Kultur-kalandozások blogon innen és túl

Az A38-on mindig az Esti Kornél győz - akárki előtt (2011. április 2.)

2011-04-04T20:19:00.011+02:00

Régen Mezőtúr azt jelentette, hogy át kell szállni a "kispirosra", hogy tovább vonatozzunk a rokonokhoz a világ végére. Mostanra a városról egészen másra asszociálok, egy számomra új felfedezésre, egy igazán lendületes, tehetséges és magával ragadó együttesre, a mezőtúri Esti Kornélra.

Kellően "öreg" vagyok már ahhoz, hogy elmondhassam: sokat láttam, s ehhez nem csak korom, hanem a zene, koncertek iránti lelkesedésem is hozzásegített. Az A38-ra pedig eleve szívesen megyek, pedig már a bejutáshoz le kell küzdenem a tériszonyomat (hurrá, palló!), majd odabenn a klausztrofóbiámat (és itt nem a Kiscsillag által megénekelt Santa Claus alias Mikulásra gondolok). De mindig megéri. Csupa felfedezés számomra minden egyes "nagykoncert", mindig szerelmesen térek haza, így lett nekem egy Tóth Evelin rajongásom és most már többszörösen az Esti Kornél.

Most sem rájuk mentünk, hanem a Kiscsillagra, de én már tudtam, hogy menthetetlen vagyok. Nem is csalódtam, megint éltek a színpadon, újra olyan volt, mint régen, amikor egy másik irodalmi nevű zenekar határozta meg az egyetemi bulikat, ahová korunkból fakadóan még illegálisan lógtunk be, most meg már talán éppen korunkból fakadóan be sem engednének. Jah, kérem, pedig most már tényleg fizetőképes keresletté váltunk legalább. Én mindenképpen. Olyannyira, hogy a vételárnál nagyobb összeget is bátran fizetnék egy dedikált albumukért, s nyugodtan mernék nagyobb összegben fogadni arra, hogy az Esti Kornél sikeres lesz. Néhány hónap, fél év, év és már minden csatorna fel-felkap egy-egy számot, én mondjuk a Mit akarsz látnit mondanám, de ez csak merő önzés, nekem az a legkedvesebbek egyike.

A lényeg, hogy őket játszani fogják, s nem ők lesznek előzenekar, hanem nekik lesz majd előzenekaruk... Persze csak remélni merem, hogy akkor majd nem csábulok el és a főzenekarra koncentrálok. Vagy ezt inkább ígérnem illene.

A Kiscsillag (mostani főzenekarként) nekem kellemesen jó volt, szerethető, Lovasit ki a fene nem, hát rajta nőttem fel, de akkor is. Kiszámítható már ez a jóság, ami pedig az ungergound világban unalmas. Minden tökéletesen klappol, minden pont annyira vicces, ami "éppcsak" mosolyra elég, de arra igen, s a rajongók életkora minimum az enyém fele, ami feszélyez, mert hát ők mit tudnak a Lovasiról, meg arról, amikor még műbőr BKV-bérlet tokban volt a Sziget Napijegy, meg arról, hogy úgy is meg lehetett beszélni egy-egy kiruccanást, hogy nem volt mobiltelefon... Hihetetlen. Szóval Kiscsillag nekem jobb lett volna akkor, most meg nem szerettem, hogy mellettem a tömegben rágyújtottak, hogy rámöntötték a sört, miközben "vigyáztak", hogy megmozdulni nem lehetett, hogy nem hallottam az éneket, mert nyertem a nyakamba egy önjelölt énekest, aki úgy üvöltötte a szöveget a fülembe, mintha csak egy személyben lettem volna az X-Faktor összes mentora és a Megasztár komplett zsűrije, továbbá stílszerűen a Csillag születik ítészgárdája is. De hát sajnos nem jött át, úgyhogy nekem ez az egész profi volt, kellemes volt, de nem különleges. - Hiába adtak bele mindent ott a színpadon, én már mást vettem, jól laktam, nem voltam fogékony hangulatban vagy egyéb. - Ellenben az Esti Kornéllal. (Igyekszem minél többször leírni a nevüket, hogy rögzüljön, hiszen, kedves olvasóim vagytok már egy páran, tessék csak figyelni rájuk, megvásárolni az albumukat, eljönni a koncertjeikre, megismerni azt, hogy mi lehet az irány, mert hogy ők ott lesznek a sodrásban, abban én biztos vagyok, és a megérzéseim ritkán hagynak cserben.)

Szóval Mezőtúr egy új állomás, egy új zenei sziporka, egy együtt mozgó-lélegző, szemérmetlenül fiatal és mégis nagyon képzett, fegyelmezett, de a színpadon ellazuló csoportosulás, egy igazi kis zenei zigóta otthonaként asszociálódik a fejemben. Esti Kornél. Köszönöm.

http://www.estikornelband.hu/

Azt meg különösen lájkolnám, ha a mai fiatalok inkább az E.K. frontemberét ikonizálnák (amúgy tényleg csinos srác! - Nagy István), s nem a média-tunningolt műanyagsztárokat, akikből nem lesz honlapra már semmi. Az értéket nem szégyen szeretni.

Keressétek őket a Facebookon is. De méginkább a koncerteken. Én is fogom. Amíg még lesz esélyem rájuk "nyugdíjas" tempóban jegyet vásárolni, és nem kell napokkal előtte odaülni hálózsákban a jegypénztár elé. :)

Keith Huff: Jó zsaru, rossz zsaru (Centrál Színház, Budapest)

2010-12-18T13:34:00.006+01:00

Akárki akármit mond: Stohl András jó színész és a színpadon csak ez számít. Teljesen mindegy, hogy mi történt és hogyan a deszkákon kívül, de ott és akkor hozza a szerepet, formálja a jellemet, borzolja a kedélyeket, ahogy azt kell.

A darab meglepő, újszerű, friss: valójában két ember, két barát, két rendőr párbeszédére épül. A díszlet szürkesége, egyhangúsága és egyszerűsége nem vesz el semmit a történetből, inkább erősíti azt: oda kell figyelnünk, nincs más, ami elvonja a figyelmünket (leszámítva a mellettem szenvedő fiatal pláza-párt, akiken egyértelműen látszik, hogy Stoht inkább a valóságshowból ismerik, mint a színházból). Ülök a széken és azon gondolkodom, hogy ki más kaphatta volna meg ezt a szerepet. De nem jut eszembe senki. S ez független attól, hogy mit gondolok arról, amit tett.

Stohl a szangvinikus, impulzív, erőből gondolkodó, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mégis kirakat-pedáns rendben élő Dennyt alakítja. Az elején közömbös, lelketlenül unalmas monologizálás után rohamtempóban vágtat a darab íveken át, Stohl pedig dühönghet, csapkodhat, magába roskadhat, felvonultathat mindent, amit tud, vagy ami egész egyszerűen benne van.

