Az A38-on mindig az Esti Kornél győz - akárki előtt (2011. április 2.)

Régen Mezőtúr azt jelentette, hogy át kell szállni a "kispirosra", hogy tovább vonatozzunk a rokonokhoz a világ végére. Mostanra a városról egészen másra asszociálok, egy számomra új felfedezésre, egy igazán lendületes, tehetséges és magával ragadó együttesre, a mezőtúri Esti Kornélra.

Kellően "öreg" vagyok már ahhoz, hogy elmondhassam: sokat láttam, s ehhez nem csak korom, hanem a zene, koncertek iránti lelkesedésem is hozzásegített. Az A38-ra pedig eleve szívesen megyek, pedig már a bejutáshoz le kell küzdenem a tériszonyomat (hurrá, palló!), majd odabenn a klausztrofóbiámat (és itt nem a Kiscsillag által megénekelt Santa Claus alias Mikulásra gondolok). De mindig megéri. Csupa felfedezés számomra minden egyes "nagykoncert", mindig szerelmesen térek haza, így lett nekem egy Tóth Evelin rajongásom és most már többszörösen az Esti Kornél.

Most sem rájuk mentünk, hanem a Kiscsillagra, de én már tudtam, hogy menthetetlen vagyok. Nem is csalódtam, megint éltek a színpadon, újra olyan volt, mint régen, amikor egy másik irodalmi nevű zenekar határozta meg az egyetemi bulikat, ahová korunkból fakadóan még illegálisan lógtunk be, most meg már talán éppen korunkból fakadóan be sem engednének. Jah, kérem, pedig most már tényleg fizetőképes keresletté váltunk legalább. Én mindenképpen. Olyannyira, hogy a vételárnál nagyobb összeget is bátran fizetnék egy dedikált albumukért, s nyugodtan mernék nagyobb összegben fogadni arra, hogy az Esti Kornél sikeres lesz. Néhány hónap, fél év, év és már minden csatorna fel-felkap egy-egy számot, én mondjuk a Mit akarsz látnit mondanám, de ez csak merő önzés, nekem az a legkedvesebbek egyike.

A lényeg, hogy őket játszani fogják, s nem ők lesznek előzenekar, hanem nekik lesz majd előzenekaruk... Persze csak remélni merem, hogy akkor majd nem csábulok el és a főzenekarra koncentrálok. Vagy ezt inkább ígérnem illene.

A Kiscsillag (mostani főzenekarként) nekem kellemesen jó volt, szerethető, Lovasit ki a fene nem, hát rajta nőttem fel, de akkor is. Kiszámítható már ez a jóság, ami pedig az ungergound világban unalmas. Minden tökéletesen klappol, minden pont annyira vicces, ami "éppcsak" mosolyra elég, de arra igen, s a rajongók életkora minimum az enyém fele, ami feszélyez, mert hát ők mit tudnak a Lovasiról, meg arról, amikor még műbőr BKV-bérlet tokban volt a Sziget Napijegy, meg arról, hogy úgy is meg lehetett beszélni egy-egy kiruccanást, hogy nem volt mobiltelefon... Hihetetlen. Szóval Kiscsillag nekem jobb lett volna akkor, most meg nem szerettem, hogy mellettem a tömegben rágyújtottak, hogy rámöntötték a sört, miközben "vigyáztak", hogy megmozdulni nem lehetett, hogy nem hallottam az éneket, mert nyertem a nyakamba egy önjelölt énekest, aki úgy üvöltötte a szöveget a fülembe, mintha csak egy személyben lettem volna az X-Faktor összes mentora és a Megasztár komplett zsűrije, továbbá stílszerűen a Csillag születik ítészgárdája is. De hát sajnos nem jött át, úgyhogy nekem ez az egész profi volt, kellemes volt, de nem különleges. - Hiába adtak bele mindent ott a színpadon, én már mást vettem, jól laktam, nem voltam fogékony hangulatban vagy egyéb. - Ellenben az Esti Kornéllal. (Igyekszem minél többször leírni a nevüket, hogy rögzüljön, hiszen, kedves olvasóim vagytok már egy páran, tessék csak figyelni rájuk, megvásárolni az albumukat, eljönni a koncertjeikre, megismerni azt, hogy mi lehet az irány, mert hogy ők ott lesznek a sodrásban, abban én biztos vagyok, és a megérzéseim ritkán hagynak cserben.)

