Lévay-Kunze: Mozart! (musical - Budapesti Operettszínház, 2009. június 18.)

Van-e annál magányosabb és szánalmasabb érzés, amikor az ember rivalgó, állva tapsoló tömeg közepén ül és próbál rájönni a miértekre. Nos, én így jártam a Mozart! musical előadása után.

Az elmúlt években kimondottan divat lett musical-színházba járni, megteremtődött egy új réteg, aki a zenés előadásokat preferálja. Három színház van ma Magyarországon, ahová a nézők biztosan elengánsan érkeznek; az egyik az Operettszínház - utalva arra, hogy ez a réteg igenis ad a külsőségekre, a ruha pont ugyanannyira az élmény része, mint az, ami a színpadon történik. A jegy ára sem hivatott mást sugallni - ez ember nem jár az Operettbe minden nap, egyszerűen meg sem engedhetné magának, de nem csak a jegyár miatt, hanem mert nem is olyan könnyű egy-egy előadásra helyet foglalni. Ha pedig nem jár minden nap, akkor ami ott van: JÓ.

Talán nem sikerült kellően elegánssá varázsolódnom, hogy megfelelően átéljem az élményt vagy csak szokás szerint rossz passzban voltam, de nekem nem volt állótapsos élmény. Nem igazán tetszett a musical maga sem, túlságosan fókuszba helyezte Mozart lázadó szellemét, de géniuszát nem, ha ehhez nem járultak volna meztelen, félmeztelen megjelenések Mészáros Árpád Zsolttól, aki Mozartot játszotta, egy magával mit kezdeni nem tudó, szorongásból lázadó hülye kis mitugrásszá silányult volna a zeneszerző a darabban, így cserébe egy jóképű "hülyegyerek" lett belőle. Mint korunk "megasztárjai".

A rendezés kritikája az én szememben talán pont az, amit a szünetben sokan dícsértek: mégpedig a folyamatos pezsgés-mozgás, a színpadtechnikát maximálisan kihasználó helyszínváltások. Gyakorlatilag semmi nincs a képzeletre bízva, minden tálalva, cicomásan, csak le kell nyelni.

Mindehhez Mészáros Árpád Zsolt megjelenését és énekstílusát is hozzáadva, kiszámíthatóvá vált az egész színpadi játék, a második felvonást már kimondottan untam: vágyakozva néztem, hogy mikor jutunk el újra - a keretes szerkezetből fakadóan - a nyitóképhez. (Mészáros Árpád Zsolt tud énekelni, nem értem, hogy miért kell mégis affektálva tennie, miért kell felkapkodnia a zárósorok végén a hangot...)

Azért még lehet, hogy adok magamnak egy esélyt és elmegyek egyszer a másik szereposztásban megnézni, hátha úgy elfogultabb leszek és nyitottabb (éljen Dolhai Szuperszerény Attila!). Mindenképpen az Operettszínház érdemei közé tartozik, hogy nyáron sem áll meg az élet. Hiszen a szórakozási igény nem megy el nyaralni. Lehet, hogy a piac igényeit illő lenne máshol is felismerni?

(Az Operettszínház programja - is - megtalálható a www.operettszinhaz.hu oldalon.)

Megacsend és Mig-Rain koncert a Művészbázisban (2009. június 19.)