Szabó Győzőnek az alkoholproblémákkal küzdő, lúzer Joey szerepében nem igazán jut babér, a karakter higgadtsága néha tutyimutyiságnak tűnik messziről, s mintha a rendező is hangsúlyozni akarta volna háttérszerepét: pulóvere csuklyája a fején. Pedig Szabó Győző szeret és tud is az arcával mesélni, de így, a félhomályban és arcilag leárnyékolva ennek egyáltalán nincs jelentősége, ha játszik is, magának teszi. A végén persze kiderül, hogy minden ellenére ő a pozitív főhős, viszi a feleséget, gyereket, házat, miközben a rossz elbukik. Hiszen mindannyian ezt várjuk, a jónak kell győzedelmeskednie.

Más kérdés, hogy Győző karaktere jónak minősül-e vagy csak Denny egyre-másra felbukkanó stiklijei fényesítgetik nem létező glóriáját. Szerencsére a színészek sem akarják ránk erőltetni, hogy döntsünk, a darab kétpólusúsága végig megmarad, még a végén sem érezhetünk valódi diadalt. Vagy talán mégis: Stohl elbukott, ez a való világ...

(Centrál Színház - http://www.centralszinhaz.hu/)

Dan Gordon: Esőember (Belvárosi Színház, 2010. július 1.)

2010-07-02T20:02:00.005+02:00

Visszatértem. Nem is akárhogy! A Belvárosi Színház Esőember produkciója volt az, ami visszahozott az íráshoz. Mert újra úgy érzem, hogy végre megszólíttattam, végre én is ott voltam a darabban.

Parádés szereposztás, zseniális rendezés és szerethető történet. Kulka János és Nagy Ervin egyértelműen a hátukon viszik az egész előadást. Olyannyira összeforrnak a szerepükkel, hogy nem is tudom elképzelni, hogy mást is választhattak volna Raymond és Charlie Babbitt szerepére.

A színpadkép nagyon minimalista, újhullámos, semmi extra, mindennek funkciója van és a terek is érvényesülnek. Nem akar a képi jelenlét ledominálni semmit a mondanivalóból, de remekül támogatja, erősíti a mondanivalót. Kicsit autista maga a megjelenés is. Semmi cicoma, semmi funkció mentes dekor, semmi színorgia.

A történet az 1988-as Esőember című film színpadra alkalmazott kivonata. Ki ne látta volna a Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével készült eredetit? S ha valaki látta, akkor sokszor érzi az előadás során azt, hogy a Belvárosi Színház színpadán is megjelennek a film derültséget keltő vagy szívbe markoló, de mindenképpen karakteres mozdulatai, mimikái, hanglejtései. Nagy Ervin maga is Tom Cruise kicsit - persze sokkal sármosabb kivitelben, Kulka János pedig egyértelműen "ugyanabból" az autistából merített leginkább, akit alapul vett a szerep megformálásához Dustin Hoffman is. Talán itt kicsit lehetett volna merészebben hozzányúlni a darabhoz, egy kicsit mássá tenni, hiszen sem a "korunk vállalkozói", sem pedig az autisták nem egyformák.

Mindenképpen kiemelendő, hogy az előadás nem titkolt célja, hogy az embereket közelebb hozza az autizmus megértéséhez, a produkció létrejöttéhez szakmai szervezetként az Autisták Országos Szövetsége is hozzájárult. Reménykedem abban, hogy az emberek nem értik félre a darabot és nem úgy mennek haza, hogy az autisták tehát társadalmi interakcióikban korlátozott, de kiemelkedő képességekkel rendelkező emberek. Mert ez sajnos nem így van. Mint a teljes populációban, úgy az autisták között is vannak többé és kevésbé magas intelligenciával rendelkező egyének.

A darab felelevenítette gimnáziumi éveim utáni egy év angliai tartózkodásom, amikor egy középsúlyos értelmi fogyatékos autista gyermek mellett láttam el felügyelői, majd később nevelői feladatokat is. Éppen ezért majdnem elsírtam magam az utolsó színpadképen, amikor Raymund Babbitt Charlie vállára hajtja lassan a fejét. Én magam is átéltem hasonlót, tudom, hogy milyen érzés: Peter engem és csak engem tüntetett ki azzal, hogy igazi puszit adott, ráadásul önszántából és néha egészen heves szeretetrohamok törtek rá, amikor szorosan átölelt. Az érzés újra feltört. Mert különlegesnek éreztem magam. Valakinek, aki kapott egy rést a várfalon. S ezt az érzést tudták átadni a színészek nekem újra. Kulka - Babbitt az én vállamra hajtotta a fejét. Köszönöm!

(A darab honlapja: http://esoember.com/)

Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

2009-11-27T16:44:00.007+01:00

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.

Joseph Brodsky: Velence vízjele

2009-08-19T14:34:00.005+02:00

Elsőre utáltam. Kisebbrendűségi érzés vett rajtam erőt, miután majdnem minden oldalon lábjegyek tucatjain kellett átrágnom magam, hogy megtudjam, ki és mi volt a hivatkozott személy. Bevallom, ez olyannyira felbosszantott, majd elkeserített, hogy sem a mondanivaló, sem a hangulat nem tudott közel férkőzni hozzám, s cserében alig vártam, hogy az amúgy is rövid írás végére érjek. Nem terveztem újraolvasást. Az ember nem szereti magát kényelmetlenül érezni, különösen nem egy magányos cselekvés közepette (olvasás).

Aztán úgy adódott, hogy újra elővettem. Higgadtan, átgondoltan. Ez segített abban, hogy rájöjjek: a lábjegyek az olvasó számára nem tartalmaznak a mű élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges információt, hiszen a személyek kiléte említésük milyensége miatt nem releváns, inkább az életrajzi vonalhoz adnak kitekintést, már annak, aki Brodsky élettörténetében kíván elmerülni, én pedig határozottan nem tartozom ehhez a körhöz egyelőre. Az olasz kifejezések jelentését ismerem, miattuk sem kellett a lap aljára ugranom szememmel. Ezáltal, hogy nem ide-oda cikázott a pillantásom, az alkotás selymes, vízszerű írás-vászonná vált. Élvezhető, szemléletes, leírásokban gazdag művé, amely mégis inkább hangulatát, mint valóját kívánja átadni a szeretett, csodált, rajongott városnak, Velencének.

A rövid fejezetek alkalmassá tették metrózás közbeni olvasásra is, s ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvnek valójában nincsen története, tehát nincs mit nyomonkövetni, nem kötelező a teljes, osztatlan figyelem a befogadáshoz. Öt perc alámerülés Velencében, aztán munka, bevásárlás vagy bármi egyéb. Nem okoz törést, nem dráma.

Egy megalázott olvasó másodszorra nagyon veszélyessé válik, én is így jártam. Minden apró zavar örömmel töltött el. Lélekben pezsgőt bontottam, amikor rájöttem, hogy a biologizáló metaforikus részek valójában áltudományosak. Ha valaki időt szán arra, hogy kibontsa, hogy mit is írt a szerző, csalódik: mert a szerző nem írt semmit. Csak azt szépen tette.