Szóval Mezőtúr egy új állomás, egy új zenei sziporka, egy együtt mozgó-lélegző, szemérmetlenül fiatal és mégis nagyon képzett, fegyelmezett, de a színpadon ellazuló csoportosulás, egy igazi kis zenei zigóta otthonaként asszociálódik a fejemben. Esti Kornél. Köszönöm.

http://www.estikornelband.hu/

Azt meg különösen lájkolnám, ha a mai fiatalok inkább az E.K. frontemberét ikonizálnák (amúgy tényleg csinos srác! - Nagy István), s nem a média-tunningolt műanyagsztárokat, akikből nem lesz honlapra már semmi. Az értéket nem szégyen szeretni.

Keressétek őket a Facebookon is. De méginkább a koncerteken. Én is fogom. Amíg még lesz esélyem rájuk "nyugdíjas" tempóban jegyet vásárolni, és nem kell napokkal előtte odaülni hálózsákban a jegypénztár elé. :)

Keith Huff: Jó zsaru, rossz zsaru (Centrál Színház, Budapest)

Akárki akármit mond: Stohl András jó színész és a színpadon csak ez számít. Teljesen mindegy, hogy mi történt és hogyan a deszkákon kívül, de ott és akkor hozza a szerepet, formálja a jellemet, borzolja a kedélyeket, ahogy azt kell.

A darab meglepő, újszerű, friss: valójában két ember, két barát, két rendőr párbeszédére épül. A díszlet szürkesége, egyhangúsága és egyszerűsége nem vesz el semmit a történetből, inkább erősíti azt: oda kell figyelnünk, nincs más, ami elvonja a figyelmünket (leszámítva a mellettem szenvedő fiatal pláza-párt, akiken egyértelműen látszik, hogy Stoht inkább a valóságshowból ismerik, mint a színházból). Ülök a széken és azon gondolkodom, hogy ki más kaphatta volna meg ezt a szerepet. De nem jut eszembe senki. S ez független attól, hogy mit gondolok arról, amit tett.

Stohl a szangvinikus, impulzív, erőből gondolkodó, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mégis kirakat-pedáns rendben élő Dennyt alakítja. Az elején közömbös, lelketlenül unalmas monologizálás után rohamtempóban vágtat a darab íveken át, Stohl pedig dühönghet, csapkodhat, magába roskadhat, felvonultathat mindent, amit tud, vagy ami egész egyszerűen benne van.

Szabó Győzőnek az alkoholproblémákkal küzdő, lúzer Joey szerepében nem igazán jut babér, a karakter higgadtsága néha tutyimutyiságnak tűnik messziről, s mintha a rendező is hangsúlyozni akarta volna háttérszerepét: pulóvere csuklyája a fején. Pedig Szabó Győző szeret és tud is az arcával mesélni, de így, a félhomályban és arcilag leárnyékolva ennek egyáltalán nincs jelentősége, ha játszik is, magának teszi. A végén persze kiderül, hogy minden ellenére ő a pozitív főhős, viszi a feleséget, gyereket, házat, miközben a rossz elbukik. Hiszen mindannyian ezt várjuk, a jónak kell győzedelmeskednie.