Kutyás Luca, akinek akkora szemei vannak, hogy mindig a Soundgarden Black Hole Sun számához készült klippje jut eszembe róla, akiket viszont ő nagyonfiatalsága okán valószínűleg nem is ismer, nos tehát Kutyás Luca egy este két zenekarral is fellépett a mindig füstös Művészbázisban és mivel erről a rendhagyó eseményről hírt adott, így nem tehettük meg, hogy ne legyünk ott.
A Megacsend kezdett - Zsini még sehol, hol jár már - kellemes, szépen összerakott zene, hegedűvel. Luca világít a fényben, nem neki kedvez a parányi színpad megvilágítása, de ő az egyetlen, aki igazán látszik így. Érdekes szöveg - bár sajnos az érthetőség a hangosítás oltárán feláldozódott, mint ahogy a basszusgitár is megszűnt a színpad érdeklődő oldalán figyelők számára létezni - kedves, szerethető dallamok: Luca hangja szép keret, aláfestés, bár többet érdemelne, több hangot, több lehetőséget. Kicsit a Levellersre emlékeztet ez a fajta muzsika, ezt a koncert végén meg is említjük Lucának, aki - jaj, de fiatal! - nem is hallott még róluk. (Csak neki egy Levellers videó linkje: http://www.youtube.com/watch?v=DFzijwOWMAY) Mindnesetre nagyon tetszik az irány, lehetne belőle több, de a zenekar átlagéletkorát tekintve az a hajó valójában már elment, hobbi marad, mint sok tucat más tehetséges formációi esetében. Bevallva-bevallatlanul. (A zenekar honlapja a http://www.megacsend.hu/ oldalon érhető el, a meghallgatható számoknál sajnos még nem Luca énekel.)
Luca második zenekara a Mig-Rain és őket már hallottuk korábban is. Nem csalódunk, mert ugyanolyan. Intenzív, dinamikus, de az énekes fiú egyelőre a kinézetre jobban gyúrt, mint hangra, ott még kellene egy kis fejlesztőmunka. Luca ebben a zenekarban "vokálabb", mint a Megacsendben, bár ez alkalommal sajnos sokszor elnyomta a nagyon hangos és a kellő távolságban már zajjá turmixolódó hangszerek hangja is. Cserében viszont szólt a basszusgitár, gratula a hangszer mesterének élvezetes, fürge, nem letapadós játékáért.
A végére persze Zsini is befutott, hogy jöhessen velünk haza. (Csak a történet kereksége kedvéért.)
Mindent összevetve megérte az este, több okból is:
- Lucát látni önmagában öröm, hátha még énekel is ;)
- a Művészbázis olyan hely, ami valahogy itt maradt a múltból, ilyen és hasonló színpados kocsmákban és szabadtéri helyeken múlattam serdülőkorom majd' minden hétvégéjét, és
- valószínűleg így vannak ezzel mások is, mert az átlagéletkor nem a 18 felé tolódott, ami külön megnyugvással töltött el, s számításaimat a zenészek ujján meg-megcsillanó gyűrűk is megerősítették.

Örülök, hogy ilyen bemelegítése lehetett a következő, koncertekkel teletervezett hetemnek. Luca, szuper vagy, énekelj! Én meg maradok a színpad másik oldalán. Örömmel, alázattal.

Bizet: Die Perlenfischer - A gyöngyhalászok (Alte Oper, Frankfurt - 2009. február 25.)

Üzleti útjaimon rendszerint - a nyelvi akadályokat leküzdő és áthidaló - komolyzenei eseményekkel igyekszem színesebbé tenni a hivatal-szürke időt. Különösen így van ez, ha néhány kiemelten zenekedvelő kollégával hoz össze a sors, mint ahogy ez legutóbbi frankfurti utamon is történt.
A járatom délután indult, így a délelőttöt nyugodtan tevékenykedve a "gyárban" töltöttem, amikor jött az sms Ruditól - van-e kedvem este operába menni. Naná, hogy van - gondoltam, aztán egyből arra is, hogy kedvem van, viszont operához illő ruhám nincs. Sebaj, egyszer élünk, a munka-elegánsban talán nem veszik fejem még Frankfurtban sem. Pozitív visszajelzésem után már csak pontosan kellett érkeznie a járatomnak - ez nem így történt, tehát rohanásba váltott onnantól a kellemes esti program. Pozitívumként egyetlen dolgot ki kell emelnem az utazás és az opera közötti időszakból- amellett, hogy a taxiban egy fékezés során sikerült úgy bevágnom a lábam, hogy a térdem belilult (!), de legalább nem tört el semmim - kedvenc frankfurti boltomban sikerült opera-kompatibilis ruházatra szert tennem.
Az előzetes tervek szerint úgy volt, hogy Rudi megveszi a jegyeket, én odaesek negyed hétre, iszunk valamit és szórakozunk. (Azt, hogy mit fogunk látni, a történet ezen szakában még nem tudtam.)
Ehhez képest negyed hétkor Rudi még nem volt sehol, viszont addigra megtudtam, hogy Bizet A gyöngyhalászok című operájához lehet majd szerencsénk, ráadásul a híres karmester, Christoph Poppen (http://www.christophpoppen.com/) vezényletével. Hosszú sorok kígyóztak a pénztárnál, de én abban a tudatban várakoztam a bejárat előtt, hogy kedves kollégám már régen bejegyesített minket estére - hiszen ellenkező üzenetet nem kaptam.
Fél hétkor kezdtem aggódni, mivel nem jelentkezett, így felhívtam. Kiderült, hogy jegy még nincs, illetve hogy Rudi nem is jó helyen várakozik, így abban maradtunk, hogy beállok a sorba és reménykedünk, hogy sikerrel járunk, ha pedig nem, akkor elmegyünk vacsorázni és megbeszéljük a másnapi egyeztetés néhány napirendi pontját.
Hét előtt pár perccel kerültem sorra, alig pár jegy volt még - borzalmas helyre, gyakorlatilag a zenekar mögé. A pénztárosnő ennek ellenére udvariasan feltette a kérdést, hogy melyik oldalra parancsolok jegyet vásárolni. A helyzet komolyságát mérlegelve a bal zenekar-hátnéző emelvényre böktem és máris boldog tulajdonosa lettem két akusztikailag és vizuálisan is keveset ígérő jegynek, ráadásul megleltem Rudit is.
A helyünk felé igyekezve azonban a jegyszedők egy újratervezést nyomtak az addig sem különösebben programszerű történésekbe, ugyanis a mi helyünkre nem lehetett leülni, onnan a későbbiek során egy ária volt hivatott az égbe szárnyalni - nyilvánvalóan a mi hathatós segítségünk nélkül. Kezdtem megijedni, hogy végül mégis vacsorázni leszek kénytelen, de a jegyszedő hölgy gondolkodás nélkül kicserélte a jegyünket: kettő darab, a földszint 9. sorának közepére szóló jegyre.
Óriási élmény volt. A gyöngyhalászok barátság- és szerelmi története az egész testemet átjárta, betöltötte. Egyetlen dolog zavart csupán: vagy elindultam a süketülés rögös útján vagy a frankfurti operának meglehetősen "dongás" az akusztikája, néha egészen pince-hangulatúvá verődtek a hangok a teremben. Cáfoljon vagy erősítsen meg valaki, aki járt ott és jobb hallása van, mint nekem.
(Tudom-tudom, valójában ez nem is kritika, hanem élménybeszámoló a szerencséről, de klasszikus darabokra vonatkozóan annyira limitált ismerettel rendelkezem, hogy nem tudom, hogy mi a jó, a jobb, a legjobb, csak azt, hogy nekem mit jelentett és mit éltem át. Így jellemzően nem is nagyon írok komoly zenei kutakodásaimról - ha nincs hozzá elmesélni való történetem.)


