Eugéne Ionesco: A magányos

A könyv nem tudatosan került a kezembe. A véletlenek, sőt: mások véletlenei játszottak közre abban, hogy megvásároltam. És el is olvastam. Erőltetett menetként.
Ilyen művek olvasásakor vagyok igazán boldog, hogy nem kötnek a jómodor korlátai, nem vagyok elkötelezett egyetlen kiadó, író vagy stílus mellett sem, mert ez a könyv úgy ahogy van rossz. Vannak megcsillanások, de ezért még nem szokás könyvet megjelentetni.
A történet gyakorlatilag egy magába és filozófikus kérdéseibe záródó egyszerű hivatalnok szorongással teli magányos élete és a forradalomból kinövő, a valóság dimenzióját elhagyó képzelgések egymásutánja.
Az Ionesco drámák bázisán valami "ütősebbet" vártam... Oldalakon keresztül nem történik semmi és még az a semmi sincs úgy megírva, hogy élvezettel olvasná az ember. Aztán oldalakon keresztül a lét nagy kérdéseit feszegető monológ, majd az érzelemmentes, monoton unalom. Szorongást kellene visszaadnia, a semmitevés és az értéktelenség érzetéből fakadó feszültséget, a teljes ívet, amin az ember lelke átmegy, vagy méginkább a periodicitást, ahogy a reménytelibb napokat felváltják a sötét, pesszimista időszakok, de eddig az élményig a könyv nem juttatja el az olvasót.
A könyv amúgy is idegesítő semmibe révedő stílusa mellett a kissé sznob olvasót tovább hergelik az elírások, amelyek nem az írót, hanem a szerkesztőt minősítik. Az automata helyesírás-ellenőrző nem fog szólni, hogy a "jobbra üveges ajtó nyílt egy nagy helységre" már az általános iskolában, Hilda néninél sem állta volna meg a helyét, vagy hogy az "unkahúg" az ebben a formában egy békalányra utal... Egy idő után viszont már ezen hibák, könyvkiadói-pörsenések felfedezése jelentette azt a minimális örömet, amelyet Ionesco nem tudott nyújtani és még csak az erre irányuló legkisebb erőfeszítésnek sem találtam nyomát.
Értékelendő a Barrus Könyvkiadó Kft. felvállalása, de nem ártott volna, ha egy kontroll-csoportra ráeresztik ezt a 173 oldalt...

(Eugéna Ionesco: A magányos, Barrus Könyvkiadó Kft., 2007.)

Páll Tibor Krisztián, a békés lelkű felforgató

A Szigeten ismertem meg. Nem festőként, hanem Woolmark-reklámnak álcázott szórakozó fiatalként. Ez nem tegnap történt, de máig emlékszem rá. Azóta figyelem, követem az életét. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy négy elemű „magángyűjteményemben" három kép tőle származik majd.

Most jött vissza Rómából. Ösztöndíjasként volt, felemás érzelmekkel tért haza, de műveiben megjelent valami „olaszos". Ő is tudja, mondja is, mutatja is, én pedig örömmel nézem Budapest belvárosának egyik forgalmas utcáján az új alkotások egy részét, amelyeket másként már nem lenne lehetőségem látni. Eladva, átadva vannak. Nincs kesztyűm, mégis megérinthetem az egyiket, sőt: tarthatom is, amíg a többi kép bevándorol. A kezembe kerülő antik fatálca [Szent Ferenc kiűzi a galambokat a süllyedő Velencéből] magában nyomott mintás tálalófelületén Assisi Szent Ferenc félig pálltiborkrisztián-kék, félig tálcaarany háttér előtt galambot repít az égbe. Mindennek van jelentése, üzenete. „Tanulmányaim szerint Giotto nevéhez fűződik az addig kizárólag arany háttér felváltása kékre. A gótikára jellemző a szakrális arany háttér, majd jött a mester és lazított a dolgokon” – okulok. Ezen a tálcán az arany a kékbe még csak az utat keresi, hangsúlyos, de nem éles a váltás. Legalábbis nem olyan éles, mint a tálca hátoldalán lévő, híradós élményanyagból (is) táplálkozó képnek, melyre avatatlan ujjaim vége szépen rásimul, nem kis bűntudatot ébresztve a műalkotások előtt ösztönösen áhítattal adózó műkedvelő énemben.