Más kérdés, hogy Győző karaktere jónak minősül-e vagy csak Denny egyre-másra felbukkanó stiklijei fényesítgetik nem létező glóriáját. Szerencsére a színészek sem akarják ránk erőltetni, hogy döntsünk, a darab kétpólusúsága végig megmarad, még a végén sem érezhetünk valódi diadalt. Vagy talán mégis: Stohl elbukott, ez a való világ...

(Centrál Színház - http://www.centralszinhaz.hu/)

Dan Gordon: Esőember (Belvárosi Színház, 2010. július 1.)

Visszatértem. Nem is akárhogy! A Belvárosi Színház Esőember produkciója volt az, ami visszahozott az íráshoz. Mert újra úgy érzem, hogy végre megszólíttattam, végre én is ott voltam a darabban.

Parádés szereposztás, zseniális rendezés és szerethető történet. Kulka János és Nagy Ervin egyértelműen a hátukon viszik az egész előadást. Olyannyira összeforrnak a szerepükkel, hogy nem is tudom elképzelni, hogy mást is választhattak volna Raymond és Charlie Babbitt szerepére.

A színpadkép nagyon minimalista, újhullámos, semmi extra, mindennek funkciója van és a terek is érvényesülnek. Nem akar a képi jelenlét ledominálni semmit a mondanivalóból, de remekül támogatja, erősíti a mondanivalót. Kicsit autista maga a megjelenés is. Semmi cicoma, semmi funkció mentes dekor, semmi színorgia.

A történet az 1988-as Esőember című film színpadra alkalmazott kivonata. Ki ne látta volna a Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével készült eredetit? S ha valaki látta, akkor sokszor érzi az előadás során azt, hogy a Belvárosi Színház színpadán is megjelennek a film derültséget keltő vagy szívbe markoló, de mindenképpen karakteres mozdulatai, mimikái, hanglejtései. Nagy Ervin maga is Tom Cruise kicsit - persze sokkal sármosabb kivitelben, Kulka János pedig egyértelműen "ugyanabból" az autistából merített leginkább, akit alapul vett a szerep megformálásához Dustin Hoffman is. Talán itt kicsit lehetett volna merészebben hozzányúlni a darabhoz, egy kicsit mássá tenni, hiszen sem a "korunk vállalkozói", sem pedig az autisták nem egyformák.

Mindenképpen kiemelendő, hogy az előadás nem titkolt célja, hogy az embereket közelebb hozza az autizmus megértéséhez, a produkció létrejöttéhez szakmai szervezetként az Autisták Országos Szövetsége is hozzájárult. Reménykedem abban, hogy az emberek nem értik félre a darabot és nem úgy mennek haza, hogy az autisták tehát társadalmi interakcióikban korlátozott, de kiemelkedő képességekkel rendelkező emberek. Mert ez sajnos nem így van. Mint a teljes populációban, úgy az autisták között is vannak többé és kevésbé magas intelligenciával rendelkező egyének.

A darab felelevenítette gimnáziumi éveim utáni egy év angliai tartózkodásom, amikor egy középsúlyos értelmi fogyatékos autista gyermek mellett láttam el felügyelői, majd később nevelői feladatokat is. Éppen ezért majdnem elsírtam magam az utolsó színpadképen, amikor Raymund Babbitt Charlie vállára hajtja lassan a fejét. Én magam is átéltem hasonlót, tudom, hogy milyen érzés: Peter engem és csak engem tüntetett ki azzal, hogy igazi puszit adott, ráadásul önszántából és néha egészen heves szeretetrohamok törtek rá, amikor szorosan átölelt. Az érzés újra feltört. Mert különlegesnek éreztem magam. Valakinek, aki kapott egy rést a várfalon. S ezt az érzést tudták átadni a színészek nekem újra. Kulka - Babbitt az én vállamra hajtotta a fejét. Köszönöm!

(A darab honlapja: http://esoember.com/)

Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.