Ez a fénykép kb. onnan fotózódott, ahová az eredeti jegyünk szólt. Ugye, remek hely? ;)

Furcsa pár (Centrál Színház, 2009. április 23.)

Az első tavaszi napsugarak elhitették velem, hogy egy könnyed darabra van szükségem, így jutottam el gimnáziumi barátnőmmel Neil Simon mára már kultikussá játszott 1965-ös The odd couple-jének nőiesített változatára.

A darab a várakozásaimnak megfelelt. (Bár megelégedhetnénk ennyi kritikával, de ha már hosszú hallgatás után írtam, nem állok meg egy mondatnál.)

Láttam már férfi változatát, a filmet, a női változatra azonban mégsem készültem fel teljesen. A poénok egy része nagyon bugyuta szőkésre volt hangolva, ráadásul nem is a két főszereplő, a furcsa pár voltak a legfurcsábbak, hanem a női kultikus kör - ilyen kör tartós összejárása és szurka-piszkával megfűszerezett barátsága a valóságban egyszerűen nem létezik. Nincs az a közös hobbi, ami tartósan egyben tudna tartani egy friss nyugdíjast, egy rendmániást, egy szétszórtat, egy rágcsáló rendőrt, egy nőgyógyász üzletasszony-szeretőjét és egy habókos aligserdültet.

Innentől fogva pedig számomra az egész leginkább szürreális mesévé vált - könnyebb is volt így elviselnem a színpadi történéseket. A zsigeri kényszeredettségből előtörő nevetést szerencsére néhány kivétellel helyén tudtam tartani, így viszonylagos rezzenéstelenség jellemzett az előadás alatt, ami persze nem volt cél, de valahogy így alakult. Ez mondjuk hozzásegített néhány tárgyilagos megfigyeléshez, hiszen nem vakított el az instant viccesség.

Borbás Gabi slampos Olive Madison figurája a helyén volt, de rajta kívül leginkább senkiről nem tudnék hasonlót állítani. Nyertes Zsuzsa nem tudta hitelesen hozni a rendmániás hisztérikát, legalábbis a rendmániás részét - a szerep szerep maradt. Cseke Katinka rendőrnője a Harmadik Műszak Faith Yokasára emlékeztetett, már amikor át bírtam lendülni a Dr. Bubót szorongató állatorvosi asszisztens vízióján. Nem könnyíti meg egyetlen színész helyzetét sem, ha reklámban szerepel. Főleg, ha megjegyezhető, fejbebillogozódó, szerethető reklámban teszi azt.