A „többi" képet már a fóti műteremben tekinthetem meg, a festő kommentárjaival. Olyan, mint egy kis titkos szeánsz. Majd én tudni fogom, hogy mi miért és miért ott és miért éppen úgy, de az igazság az, hogy felére sem emlékszem mindannak, ami elhangzott, mert befogadói képességemben meglehetősen korlátozott vagyok. Mint ahogy képrészleteket tekintve is elbuktam: a közelmúltbeli toscanai nyaralásomra is emlékeztető rezidencia kerítésén belül híres megfestett kutyák sorakoznak…[Flashmob II. Giotto és a többiek] Ki festett argentin dogot? És közép-ázsiai juhászt? Giottot felismerem, ő a művész kutyája. Láttam már más képen is, élőben is. Mellette vanEyck „papucsos" kis terriere, őt ezer közül is… de csak a két pár papucs miatt emlékszem az eredeti vanEyck kép pár részletére. Na, de a gumiba tekeredő pincsi-szerűség? Vagy a fehér csivava? Rettentően műveletlennek érzem magam, s ez a kép befogadását is akadályozza, de – szerencsére - nem teszi lehetetlenné. Amint enyhülök, egyre inkább tetszik. Majdnem vételi opciót jelentek be, de aztán hamar rájövök, hogy nincs több falfelület, ahová bármit tehetnék és a saját – anyagi – lehetőségeimmel is csínján kell bánni.

Sajnálkozom magamban, de már az „Apatondó" tálcára festett freskó-hasonmásnál járunk, s a szívem meghasad: miért nem lehet mindenkinek ilyen üde és derűs az apaság, ilyen idilli? A kép címe a fejembe égett. Párhuzamok, rejtett kapcsolatok – néhány betűben ennyi minden. Nem rosszindulatból, hanem játékból. Mert az életben úgyis minden változik, semmi sem biztos, sztoikus nyugalommal lehet akár a festő saját gúnyának is tárgya. Finoman célkeresztbe helyeződve.

A másik tálcán Fiat Punto – kutyákkal zsúfolva – tényleges élmény Rómából. A pompei házioltár törékeny kígyóalakja a tálca formájával mozdul együtt, az égbe, átlósan mutatva. „Bűn a kutyákat magukra hagyni a kocsiban" – gondolom egy percre, de aztán figyelmesen hallgatom tovább, ahogy Pálci mesél. Mert már régen nem a tárgyi tudás és az alkotói háttér az, amit az egymásba érő mondatok jelentenek számomra, ez már mese, egy történet, melyet rögzíteni lett volna érdemes – a tudás, a stílus, a szeretet, az alázat, az ötletesség, a játékosság – mind-mind benne vannak, de reprodukálni, visszaadni lehetetlen. Ez akkori és ottani volt, csak nekem. Örömmel tölt el a személyre-szabott intimitás, de sajnálom a tömegeket, akik nem fogják tudni, hogy milyen híradós történetből keveredtek a képre az angyalszárnyas-romos kép szereplői vagy a cipekedők, s hogy hányszor festette át az ing színét a művész, hogy miért olyan a szereplők szája, amilyen, hogy hogyan kapcsolódik a kaspó mintája a kép egészéhez és így tovább. A tömegeket, akik nem tudják majd azt sem, hogy a „fafegyveres-gyerekkatonás" képen az előtérben álló fiú egy tévés-híradós néger szereplő és a festő korábbi szerelmének fakított, újraértelmezett mása, aki kinézhetne a számára biztosított térből, de aztán inkább a provokáció elkerülése érdekében mégis inkább lesütötte szemét és engem Ottóra, festőművész barátom szintén festőművész barátjára emlékeztet. És azt sem, hogy a vulkános képet már akkor lefoglaltam, amikor még készen sem volt – és nem azért, mert sötét és ebből fakadóan depressziósnak kellene lennie, hanem mert harmonikussága már a részleten átütött. A vágyott harmónia legalább a képen, s így egy kicsit talán a kép által is az enyém lehet. Persze ezt a festményt sem hoztam még el, ott jobb helye van, jobb a közeg. Ő is okuljon csak. Én is okulok.