A szépség pedig Brodsky elméletével ellentétben nem melléktermék. Erre a legjobb példa ez az írása. Lábjegyek nélkül, Velence felé.

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

2009-08-18T22:26:00.005+02:00

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.

Kampec Dolores koncert (A38, 2009. július 24.)

2009-07-28T17:22:00.004+02:00

Valaha nagy dolog volt nem házilag másolt kazettához jutni. Nekem sem volt túl sok, de közöttük leledzett egy Kampec Dolores. Meditatív, szeánsz-szerű dallamaik töviskoszorúként csavarodtak már akkor is az ember tudata köré, kiváncsi voltam hát, hogy az elmúlt évek alatt ők vajon mennyit és miben változtak.

Gyakorlatilag itt le is zárhatnám az írásom, mert nem változtak semmit. Ugyanolyan lelkes-kedves, szerethető, összeszedett és jól komponált zenekar, mint régen. Hiába teltek az évek, ugyanazt hozzák, mint anno. Felovasósan, közönség-közelien, mint régen. Mintha most lehetne először underground-nak vagy "alterosnak" lenni.

A közönség hálás, de lehet is: mindannyian nagyjából egyszerre voltunk fiatalok, s a múltidézés mindenképpen nagy kortyokat jelent az örök ifjúság forrásából, egészségünkre hát!

Picurka hátrány, hogy a Zöld Pardon hangosabb és túl közel van. Emellett a koncert után techno diszkó kezdődött, ami a levezetésben némiképpen akadályozta a Kampec Doloresre gyűlt közönséget - az oszlatás identifikáció nélkül is tökéletesre sikerült. Így éjfélkor már visszaváltozhattunk, s elmúlt a varázs.

A zenekar honlapja: http://www.kampecdolores.hu/

Frank Wedekind: Lulu (Pesti Színház, 2009. február 4.)

2009-07-28T17:14:00.004+02:00

Előre le kell szögeznem, hogy soha nem tartoztam Eszenyi Enikő rajongói közé, eddig az egyetlen értékelhető és akceptálható előadást a Szigeten láttam tőle, amikor hozzá illően ripacsul pajzán verses magánestjét prezentálta. Igaz, akkor is csak az eső elől menekültünk a színház sátorba, de legalább nem bántuk meg.
Ugyanezt nem mondhatnám el a Lulu előadásáról, ahonnan – amennyiben a ruhatár nem tartott volna zárva a szünetben – rövid úton távoztam volna, annyira elkeserítően szánalmas volt az alakítása. Lassan be kellene látnia, hogy ő alkalmatlan fiatal naivák eljátszására, sokkal közelebb állnak hozzá az érettebb, vérbő, kevésbé infantilisre hangszerelt szerepek. Miután az egész darab az ő karaktere köré volt építve, nem lett volna rossz, ha a megszokott manírok helyett láthattunk volna valami újat, de ő az a színész, akiről bár minden médium azt harsogja, hogy folyton megújul, számomra mindig ugyanaz a folyó és én mindig bele is lépek, hogy aztán rájöjjek, hogy nekem ez túl hideg, túl zavaros…
A történet egy körülrajongott, de hűségesnek nem mondható, pénzsóvár kéjnő tündöklését és bukását, majd Hasfelmetsző Jack általi megsemmisülését járja körül, de mélységek nélkül. Aki könnyed, szilveszteri kabaré szintű szórakozásra vágyik, annak tökéletesen megfelel, de a mélyebb mondanivaló, a szépség múlandósága, az emberi kapcsolatok sivársága nem jön át, lehet, hogy nem is volt cél, hiszen pont keseregni nincs az embernek kedve a hétköznapok nehézségei mellett.
Mindenesetre én talán már megtanultam a leckét: nincs új esély. Ha nem tudom elfogadni, hogy pontosan azt kapom, amire számítok, de a pontosan azt-tal nem vagyok elégedett, akkor jobb, ha az Eszenyi Enikő nevével fémjelzett darabokat elkerülöm.
Hasfelmetsző Jackként Harkányi Endrét látni, de még inkább hallani viszont összerántotta a gyomrom, hiszen nekem ez a hang, gyermekkorom lemezélményeinek bázisán a Pinocchio Tücsökéhez kapcsolódott, kapcsolódik. Valószínűleg hasonló okból nem látnám szívesen Halász Juditot egyetlen Dosztojevszkij darabban sem.

MTV Icon, Hungária (2009, június 27., Siófok)

2009-07-28T17:09:00.001+02:00

Talán eljön egyszer az idő, amikor elsőre és magamtól odatalálok a siófoki Coca-Cola Beach-hez közeli parkolóhoz. Most még nem tartok itt, így a Hungária zenekarnak tisztelgő MTV Icon név alatt futó rendezvény első pár számáról sikerült lemaradnunk – a Balaton parton elkövetett hosszú séta miatt.
A Yellow Stone nevű, számomra tökéletesen ismeretlen banda előadására toppantunk be, akiket követett még a Beugróból ismert Pokorny Lia, Roy és Ádám, valamint a Kaukázus nevű zenekar többek között. A kezdeményezés érdekes, a feladat nem más, mint hogy valamikori ikonok számait kell a kiválasztott szerencsés zenekaroknak a saját stílusukban interpretálniuk. Ez jó is lehetne és segíthetne egy kis időre újra a köztudatba hozni megkopott, porosodott, de jól ismert nótákat – a retró úgyis divat.
Ehelyett azonban kritikán aluli kihangosításban, érdemben nem átdolgozott antikvitásokat volt lehetőségünk meghallgatni, úgyhogy joggal mondta Szikora a végén arra a kérdésre, hogy volt-e olyan szám, ami jobban tetszett neki, mint az eredeti, hogy nem. Talán az a legnagyobb baj, hogy amellett, hogy igazi nagy neveket nem hívnak meg erre a feladatra, nem is biztosítják azt a környezetet, amiben ténylegesen élhetne a kezdeményezés. Mindenesetre a Hungária zenekar javára kell írni, hogy türelmesen végighallgatták az elsilányított dalaikat, sőt: a végén a számukra biztosított kis zónában még táncra is perdültek.
Arra viszont jó ez a revitalizáció, hogy ellátogassunk Siófokra, eltöltsünk egy napot a Balaton partján, s este a zsúfolt sétáló utcán ismerkedjünk magyar és külföldi fiatalokkal, fagylaltot együnk és hajnalban kipróbálhassuk a szinte tökéletesen üres hazafelé vezető utat.

Marilyn Manson koncert, VOLT Fesztivál, Sopron, 2009. július 4.