Székhelyi József és Papp János esetlenül aranyosak voltak a Costazuela testvérek szerepében és vicces jelmezt kaptak legalább. Ráadásul napját sem tudom, hogy Székhelyi Józsefet színpadon láttam - valahogy elkerültem az utóbbi időben.

A történetet szerintem mindenki ismeri. Meglepődnék, ha lenne még olyan, aki nem tudja, hogy a végén a furcsa pár nem tud együtt élni, mert képtelenek a kompromisszumra és belátásra, de persze nem lenne vígjáték, ha nem egy kis mosolyporral szórná meg a se veled, se nélküled viszony végét a szerző.

S itt kell megállni, elbúcsúzni és hazamenni, mielőtt rájövünk, hogy a furcsa pár valójában személyiségünk két pólusa, s valójában az üzenet az, hogy magunkkal sem fogunk tudni tökéletesen kijönni soha.

Képzett-társítások - AEGON estek a Nemzetiben (Parti Nagy Lajos, Banga Ferenc) - 2009. január 29.

Parti Nagy Lajos munkásságát, aki színházba jár akkor is ismeri, ha azt hiszi, hogy nem. Ír, fordít, színpadra alkalmaz - Parti Nagy mesterien bánik a szavakkal, s nem csak papírra vetve, hanem Alföldi Róbert vendégeként, személyesen is.
Az est apropója: megjelent A pecsenyhattyú és más mesék címmel egy mesekönyv, melynek 13 mese-átiratáért Parti Nagy, a rajzokért Banga Ferenc a felelős. Hogy a mesékhez készültek-e a rajzok vagy a mesék a rajzokhoz? Részletkérdés. Tudjuk mindannyian, akik a nézőtéren foglalunk helyet, hogy az írások és a képek is megállnák a helyüket egymás nélkül is, de így, együtt: ütősek. Jó eséllyel vonul be majd a 77 magyar népmese és a Négyszögletű kerekerdő után a magyar gyermekirodalomba a kötet a maga frissességével, gyermekien ártatlan, mégis rendkívüli leleményről számot adó nyelvi képeivel. Hiszem, pedig engem nem ösztönöz egyetlen meséja sem könnycsorgató nevetésre, nekem néha túl sok a kapocs a mostani korral, túl direkt a híd. Ám mindezt nem érzem abban és akkor, ahogy Parti Nagy a saját meséit olvassa. Hihetetlen, hogy egy írónak mesemondó orgánuma is van, irigykedem nagyon. Jobb is így, jó is nagyon, hogy Alföldit az est szerkesztője nem nagyon hagyja érvényesülni, alig-alig kell kérdeznie, mindannyian hallgatunk - szájtátva.
A mesék, történések között cimbalomzene, virtuóz, rögtönzött, odaillő, dinamikájában kortárs. Ha semmi nem történt volna, csak a zene, számomra már akkor tökéletes lett volna az este. Meg is kerestem a művész nevét, hogy tudjak rá figyelni: Lukács Miklós.
Banga Ferenc az az alkotó, aki szeret beszélni, viszont nem tud. Alföldi Róbert nem is nagyon tudja felfuttatni az elhangzottakat, kínosan feszengünk és megváltásra várunk. Banga mesél, de jobb lenne, ha rajzolna. Aranyos bácsi. Az alkotó a lapokon ragadt. De hát miért is kellene tudnia eladni magát, ő nem a szavak embere. Egész megbocsátó hangulatba kerülök, de valahogy várom a végét.
Hosszú percekig állunk a parkolóból kifelé a sorban. Hosszú este volt, de jó volt a Parti.

Kocsák Tibor - Miklós Tibor: Anna Karenina (Madách Színház, 2009. január 21.)

Lehet, hogy elég lenne annyi: musical volt.

A kiváncsiság hajtott a Madách Színházba: szerettem volna tudni, hogy mit lehet kihozni egy könnyednek éppen nem nevezhető műből "megmusicalesítve", de nem árulok el nagy titkot, ha erőteljes prekoncepcióim voltak a darabbal kapcsolatosan... Be kell vallanom, hogy Anna, Karenin, Vronszkij és a többiek valahogy az én konzervatív fejemben nem bírtak dalra fakadni, de ha mégis tették volna, biztosan nem táncoltak volna közben.