Közben pedig hiszem, hogy egyszer ez az ember sokra viszi. Egyszer híres lesz. Nagyon. Arcpirítóan. Mert letisztultságával felforgat, míg békés-összhangjával romokba dönt mindent, ami ellene szólhatna. Egyszerűen szerethető, okosan szerethető, szenvedélyesen szerethető.

Ő Páll Tibor Krisztián. Festőművész. Művész.

(A honlapja éppen fejlődik, de érdemes megnézni: http://www.palltiborkrisztian.hu/)




Valaki felismeri a képen látható híres ebeket? Várom a nálam műveltebbek megfejtéseit. :)
A kép amúgy még megvásárolható, ha valakit érdekel, vegye fel a kapcsolatot a művésszel.

Paul Auster: Holdpalota

Ha valaki a szavak erejéért, az érzékletes leírásokért olvas könyvet, akkor Paul Auster Holdpalotája könnyen kedvenc kortárs olvasmányai közé kerülhet, ha viszont önállóan szeretné elképzelni, hogyan folytatódhat egy történet anélkül, hogy már a felvezetésben egyértelműen utalnának rá, hogy merre görbül a cselekmény: nos, akkor inkább olvasson mást.
Paul Auster ért a szavakhoz, s szerencsére Vághy László fordítása sem egyszerűsítette le, törte össze a gyönyörű, önmagukért értékes mondatokat. Sajnos ez a könyv sem mentes az elgépelésektől – de azt hiszem, lassan kénytelen leszek ezzel megbarátkozni. Az új kiadású könyvek esetében – hiába a modern technika – úgy tűnik, nem tudnak hibátlant alkotni. Sajnos. Ja, és Tokió néha Kínában van. Ez az olimpia idején kevésbé zavaró, de valakinek feltűnhetett volna azért…
A történet valójában családregény, mégha az elején nem is így indul. Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden szál szépen összeér a végén, de Auster nem az a romantikus lelkületű író, az ő karakterei szenvednek, minden mértéket meghaladó módon, emberfeletti kínokon mennek át. A főhős Marco Stanley Fogg – mint ahogy nevének mindhárom része felfedezőkre utal – a földrajzi térben utazva felfedezi önmagát, saját történelmét.
Fogg önként vállalt életvitel-minimalizmusa egy igazán érdekes lelki tanulmány arról, hogy meddig van lefelé és hol ér véget a tudat és kezdődik a robotpilóta üzemmód, amikor a test megszűnik létezni emberi valójában és vegetál, a végsőkig fenntart, hogy aztán összeomolhasson. Ez a könyv egyik legértékesebb része. Az emberi butaság és szenvedés máz-mentes keveredése, a test és lélek mindenki által megélni vágyott, de soha sem mert kínjainak útikönyve. A rendelkezésre álló javak (könyvek) felélése, áron aluli értékesítése a befogadást követően – áldozatok. Főhősünk legalább annyira szereti a könyveket, mint én, ha nem jobban, mégis megválik tőlük, hogy éljen. Fura metafora, de röviden summázza azt, hogy valahol mégiscsak a könyvek jelentik az életet.
Hogyan kell egy festményt befogadni? A Holdpalota önképző része ebben a tekintetben rendkívül kifinomult és nekem tetsző. Pontosan így érdemes tenni, ha az ember megengedhet ilyen luxust magának. Nekem eddig egyetlen egyszer nyílt életemben ilyenre lehetőségem – egy éves angliai száműzetésem során, amikor nem tudtam mivel lekötni a bennem buzgó művészeti érdeklődést. De hiányzik. Tervezem is, hogy adok majd magamnak néhány nap ajándékszabadságot, hogy újra befogadóvá váljak, kikapcsolt telefonos, elmélyült, becsukott szemmel visszaidéző képnézővé. Lehet, hogy kezdhetném akár azzal a két festménnyel (két kortárs, mindkettő festőművészről tervezek a későbbiekben írni: Páll Tibor Krisztiánról és Bóna Ottóról is), amelyek már az enyémek, még sincsenek még nálam… Ugyan azok nem holdfényes képen túlra mutató tájat ábrázolnak, de nekem fontosak…
Auster nem tudta, hogyan fejezze be a könyvet, ez tisztán látszik. A cselekmény happy endért kiált, a morbid halálokkal tűzdelt út végén az ember vágyna a pozitív kicsengésre… Szerintem Auster meg is írta ezt a változatot. Hiszem. Én legalábbis biztosan megírtam volna, mert az ilyen végekben lehet igazán brillírozni, főleg, ha tudjuk: soha nem látja senki. És Auster tudta ezt. Ezért is nyúlt egy másik, hozzá közelebb álló megoldáshoz: hagyta a hőst tovább szenvedni. Ebben a végjátékban viszont inkább nyűglődősre sikerült a nagy gyalogos kivonulás, amellett, hogy rövid a könyv többi részéhez viszonyítva, mintha erejüket vesztették volna a szavak is. Az utolsó oldalaknál már őszintén vártam, hogy vége legyen. A könyvnek.