2009-07-28T17:00:00.004+02:00

Azt gondolná az ember, hogy harmincon túl nincs élet, különösen nincsenek fesztiválok és ugrabugrálós tombolások. Én is ebből indultam ki, amikor a VOLT Fesztivál szombati programjára jegyet váltottam. Látni akartam Marilyn Mansont, de nem akartam megküzdeni a lelkes rajongótáborral.
Péterfy Bori koncertjének záróakkordjára érkeztünk a fesztiválnak helyet adó kempingbe. Rengeteg fiatal és kevésbé fiatal hömpölygött egyik helyszínről a másikra, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Rövid idő alatt feltérképeztük a lehetőségeket, aztán visszamentünk a nagyszínpadhoz foglalva a helyet az estére várható óriási érdeklődő és elszánt tömeg víziójától megrettenve. Így alkalmunk nyílt egy mozgalmas Earth, Wind & Fire koncert megtekintésére és a lábunk gyermekkori emlékei bázisán ütötte az ismert számok ritmusát. A színpadon ezertagúnak tűnő relikviát a Quimby követte egy nem túl szerencsésen összeállított koncertprogrammal: az ismertebb, gyorsabb számokat elülősebb muzsika követte, így igazi quimbys hangulatnak esélye sem volt kialakulni. Toporogva vártam, hogy leszálljon végre az este és vele MM.
A színpad fekete hátteret kapott, új fényeket, új dekorációt, enyhült az idő, hűvös szellő borzolt frissen vörösre festett hajamba – a sátán maga, ahogy az újságok írták. Eljött az idő. A színpadon lassú felvezetés után megjelent MM és a tömeg… Nos, a tömeg a távolból nézve nem igazán mozdult. Gyanakodni kezdtem, ráadásul zavart a közeli „másik színpadról” hátbatámadó ska zene is, így előrébb mentem. Óvatosan. Aztán miután nem láttam életet a tömegben, úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi történik a küzdőtéren. Nem volt nehéz előre jutnom. Az emberek, mint egy múzeumban: álltak. Ahogy haladtam, nyílt a tömeg, nem akart senki konfrontálódni, ki tudja, a kis vörös mennyire elszánt MM-rajongó. Mondhatnám, hogy semennyire, csak érdekesnek találom a szövegeket és marketing szempontból is fejet hajtok a felépített imázs előtt, ezen túl és nem utolsó sorban kiváló előadónak tartom őt. Már tíz méteren belül voltam, kirajzolódott az előadó arca és az ott lévők maximum mocorogtak. Talán a média aggodalmas keresztvetése fagyasztotta le a koncertre látogatókat? Sokkal inkább azt kell hinnem, hogy az emberek jelentős része azért jött el, hogy lássa, miért is aggodalmaskodik a sok, MM-et nem ismerő, csak pletykákat tovább transzformáló média-szolga és celeb. Mindenesetre én tomboltam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, elfáradtam, leizzadtam és rendkívül boldogan jöttem el a koncertet követően az élmény miatt, de egyben végtelenül csalódottan, mert mi, fesztiválozók bebizonyítottuk életképtelenségünket és ezt az előadó is érezte. Nem lettem volna a helyében ott fenn a színpadon, amikor azt látja, hogy nincs kinek előadnia, mert a tömeg csendes megfigyelőkből és hangos kritikusokból verbuválódott. Nem lepődnék meg, ha MM a jövőben elkerülné kis hazánkat.
Mindenesetre én örültem, hogy itt volt, s újra megállapítottam, hogy amellett, hogy bámulatosan szuggesztív, rendkívüli mértékben szexi is. Nem a szépfiús, hanem a tiltott, elojtott, freudian ösztönbázisú, gyilkosan erős, titkolandó módon. Most pedig lehet az én lelki üdvömért is aggódni. Addig én elfoglalom magam bűnös gondolataimmal, ha már küzdőteressé fiatalított ez a kisminkelt botrány-ego.

Depeche Mode koncert (Puskás Ferenc Stadion, Budapest, 2009. június 23.)

2009-06-24T08:47:00.005+02:00

Ha Depeche Mode, akkor eső. A "múltkor" is megáztunk, nem volt ez másként most sem, a Tour of the Universe elnevezésű koncertturnéjuk budapesti állomásán. Akik - márpedig a többségről ez elmondható - követik a DM-et stációról stációra tudják ezt, igazából az sem zavarta volna a lelkesen várakozó tömeget, ha jégeső esik vagy orkán tombol.

Élménybeszámoló az élményről

A koncertre igyekezve az autót már rutinosan a belváros felé eső utcák egyikében hagyjuk, inkább sétálunk. A végén kegyetlen dugó alakul majd ki úgyis a Népstadionnál, jobb elkerülni az ilyet. Út közben összefutunk néhány ismerőssel, kollégával - mindenki más most, nem bankár, menedzser, pék vagy orvos, csak egyszerű zeneszerető koncertrejáró. A többség feketében, akarva akaratlanul ez a szín akad az ember kezébe, ha a Depeche Mode-ról van szó. Belénk szocializálódott a hosszú évek alatt.

A lassan hömpölygő, jókedvű tömegben lépdelve azt számolgatom, hogy hányszor is láttam eddig élőben a bandát - Budapest, London, Bécs, Budapest... Már nem elég egy kezem hozzá, hogy megszámoljam és jó ez így. Ha tehetném, ha megengedhetném magamnak, két kezem sem lenne elég, mert amellett, hogy serdülésem hajnalától az ő zenéjük az alapmotívum az életemben, a koncertek extra élménye a közösség élményét nyújtja. Egy olyan közösségét, ami valójában nem létezik, csak ilyenkor. Tiszavirág-közösség. Fekete hippik. Szeretek ennek része lenni, megszoktam, hogy a része vagyok időről időre.

Az első előzenekar végére érünk a küzdőtérre, lődörgünk, eszünk-iszunk, mindenhol ismerősökbe botlunk, rég nem látott vagy véletlenül mindig DM koncerteken látott emberekbe a múltunkból. Mindig megígérjük, hogy innentől aztán már tartjuk a kapcsolatot rendesen, de úgyis tudjuk, hogy majd a következő koncerten összefutunk és az rendben lesz úgy. Szerencsére Budapest rendszerint dupláz a koncertturnékon. Amíg a DM-es fiúk lesznek és zenélnek, nem fogok tudni megöregedni, mint ahogy sok más, hozzám hasonló ember sem. Mi leszünk azok, akiknek negyven-ötven-százévesen is felcsillan a szeme a zenekar nevének hallatára. Mi már nem változunk.

Az igazi előzenekar a magyar Zagar. (Honlapjuk: http://www.zagarmusic.com/) Nem rájuk várunk, de azért éled a nép. Túl sokat nem tudok a zenekar munkásságáról, annyira nem is köt le, türelmetlenkedem. Persze voltam már olyan DM eseményen, ahol a The Bravery volt hivatott hangulatot csinálni és már-már kifütyülték őket - én meg nem értettem, mert történetesen őket ismerem és kedvelem is. A Zagart mindenesetre nem fütyülték ki.