A Madáchban viszont énekelnek ÉS táncolnak is, ráadásul mindezt úgy, hogy a történet feszültségét, drámaiságát feloldja a sokszor közhelyfűzérekből álló, sokszor pedig nem is érthető szöveg, a színpadon tébláboló színészek, akik inkább "dalban mondják el", mintsem a legkisebb erőfeszítést is tegyék arra vonatkozóan, hogy eljátsszák...

A szerelméért mindent feláldozó, a társasági életből kiközösített, önmagát felőrlő, majd elkeseredettségében és csalódásában magát a vonat alá vető nő helyett egy modern szappanopera-hősnővel rokon karakter jelenik meg, akit a mű olvasása nélkül (néha még azzal is - a szerk.) értelmezhetetlen szerepű és rokonsági kapcsolatú emberek vesznek körül a rohanva egymást követő színek alatt. (Őszintén érdekelne, hogy mit írnak majd a nézőteret megtöltő gimnazisták a Tolsztoj műről a musicales interpretációt követően.)

Szerednyei Béla nem álmodott gigantikus díszletet - hála érte - hanem megelégedett a szimbolista hosszú fehér függönyökkel, amelyek térként, viharos szélként és selymes vonalvezetőként is jól funkcionáltak. A már-már minimalista díszletbe sehogy sem illett viszont a velencei gondola - egyértelműen giccsbe hajlította az egyetlen dolgot, amelyről pozitívan tudtam volna nyilatkozni.

A mélypont pedig szegény Vikidál Gyula bácsi volt, aki a hangját és önmagát kereste mind a szerepében, mind a színpadon. Őt szánalmas volt így látni, mert akit az ember szeret, vele még inkább kritikus és én szerettem, ahogy ő használta a hangját, mokány alakját, tehetségét valamikor. Az idő elszaladt, s a nem prózai szerepekben a kor, a megfáradtság, a szakmai vég látványosabban és egyértelműbben kirajzolódik. Sajnálom, hogy a valaha-volt-ikonnak senki nem mer szólni, hogy ezt lehet, hogy inkább mégsem kellene már.

Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését. Nem azért, mert tetszett, hanem mert egyértelműen más volt, mint a mostanában egyre nagyobb teret nyerő plasztik-életérzésre rácukormázazott musicalecskék.

(A Madách Színház honlapja: www.madachszinhaz.hu)

Garaczi László: Pompásan buszozunk!

Nem eltűntem, nem megszűntem, sőt: olvastam, láttam is, csak az írástól tartottam távol magam. A blog-írástól legalábbis. Saját magamnak megígértem: 2009. az én-írás éve lesz, igyekszem előkészíteni hozzá mindent. Legfőképpen magamat. Tisztulok, tanulok.

De ez nem jön sehogy Garaczihoz, bár a Pompásan buszozunk! pont annyi, mint a címe. Alkalmas felületes, könnyed, fél kézzel a buszon kapaszkodós olvasáshoz. Rövid egységekre töredeztetett, azokon belül is jó esetben egy-egy bekezdésnek van önmagával legalább kapcsolata, a többi szabad asszociáció.

Valahol van egy mélyen belefűzött vezetőszál (a titkárnő kicsúzlizása), de ez is csak fel-felsejlik, közben pedig egy nagy emlékkupac, sztorizás az egész. Mesélés, dumálás, mint amikor az ember érettségi találkozón van és "arra emlékszel, amikor a Grőber"... A stílus végig könnyed, a mondanivaló néha oda nem illően komor, de a következő sor már nyakon is önti egy kis mázzal, hogy ne legyen olyan szívbemarkoló a "fogmosás, tükör: semmi sem látszik belőlem, csak a bűn" jellegű mondatok igazi tartalma, sőt ne is legyen igazi tartalma. Ez is csak egy kis mozaik, lényegtelen az egész szempontjából.

Nem tudom, hogy mi volt a szándéka Garaczinak ezzel a könyvvel. Tippem szerint ő egy ilyen pároldalas gondolatfutamot egy este simán összedob. Vagy mondjuk egy Szeged - Budapest buszozás alatt. Még tudatmódosító szer sem kell hozzá. Nekem pedig ennyi nem elég. Egy Garaczitól semmiképpen sem.

De azért pompásan buszozunk, buszozom - nélküle, a továbbiakban.

Garaczi László: Pompásan buszozunk! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
Garaczi László honlapja: http://garaczi.fw.hu/