My blueberry nights - A távolság íze (film)

Gazdagabbak lettünk egy csókjelenettel, amelyik megérdemli, hogy mindenidők legjobb tizes listáján szerepeljen. De ez már a film végén történik. Addig el kell jutni. És nem is gondolná az ember, hogy odáig eljutni, ebben a felgyorsult világban milyen lassan, hány mérföld és nap után lehet. Még akkor is csak késleltetetten, egyoldalúan, de viszonzottan.
Wong Kar-Wai filmje romantikus film. Nem egymásnakesős vagy humoros, nem amerikaias. Pont ettől lesz nézhető, élvezhető, érezhető, s bár a történet sodrása inkább hasonlít egy kényelmes folyóéhoz, mégsem untam egyetlen percét sem. Erről talán a fények, a sok-sok színes berendezési tárgy (a kék fal - piros fotel - zöld asztal mesterhármasa festőért kiált, annyira tökéletes), részlet, az érdekes kameraszögek, a zene - és még megannyi, a szemnek láthatatlan, de a tudatalattit élénkítő masszázzsal kényeztető apróság tehetnek. Az üveg minősége torzítja a képet, hozzáad, elvesz - így lesz más és más a szín, a fények, az alakok, a mozgások a kis kávézó kirakatán, a süteményes pulton, a memphisi kocsma ajtaján, illetve a biztonsági kamera üvegén keresztül. Mintha minden érzékünkkel egyszerre látnánk a filmet, egyszerre kellene néznünk - ezért képtelenség elsőre teljes egészében befogadni. Nekem még másodjára sem ment, mert gyermeki énem mindig felülkerekedik az elemző felnőttön és folyton megrekedek a primer élvezet szintjén, ahelyett, hogy komplexebb örömök felé indulnék.
Mind a három helyszín más, de van átkötés - fények, fények, fények. Giccses is lehetne akár, de mégsem az, vízzel keverve, visszatükröződve, elsuhanva, mintha önálló szereplői lennének a filmnek. A fényekkel alázattal kell bánni és akkor hálás segítőjévé válnak az embernek. A My blueberry nights nem erre példa. Inkább arra, hogy ha valaki kellően bátor, hogy egy bizonyos mennyiség felett használjon fényeket, azok úgy fognak önálló életre kelni, hogy nem ölik meg a történetet, hanem új dimenziót nyitnak a filmen belül.
Jude Law bevitt egy rétegfilmet a multiplexekbe. Nem tudom, hogy ott mennyire lesz sikere. Viszont a nem túl elvetemült, de igényes mozinézők körében szerintem DVD-n is tarolni fog. Mert azért mindenkinek szüksége van a romantikára, a happy endre, így meg egy különleges látásmódba bújtatva máris tálalva van, ha nem is instant és nem is szimpla hepimíl.
Jude Lawt eddig is szerettem, ezután is fogom, Jeremy karaktere kimondottan jól állt neki és hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ő egy igazi sármos pasi. Sokan eszegetnénk vele pitét esténként, még akkor is, ha valami miatt egy kicsit túl sok volt a gondolkozós távolbarévedése ebben az alkotásban. A másik szereplő, aki egyszerűen megkerülhetetlen: Natalie Portman. A pókeres jelenetben, ahogy kezét szája elé téve huncutul nevet... Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy unalmas heteroszexuális vagyok, mert egy ilyen nőért, aki ennyire NŐ, nagyon lehetne rajongani. Így nekem marad ő színészNŐként, a szélhámos szerencsejátékos szerepében szerethetően, szenzációsan, natalieportmanosan bájosan. Az ő arca, az ő ártatlan megjelenése kell ahhoz, hogy ez az érzelmileg törékeny figura erősként és mégis megtörhetőként jelenhessen meg a vásznon.
Nem A távolság íze lesz az év sikerfilmje, de mindenkinek bátran merem ajánlani. Olyannyira, hogy jövő hét szerdán (2008. augusztus 6-án) a frissen önszerveződött FUKK megamozi estéjén az egyik film ez lesz. Így harmadszor is megnézhetem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=86kckraMXtI