Kilenc óra és kezdődik a show. Lassú felvezetés, a kivetítőn a színpadkép helyett film forog, látni nem nagyon lehet a csapatot. Várható, hogy a Wrong lesz az, amire "fellibben a függöny", ezt ismerheti a nép az új anyagból, hiszen ez megy a rádiókban, zenecsatornákon és történetesen vagy ismét: filmszerűen élvezhető a klipje. (A klip: http://www.youtube.com/watch?v=Gu1y1mSxtAs) Dave-ből úgy törnek elő a hangok, mint mindig, mint régen is. Látszik, hogy fáradtabb, de ez érthető: a betegség megviseli a földi halandókat is, nemhogy az ő elcsigázott és a néha a végletekig kizsákmányolt isteni testét. Loreena McKennittről azt írtam, hogy angyal, hát Dave-ről kénytelen vagyok azt írni, hogy ördög - neki is megadva a hallhatatlanság glóriáját. Hihetetlen, hogy még mindig szexi, ahogy magát riszálja a színpadon...

Az új számok mellett sorra jönnek a régiek, a rend kedvéért, és üvöltve énekel a tömeg. Teszem azt én is, ugrálva, lelkesen, bőrig ázva. Igazi retro-buli hangulatba csapunk át, a régi, ráadásul jellemzően rádió-erős nóták szövegét mindenki tudja, így nem vagyunk túl nagy kihívás elé állítva. A Question of Time vagy a Policy of Truth olyan alapművek, amiket néhány év múlva a zenetörténettel foglalkozó könyvek is idézni fognak, de mondjuk egy My secret gardennel (videója: http://freevlog.hu/video/6469.html) meg lehetett volna lepni a jelenlévők egy jelentős részét amellett, hogy az én arcomon extra vigyort idézett volna elő.

Mint mindig, most is kap lehetőséget Martin Gore arra, hogy egyedül énekeljen. Csodálatos hangja van még mindig, és persze továbbra is egy zene(szerző) zseni. A körülöttem állók hőbörögnek - fogalmuk sincs, hogy mit jelent őt látni, szerintem a nevét sem tudják. Szomorú, de mégsem az: a Depeche Mode ikon lett. Olyanok is ellátogatnak a koncertjeikre, akik csak "hírből" ismerik. Büszke vagyok. Rájuk. Nagyon.

A zárást követően kétszer van ráadás, a Personal Jesust lírai hangvételű duettel oldják fel és engednek minket az éjszakába. I'm waiting for the night to fall, I know that it will save us all, When everything's dark, Keeps us from the stark reality...

Két és negyed órányi gyönyört követően majdnem ugyanennyi idő kijutni az épületből és hazaautózni, pedig titkos utakon megyünk.

A hajnal a CD-imet, kazettáimat, videóimat rendezgetve talál. Megfiatalodtam.

Loreena McKennitt koncert (2009. június 22. Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

2009-06-23T16:52:00.004+02:00

Zuhog az eső. Ki hinné, hogy ilyenkor bárki koncertet ad. Pláne szabadtéren. Ráadásul ülőhelyest...

Kétségek között őrlődve vágunk át a szabadtéri színpadig, közben az időjáráshoz nem kellően illeszkedő cipőm egy pocsolyában alámerül. Kezdetnek nem rossz egy vizes bőrcipőben cuppogni, szinte biztosra veszem, hogy meg fogok fázni, de közben végig arra gondolok, hogy nem maradhat el a koncert, hiszen olyan sokan jöttek külföldről és a telefonos érdeklődésre is azt mondta a bácsi, hogy minden körülmények között megtartják, bár a minden körülmények definíciójára nem kérdeztem rá.

A színpad előtt kígyózó sorok, a bejutás lassú, a hangosbeszélőn mantra-szerűen megerősítik, hogy lesz koncert, Loreena először jár Budapesten, mindenképpen koncertezni fog, kitartás és Ferihegy különben is az eső enyhülését ígérte. Igaza volt Ferihegynek, a koncert végére az eső majdnem teljesen elállt. De akkor már tényleg mindegy volt.

Nem nagyon hittem, hogy túl fogom élni, amikor a vizes műanyag széken, a beázott dzsekimben, arcomon patakokban csorgó vízzel és a feltámadó szél hidegével küzdve vártam, hogy elkezdődjön végre valami, mielőtt a hipothermia előbb álomba ringat, majd nedves kezével átpöccint a szivárványhídon túlra. Nem bírtam megfékezni vacogásom, de megfontolt felnőtt módjára ragaszkodtam a helyemhez, az élményemhez - és nem tettem hiába.

A másfél órás koncert maga volt a csoda. Loreena McKennitt hangja tökéletesebb, mint a lemezeken, a hét, illetve egyetlen alkalomra a magyar Lantos Zoltánnal nyolc tagúra bővült zenekara profi aláfestés és zenei kultúrtombolás egyben. Minden szám élmény, napfürdő, távoli elgondolkodás. Már-már nem is veszek tudomást a külső körülményekről, Loreena világában nem esik az eső.

A számokat kedves történetekkel köti össze, bájosan hangolja a hárfát, de a hangolásról is mesél, pedig valójában az elején leszögezi: nem lesz sok szöveg, szóljon magáért a zene. Mégsem bánom, jó ez így, kedves, szeretnivaló női hang, szép mondatok, semmi kiabálás, színpadi dráma, egyszerű esti, családias együttázás.

Loreena valószínűleg egy angyal - gondolom, annyira nincs benne semmi negatív, egy hamis hang legalább, de nincs az sem. Földönkívüli az élmény, nagyon bánhatnám, ha megfosztódtam volna tőle. Az eső meg nem eshet örökké úgysem.

(Loreena McKennitt hivatalos honlapja: http://www.quinlanroad.com/)

Lévay-Kunze: Mozart! (musical - Budapesti Operettszínház, 2009. június 18.)

2009-06-21T17:38:00.004+02:00

Van-e annál magányosabb és szánalmasabb érzés, amikor az ember rivalgó, állva tapsoló tömeg közepén ül és próbál rájönni a miértekre. Nos, én így jártam a Mozart! musical előadása után.

Az elmúlt években kimondottan divat lett musical-színházba járni, megteremtődött egy új réteg, aki a zenés előadásokat preferálja. Három színház van ma Magyarországon, ahová a nézők biztosan elengánsan érkeznek; az egyik az Operettszínház - utalva arra, hogy ez a réteg igenis ad a külsőségekre, a ruha pont ugyanannyira az élmény része, mint az, ami a színpadon történik. A jegy ára sem hivatott mást sugallni - ez ember nem jár az Operettbe minden nap, egyszerűen meg sem engedhetné magának, de nem csak a jegyár miatt, hanem mert nem is olyan könnyű egy-egy előadásra helyet foglalni. Ha pedig nem jár minden nap, akkor ami ott van: JÓ.

Talán nem sikerült kellően elegánssá varázsolódnom, hogy megfelelően átéljem az élményt vagy csak szokás szerint rossz passzban voltam, de nekem nem volt állótapsos élmény. Nem igazán tetszett a musical maga sem, túlságosan fókuszba helyezte Mozart lázadó szellemét, de géniuszát nem, ha ehhez nem járultak volna meztelen, félmeztelen megjelenések Mészáros Árpád Zsolttól, aki Mozartot játszotta, egy magával mit kezdeni nem tudó, szorongásból lázadó hülye kis mitugrásszá silányult volna a zeneszerző a darabban, így cserébe egy jóképű "hülyegyerek" lett belőle. Mint korunk "megasztárjai".