Joseph Brodsky: Velence vízjele

Elsőre utáltam. Kisebbrendűségi érzés vett rajtam erőt, miután majdnem minden oldalon lábjegyek tucatjain kellett átrágnom magam, hogy megtudjam, ki és mi volt a hivatkozott személy. Bevallom, ez olyannyira felbosszantott, majd elkeserített, hogy sem a mondanivaló, sem a hangulat nem tudott közel férkőzni hozzám, s cserében alig vártam, hogy az amúgy is rövid írás végére érjek. Nem terveztem újraolvasást. Az ember nem szereti magát kényelmetlenül érezni, különösen nem egy magányos cselekvés közepette (olvasás).

Aztán úgy adódott, hogy újra elővettem. Higgadtan, átgondoltan. Ez segített abban, hogy rájöjjek: a lábjegyek az olvasó számára nem tartalmaznak a mű élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges információt, hiszen a személyek kiléte említésük milyensége miatt nem releváns, inkább az életrajzi vonalhoz adnak kitekintést, már annak, aki Brodsky élettörténetében kíván elmerülni, én pedig határozottan nem tartozom ehhez a körhöz egyelőre. Az olasz kifejezések jelentését ismerem, miattuk sem kellett a lap aljára ugranom szememmel. Ezáltal, hogy nem ide-oda cikázott a pillantásom, az alkotás selymes, vízszerű írás-vászonná vált. Élvezhető, szemléletes, leírásokban gazdag művé, amely mégis inkább hangulatát, mint valóját kívánja átadni a szeretett, csodált, rajongott városnak, Velencének.

A rövid fejezetek alkalmassá tették metrózás közbeni olvasásra is, s ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvnek valójában nincsen története, tehát nincs mit nyomonkövetni, nem kötelező a teljes, osztatlan figyelem a befogadáshoz. Öt perc alámerülés Velencében, aztán munka, bevásárlás vagy bármi egyéb. Nem okoz törést, nem dráma.

Egy megalázott olvasó másodszorra nagyon veszélyessé válik, én is így jártam. Minden apró zavar örömmel töltött el. Lélekben pezsgőt bontottam, amikor rájöttem, hogy a biologizáló metaforikus részek valójában áltudományosak. Ha valaki időt szán arra, hogy kibontsa, hogy mit is írt a szerző, csalódik: mert a szerző nem írt semmit. Csak azt szépen tette.

A szépség pedig Brodsky elméletével ellentétben nem melléktermék. Erre a legjobb példa ez az írása. Lábjegyek nélkül, Velence felé.

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

Kampec Dolores koncert (A38, 2009. július 24.)

Valaha nagy dolog volt nem házilag másolt kazettához jutni. Nekem sem volt túl sok, de közöttük leledzett egy Kampec Dolores. Meditatív, szeánsz-szerű dallamaik töviskoszorúként csavarodtak már akkor is az ember tudata köré, kiváncsi voltam hát, hogy az elmúlt évek alatt ők vajon mennyit és miben változtak.

Gyakorlatilag itt le is zárhatnám az írásom, mert nem változtak semmit. Ugyanolyan lelkes-kedves, szerethető, összeszedett és jól komponált zenekar, mint régen. Hiába teltek az évek, ugyanazt hozzák, mint anno. Felovasósan, közönség-közelien, mint régen. Mintha most lehetne először underground-nak vagy "alterosnak" lenni.

A közönség hálás, de lehet is: mindannyian nagyjából egyszerre voltunk fiatalok, s a múltidézés mindenképpen nagy kortyokat jelent az örök ifjúság forrásából, egészségünkre hát!

Picurka hátrány, hogy a Zöld Pardon hangosabb és túl közel van. Emellett a koncert után techno diszkó kezdődött, ami a levezetésben némiképpen akadályozta a Kampec Doloresre gyűlt közönséget - az oszlatás identifikáció nélkül is tökéletesre sikerült. Így éjfélkor már visszaváltozhattunk, s elmúlt a varázs.

A zenekar honlapja: http://www.kampecdolores.hu/