Hát nem álomszépek a színek?

Veszélyes Szeszélyek (Ruttkai Éva Színház, 2008. július 25.)

Az egész úgy kezdődött... Hogy jött egy e-mail, melyben a színház igazgatója kérte, hogy terjedjen a hír, hogy lesz ez az előadás, mert olyannyira nem fogynak a jegyek, hogy félő: le kell mondaniuk. Több sem kellett nekünk, lelkes mindenmentőknek, szerveződtünk előadásmentésre és lettünk is hatan. Az már az e-mailben írt "egységáron" számítva is szép támogatás, de azért rejtegetett még meglepetést az e-mail marketing: a jegyek az egységárnál 40%-kal drágábbak voltak. Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, ismét becsaptak, de legalább megnézem, hogy mit jelent az, hogy szétnyitható tető...
A szétnyitható tető tényleg érdekes, hirtelen megvilágosodtam, hogy mi is szűrődött be néha-néha éjszakai, irodámban töltött munkavégzésem közben, ráadásul kivételesen az eső sem esett, így kiláthattunk az égre, ami még sötétségében és mozdulatlanságában is jobban lekötötte az embert, mint maga a darab.
Nem is tudom, hol lehet megfogni egy olyan darabot, amelyben mindenki énekel, de valójában a szeretőt játszó fiatal színésznőn kívül senki nem tud, amelyben a történetvezetés a szilveszteri kabarék hangulatát idézi, s ahol a nézőtér mellett elhelyezett "zenesarok" elnyomja az énekhangot.
Esztergályos Cecília nem lesz soha más, mint a Família Kft-ben, nem tudom, hogy magától-e vagy a rendezők kérik, hogy erősítsen rá erre a vonalra, mert "azt" még mindenki látta, nézte. Inkább magától. Néha nekem túl sok, mintha csak ő maga játszana a saját kedvéért, a saját maga szórakoztatására. A motoros bőrszerelés kimondottan jól áll neki, melege is lehet, sajnálom.
Az író sem törte össze magát, hogy a cselekményt kidolgozza, a Zöld Kutya Kommandón a mai napig nevetünk - mi is "sorozatgyilkosok" vagyunk, akik "kutyákat árulnak", bár csak átvitt értelemben. Viszont ha megfeszülünk, akkor sem tudunk olyan kínosan arcpirító táncot ropni hozzá, mint Szanitter Sorozatszínészvagyokésjóképűésezértismernekazemberek Dávid, s közben énekelni, no, azt meg aztán biztosan nem. De kínunkban nevetni bármikor, bárhol, bármilyen szituációban tudunk, magunkon is. Most sem tettünk másként: jól megmentettük az előadást, amiért kár volt, sajnos az "altatás" nem kerülhető el.
Az est pozitív hozadéka, hogy a Zöld Kutya Kommandón felbuzdulva megalakult Egyesületünk keretein belül a Futrinka utcai KultúrKlub - röviden FUKK. (Ez egyben kifejezi a darabról alkotott, egybehangzó véleményünket is.)
Így innentől be fogok számolni a FUKK-történésekről is, ajánlókról. A következő közös kultúr-kiruccanás 2008. augusztus 1-én (péntek) esedékes, amikoris egyik drótszőrű vizslánk örökbefogadójának, Lucának a koncertjére (Mig-Rain zenekar) megyünk a Művészbázis nevű helyre (http://www.muveszbazis.hu/). Lehet csatlakozni, jó lenne, ha sokan lennénk. S akkor hátha más is írna, nem csak én. ;)

Mamma Mia! (film)

Ne engem olvassatok, feleim, menjetek inkább moziba és lássátok. :) Ennyi a rövid kritikai összefoglalóm.