A rendezés kritikája az én szememben talán pont az, amit a szünetben sokan dícsértek: mégpedig a folyamatos pezsgés-mozgás, a színpadtechnikát maximálisan kihasználó helyszínváltások. Gyakorlatilag semmi nincs a képzeletre bízva, minden tálalva, cicomásan, csak le kell nyelni.

Mindehhez Mészáros Árpád Zsolt megjelenését és énekstílusát is hozzáadva, kiszámíthatóvá vált az egész színpadi játék, a második felvonást már kimondottan untam: vágyakozva néztem, hogy mikor jutunk el újra - a keretes szerkezetből fakadóan - a nyitóképhez. (Mészáros Árpád Zsolt tud énekelni, nem értem, hogy miért kell mégis affektálva tennie, miért kell felkapkodnia a zárósorok végén a hangot...)

Azért még lehet, hogy adok magamnak egy esélyt és elmegyek egyszer a másik szereposztásban megnézni, hátha úgy elfogultabb leszek és nyitottabb (éljen Dolhai Szuperszerény Attila!). Mindenképpen az Operettszínház érdemei közé tartozik, hogy nyáron sem áll meg az élet. Hiszen a szórakozási igény nem megy el nyaralni. Lehet, hogy a piac igényeit illő lenne máshol is felismerni?

(Az Operettszínház programja - is - megtalálható a www.operettszinhaz.hu oldalon.)

Megacsend és Mig-Rain koncert a Művészbázisban (2009. június 19.)

2009-06-21T16:31:00.003+02:00

Kutyás Luca, akinek akkora szemei vannak, hogy mindig a Soundgarden Black Hole Sun számához készült klippje jut eszembe róla, akiket viszont ő nagyonfiatalsága okán valószínűleg nem is ismer, nos tehát Kutyás Luca egy este két zenekarral is fellépett a mindig füstös Művészbázisban és mivel erről a rendhagyó eseményről hírt adott, így nem tehettük meg, hogy ne legyünk ott.
A Megacsend kezdett - Zsini még sehol, hol jár már - kellemes, szépen összerakott zene, hegedűvel. Luca világít a fényben, nem neki kedvez a parányi színpad megvilágítása, de ő az egyetlen, aki igazán látszik így. Érdekes szöveg - bár sajnos az érthetőség a hangosítás oltárán feláldozódott, mint ahogy a basszusgitár is megszűnt a színpad érdeklődő oldalán figyelők számára létezni - kedves, szerethető dallamok: Luca hangja szép keret, aláfestés, bár többet érdemelne, több hangot, több lehetőséget. Kicsit a Levellersre emlékeztet ez a fajta muzsika, ezt a koncert végén meg is említjük Lucának, aki - jaj, de fiatal! - nem is hallott még róluk. (Csak neki egy Levellers videó linkje: http://www.youtube.com/watch?v=DFzijwOWMAY) Mindnesetre nagyon tetszik az irány, lehetne belőle több, de a zenekar átlagéletkorát tekintve az a hajó valójában már elment, hobbi marad, mint sok tucat más tehetséges formációi esetében. Bevallva-bevallatlanul. (A zenekar honlapja a http://www.megacsend.hu/ oldalon érhető el, a meghallgatható számoknál sajnos még nem Luca énekel.)
Luca második zenekara a Mig-Rain és őket már hallottuk korábban is. Nem csalódunk, mert ugyanolyan. Intenzív, dinamikus, de az énekes fiú egyelőre a kinézetre jobban gyúrt, mint hangra, ott még kellene egy kis fejlesztőmunka. Luca ebben a zenekarban "vokálabb", mint a Megacsendben, bár ez alkalommal sajnos sokszor elnyomta a nagyon hangos és a kellő távolságban már zajjá turmixolódó hangszerek hangja is. Cserében viszont szólt a basszusgitár, gratula a hangszer mesterének élvezetes, fürge, nem letapadós játékáért.
A végére persze Zsini is befutott, hogy jöhessen velünk haza. (Csak a történet kereksége kedvéért.)
Mindent összevetve megérte az este, több okból is:
- Lucát látni önmagában öröm, hátha még énekel is ;)
- a Művészbázis olyan hely, ami valahogy itt maradt a múltból, ilyen és hasonló színpados kocsmákban és szabadtéri helyeken múlattam serdülőkorom majd' minden hétvégéjét, és
- valószínűleg így vannak ezzel mások is, mert az átlagéletkor nem a 18 felé tolódott, ami külön megnyugvással töltött el, s számításaimat a zenészek ujján meg-megcsillanó gyűrűk is megerősítették.

Örülök, hogy ilyen bemelegítése lehetett a következő, koncertekkel teletervezett hetemnek. Luca, szuper vagy, énekelj! Én meg maradok a színpad másik oldalán. Örömmel, alázattal.

Bizet: Die Perlenfischer - A gyöngyhalászok (Alte Oper, Frankfurt - 2009. február 25.)

