnője a Harmadik Műszak Faith Yokasára emlékeztetett, már amikor át bírtam lendülni a Dr. Bubót szorongató állatorvosi asszisztens vízióján. Nem könnyíti meg egyetlen színész helyzetét sem, ha reklámban szerepel. Főleg, ha megjegyezhető, fejbebillogozódó, szerethető reklámban teszi azt.

Székhelyi József és Papp János esetlenül aranyosak voltak a Costazuela testvérek szerepében és vicces jelmezt kaptak legalább. Ráadásul napját sem tudom, hogy Székhelyi Józsefet színpadon láttam - valahogy elkerültem az utóbbi időben.

A történetet szerintem mindenki ismeri. Meglepődnék, ha lenne még olyan, aki nem tudja, hogy a végén a furcsa pár nem tud együtt élni, mert képtelenek a kompromisszumra és belátásra, de persze nem lenne vígjáték, ha nem egy kis mosolyporral szórná meg a se veled, se nélküled viszony végét a szerző.

S itt kell megállni, elbúcsúzni és hazamenni, mielőtt rájövünk, hogy a furcsa pár valójában személyiségünk két pólusa, s valójában az üzenet az, hogy magunkkal sem fogunk tudni tökéletesen kijönni soha.