Bővebben: szkeptikus voltam, hogy a Városmajori Színpadra tervezett Mikszáth-estémet, amely eső miatt elmaradt (és becsaptak az esőnappal, mert soha nem is tudtak volna az esőnapon előadást tartani, így vissza kellett váltanom a jegyeket, pedig ma már süt a nap és lett volna kedvem este színházba menni, de mindegy is), képes lesz pótolni az ABBA-slágercsokrából épült musical.
Az első felcsendülő slágernél még azon töprengtem, hogy hogyan lehetséges, hogy gyakorlatilag az ABBA slágerek szövegét már akkor is tudtam, amikor még nem is beszéltem angolul, pedig otthon biztosan nem hallgattuk őket, nem tartoztak a családi hallgatási-irányzathoz, de aztán valahogy elfelejtettem az egészet és csak élveztem a pillanatot, néha azon kapva magam, hogy a fejemben bőszen énekelek együtt minden dalrafakadó színésszel. (Sajnos a mellettem ülő hölgy nem csak a fejében énekelt, így egy idő után már én sem énekeltem sehol, csak próbáltam elkülöníteni az ő hangját a filmbéli hangoktól meg a fejemben kavargó mindenféle egyéb hangtól.)

A szereplőgárda parádés. Meryl Streep egész egyszerűen A TÖKÉLY, de Pierce Brosnan, Colin Firth, Christine Baranski, Julie Walters mindannyian nagyon profik és így az egész szép és értékes keretet kap. Nem tudom, hogyan választották ki Meryl Streep lányának szerepére Amanda Seyfriedet, de Sophie karaktere abszolút az övé, bár talán rajta látszott egyedül, hogy neki ez nagyon fontos és komoly dolog (meg is értem), a többiek egymás társaságát élvezték, a bolondozást, a szürreálisba csúszó élesváltásokat a párbeszédek és az éneklések között, így az emberre óhatatlanul átragadt a jókedv már a film legelején, nekik pedig nem kellett művészi alakítást nyújtaniuk, elég volt a rutinjukra és tehetségükre építeniük. Emiatt jó az egész.

Amúgy a történet banális: adott egy görög szigeten nevelkedő lány, aki nem ismeri az édesapját. Rábukkan édesanyja naplójára, amelyből három lehetséges apafigurát azonosít, s hogy utánajárjon a dolgoknak, mind a hármat meghívja az esküvőjére. Persze mind a hárman el is mennek. Ebből lesz a keveredés, a régi sebek felhasadnak és mindenki énekel.

A rendezés vagy zseniális vagy annyira rossz, hogy azt az ember nem meri feltételezni, így életbe lép a "vagy" előtti rész, tehát zseniálissá lesz. Merthogy vannak azok a részek, amikor beszélnek, itt szerintem nem ronthatott a rendező, egy Meryl Streep akkor is jól csinálja, amit csinál, ha álmából felkelve, migrénnel kell a kamera elé állnia. Aztán vannak a nótacsoportok. Ezek teátrálisak, kendőlobogtatósak, égbe meredősek, táncolósak. A kettő egységtípus között viszont nincs átmenet, egyikből robbanunk a másikba, majd lassulunk vissza újra. Kell egy bizonyos lelkület ahhoz, hogy az ember ne rohanjon ki a moziból, ezt beismerem. "B"-kategóriásokkal menekülésre késztetett volna az egész koncepció, de az "A"-osztállyal kényeztető tejszínes fürdő hideg koktéllal és pálmafákkal.

A nyár könnyed néznivalója tehát: Mamma Mia! És még pironkodnunk sem kell miatta, hiszen a retró divat. Azért a munkahelyi ABBA-hallgatást azonnal tessék ABBA-hagyni. ;)

Paris, je t'aime (film)

Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)
A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!

A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.

Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6