2009-05-07T21:31:00.007+02:00

Üzleti útjaimon rendszerint - a nyelvi akadályokat leküzdő és áthidaló - komolyzenei eseményekkel igyekszem színesebbé tenni a hivatal-szürke időt. Különösen így van ez, ha néhány kiemelten zenekedvelő kollégával hoz össze a sors, mint ahogy ez legutóbbi frankfurti utamon is történt.
A járatom délután indult, így a délelőttöt nyugodtan tevékenykedve a "gyárban" töltöttem, amikor jött az sms Ruditól - van-e kedvem este operába menni. Naná, hogy van - gondoltam, aztán egyből arra is, hogy kedvem van, viszont operához illő ruhám nincs. Sebaj, egyszer élünk, a munka-elegánsban talán nem veszik fejem még Frankfurtban sem. Pozitív visszajelzésem után már csak pontosan kellett érkeznie a járatomnak - ez nem így történt, tehát rohanásba váltott onnantól a kellemes esti program. Pozitívumként egyetlen dolgot ki kell emelnem az utazás és az opera közötti időszakból- amellett, hogy a taxiban egy fékezés során sikerült úgy bevágnom a lábam, hogy a térdem belilult (!), de legalább nem tört el semmim - kedvenc frankfurti boltomban sikerült opera-kompatibilis ruházatra szert tennem.
Az előzetes tervek szerint úgy volt, hogy Rudi megveszi a jegyeket, én odaesek negyed hétre, iszunk valamit és szórakozunk. (Azt, hogy mit fogunk látni, a történet ezen szakában még nem tudtam.)
Ehhez képest negyed hétkor Rudi még nem volt sehol, viszont addigra megtudtam, hogy Bizet A gyöngyhalászok című operájához lehet majd szerencsénk, ráadásul a híres karmester, Christoph Poppen (http://www.christophpoppen.com/) vezényletével. Hosszú sorok kígyóztak a pénztárnál, de én abban a tudatban várakoztam a bejárat előtt, hogy kedves kollégám már régen bejegyesített minket estére - hiszen ellenkező üzenetet nem kaptam.
Fél hétkor kezdtem aggódni, mivel nem jelentkezett, így felhívtam. Kiderült, hogy jegy még nincs, illetve hogy Rudi nem is jó helyen várakozik, így abban maradtunk, hogy beállok a sorba és reménykedünk, hogy sikerrel járunk, ha pedig nem, akkor elmegyünk vacsorázni és megbeszéljük a másnapi egyeztetés néhány napirendi pontját.
Hét előtt pár perccel kerültem sorra, alig pár jegy volt még - borzalmas helyre, gyakorlatilag a zenekar mögé. A pénztárosnő ennek ellenére udvariasan feltette a kérdést, hogy melyik oldalra parancsolok jegyet vásárolni. A helyzet komolyságát mérlegelve a bal zenekar-hátnéző emelvényre böktem és máris boldog tulajdonosa lettem két akusztikailag és vizuálisan is keveset ígérő jegynek, ráadásul megleltem Rudit is.
A helyünk felé igyekezve azonban a jegyszedők egy újratervezést nyomtak az addig sem különösebben programszerű történésekbe, ugyanis a mi helyünkre nem lehetett leülni, onnan a későbbiek során egy ária volt hivatott az égbe szárnyalni - nyilvánvalóan a mi hathatós segítségünk nélkül. Kezdtem megijedni, hogy végül mégis vacsorázni leszek kénytelen, de a jegyszedő hölgy gondolkodás nélkül kicserélte a jegyünket: kettő darab, a földszint 9. sorának közepére szóló jegyre.
Óriási élmény volt. A gyöngyhalászok barátság- és szerelmi története az egész testemet átjárta, betöltötte. Egyetlen dolog zavart csupán: vagy elindultam a süketülés rögös útján vagy a frankfurti operának meglehetősen "dongás" az akusztikája, néha egészen pince-hangulatúvá verődtek a hangok a teremben. Cáfoljon vagy erősítsen meg valaki, aki járt ott és jobb hallása van, mint nekem.
(Tudom-tudom, valójában ez nem is kritika, hanem élménybeszámoló a szerencséről, de klasszikus darabokra vonatkozóan annyira limitált ismerettel rendelkezem, hogy nem tudom, hogy mi a jó, a jobb, a legjobb, csak azt, hogy nekem mit jelentett és mit éltem át. Így jellemzően nem is nagyon írok komoly zenei kutakodásaimról - ha nincs hozzá elmesélni való történetem.)

Ez a fénykép kb. onnan fotózódott, ahová az eredeti jegyünk szólt. Ugye, remek hely? ;)

Furcsa pár (Centrál Színház, 2009. április 23.)

2009-04-30T22:50:00.005+02:00

Az első tavaszi napsugarak elhitették velem, hogy egy könnyed darabra van szükségem, így jutottam el gimnáziumi barátnőmmel Neil Simon mára már kultikussá játszott 1965-ös The odd couple-jének nőiesített változatára.

A darab a várakozásaimnak megfelelt. (Bár megelégedhetnénk ennyi kritikával, de ha már hosszú hallgatás után írtam, nem állok meg egy mondatnál.)

Láttam már férfi változatát, a filmet, a női változatra azonban mégsem készültem fel teljesen. A poénok egy része nagyon bugyuta szőkésre volt hangolva, ráadásul nem is a két főszereplő, a furcsa pár voltak a legfurcsábbak, hanem a női kultikus kör - ilyen kör tartós összejárása és szurka-piszkával megfűszerezett barátsága a valóságban egyszerűen nem létezik. Nincs az a közös hobbi, ami tartósan egyben tudna tartani egy friss nyugdíjast, egy rendmániást, egy szétszórtat, egy rágcsáló rendőrt, egy nőgyógyász üzletasszony-szeretőjét és egy habókos aligserdültet.

Innentől fogva pedig számomra az egész leginkább szürreális mesévé vált - könnyebb is volt így elviselnem a színpadi történéseket. A zsigeri kényszeredettségből előtörő nevetést szerencsére néhány kivétellel helyén tudtam tartani, így viszonylagos rezzenéstelenség jellemzett az előadás alatt, ami persze nem volt cél, de valahogy így alakult. Ez mondjuk hozzásegített néhány tárgyilagos megfigyeléshez, hiszen nem vakított el az instant viccesség.

Borbás Gabi slampos Olive Madison figurája a helyén volt, de rajta kívül leginkább senkiről nem tudnék hasonlót állítani. Nyertes Zsuzsa nem tudta hitelesen hozni a rendmániás hisztérikát, legalábbis a rendmániás részét - a szerep szerep maradt. Cseke Katinka rendőrnője a Harmadik Műszak Faith Yokasára emlékeztetett, már amikor át bírtam lendülni a Dr. Bubót szorongató állatorvosi asszisztens vízióján. Nem könnyíti meg egyetlen színész helyzetét sem, ha reklámban szerepel. Főleg, ha megjegyezhető, fejbebillogozódó, szerethető reklámban teszi azt.

Székhelyi József és Papp János esetlenül aranyosak voltak a Costazuela testvérek szerepében és vicces jelmezt kaptak legalább. Ráadásul napját sem tudom, hogy Székhelyi Józsefet színpadon láttam - valahogy elkerültem az utóbbi időben.

A történetet szerintem mindenki ismeri. Meglepődnék, ha lenne még olyan, aki nem tudja, hogy a végén a furcsa pár nem tud együtt élni, mert képtelenek a kompromisszumra és belátásra, de persze nem lenne vígjáték, ha nem egy kis mosolyporral szórná meg a se veled, se nélküled viszony végét a szerző.

S itt kell megállni, elbúcsúzni és hazamenni, mielőtt rájövünk, hogy a furcsa pár valójában személyiségünk két pólusa, s valójában az üzenet az, hogy magunkkal sem fogunk tudni tökéletesen kijönni soha.

Képzett-társítások - AEGON estek a Nemzetiben (Parti Nagy Lajos, Banga Ferenc) - 2009. január 29.

2009-03-16T21:56:00.002+01:00

Parti Nagy Lajos munkásságát, aki színházba jár akkor is ismeri, ha azt hiszi, hogy nem. Ír, fordít, színpadra alkalmaz - Parti Nagy mesterien bánik a szavakkal, s nem csak papírra vetve, hanem Alföldi Róbert vendégeként, személyesen is.
Az est apropója: megjelent A pecsenyhattyú és más mesék címmel egy mesekönyv, melynek 13 mese-átiratáért Parti Nagy, a rajzokért Banga Ferenc a felelős. Hogy a mesékhez készültek-e a rajzok vagy a mesék a rajzokhoz? Részletkérdés. Tudjuk mindannyian, akik a nézőtéren foglalunk helyet, hogy az írások és a képek is megállnák a helyüket egymás nélkül is, de így, együtt: ütősek. Jó eséllyel vonul be majd a 77 magyar népmese és a Négyszögletű kerekerdő után a magyar gyermekirodalomba a kötet a maga frissességével, gyermekien ártatlan, mégis rendkívüli leleményről számot adó nyelvi képeivel. Hiszem, pedig engem nem ösztönöz egyetlen meséja sem könnycsorgató nevetésre, nekem néha túl sok a kapocs a mostani korral, túl direkt a híd. Ám mindezt nem érzem abban és akkor, ahogy Parti Nagy a saját meséit olvassa. Hihetetlen, hogy egy írónak mesemondó orgánuma is van, irigykedem nagyon. Jobb is így, jó is nagyon, hogy Alföldit az est szerkesztője nem nagyon hagyja érvényesülni, alig-alig kell kérdeznie, mindannyian hallgatunk - szájtátva.
A mesék, történések között cimbalomzene, virtuóz, rögtönzött, odaillő, dinamikájában kortárs. Ha semmi nem történt volna, csak a zene, számomra már akkor tökéletes lett volna az este. Meg is kerestem a művész nevét, hogy tudjak rá figyelni: Lukács Miklós.
Banga Ferenc az az alkotó, aki szeret beszélni, viszont nem tud. Alföldi Róbert nem is nagyon tudja felfuttatni az elhangzottakat, kínosan feszengünk és megváltásra várunk. Banga mesél, de jobb lenne, ha rajzolna. Aranyos bácsi. Az alkotó a lapokon ragadt. De hát miért is kellene tudnia eladni magát, ő nem a szavak embere. Egész megbocsátó hangulatba kerülök, de valahogy várom a végét.
Hosszú percekig állunk a parkolóból kifelé a sorban. Hosszú este volt, de jó volt a Parti.

Kocsák Tibor - Miklós Tibor: Anna Karenina (Madách Színház, 2009. január 21.)

2009-01-21T23:48:00.004+01:00

Lehet, hogy elég lenne annyi: musical volt.

A kiváncsiság hajtott a Madách Színházba: szerettem volna tudni, hogy mit lehet kihozni egy könnyednek éppen nem nevezhető műből "megmusicalesítve", de nem árulok el nagy titkot, ha erőteljes prekoncepcióim voltak a darabbal kapcsolatosan... Be kell vallanom, hogy Anna, Karenin, Vronszkij és a többiek valahogy az én konzervatív fejemben nem bírtak dalra fakadni, de ha mégis tették volna, biztosan nem táncoltak volna közben.

A Madáchban viszont énekelnek ÉS táncolnak is, ráadásul mindezt úgy, hogy a történet feszültségét, drámaiságát feloldja a sokszor közhelyfűzérekből álló, sokszor pedig nem is érthető szöveg, a színpadon tébláboló színészek, akik inkább "dalban mondják el", mintsem a legkisebb erőfeszítést is tegyék arra vonatkozóan, hogy eljátsszák...

A szerelméért mindent feláldozó, a társasági életből kiközösített, önmagát felőrlő, majd elkeseredettségében és csalódásában magát a vonat alá vető nő helyett egy modern szappanopera-hősnővel rokon karakter jelenik meg, akit a mű olvasása nélkül (néha még azzal is - a szerk.) értelmezhetetlen szerepű és rokonsági kapcsolatú emberek vesznek körül a rohanva egymást követő színek alatt. (Őszintén érdekelne, hogy mit írnak majd a nézőteret megtöltő gimnazisták a Tolsztoj műről a musicales interpretációt követően.)

Szerednyei Béla nem álmodott gigantikus díszletet - hála érte - hanem megelégedett a szimbolista hosszú fehér függönyökkel, amelyek térként, viharos szélként és selymes vonalvezetőként is jól funkcionáltak. A már-már minimalista díszletbe sehogy sem illett viszont a velencei gondola - egyértelműen giccsbe hajlította az egyetlen dolgot, amelyről pozitívan tudtam volna nyilatkozni.

A mélypont pedig szegény Vikidál Gyula bácsi volt, aki a hangját és önmagát kereste mind a szerepében, mind a színpadon. Őt szánalmas volt így látni, mert akit az ember szeret, vele még inkább kritikus és én szerettem, ahogy ő használta a hangját, mokány alakját, tehetségét valamikor. Az idő elszaladt, s a nem prózai szerepekben a kor, a megfáradtság, a szakmai vég látványosabban és egyértelműbben kirajzolódik. Sajnálom, hogy a valaha-volt-ikonnak senki nem mer szólni, hogy ezt lehet, hogy inkább mégsem kellene már.

Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését. Nem azért, mert tetszett, hanem mert egyértelműen más volt, mint a mostanában egyre nagyobb teret nyerő plasztik-életérzésre rácukormázazott musicalecskék.

(A Madách Színház honlapja: www.madachszinhaz.hu)

Garaczi László: Pompásan buszozunk!

2008-12-31T15:13:00.004+01:00

Nem eltűntem, nem megszűntem, sőt: olvastam, láttam is, csak az írástól tartottam távol magam. A blog-írástól legalábbis. Saját magamnak megígértem: 2009. az én-írás éve lesz, igyekszem előkészíteni hozzá mindent. Legfőképpen magamat. Tisztulok, tanulok.

De ez nem jön sehogy Garaczihoz, bár a Pompásan buszozunk! pont annyi, mint a címe. Alkalmas felületes, könnyed, fél kézzel a buszon kapaszkodós olvasáshoz. Rövid egységekre töredeztetett, azokon belül is jó esetben egy-egy bekezdésnek van önmagával legalább kapcsolata, a többi szabad asszociáció.

Valahol van egy mélyen belefűzött vezetőszál (a titkárnő kicsúzlizása), de ez is csak fel-felsejlik, közben pedig egy nagy emlékkupac, sztorizás az egész. Mesélés, dumálás, mint amikor az ember érettségi találkozón van és "arra emlékszel, amikor a Grőber"... A stílus végig könnyed, a mondanivaló néha oda nem illően komor, de a következő sor már nyakon is önti egy kis mázzal, hogy ne legyen olyan szívbemarkoló a "fogmosás, tükör: semmi sem látszik belőlem, csak a bűn" jellegű mondatok igazi tartalma, sőt ne is legyen igazi tartalma. Ez is csak egy kis mozaik, lényegtelen az egész szempontjából.

Nem tudom, hogy mi volt a szándéka Garaczinak ezzel a könyvvel. Tippem szerint ő egy ilyen pároldalas gondolatfutamot egy este simán összedob. Vagy mondjuk egy Szeged - Budapest buszozás alatt. Még tudatmódosító szer sem kell hozzá. Nekem pedig ennyi nem elég. Egy Garaczitól semmiképpen sem.

De azért pompásan buszozunk, buszozom - nélküle, a továbbiakban.

Garaczi László: Pompásan buszozunk! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.)
Garaczi László honlapja: http://garaczi.fw.hu/

Rainer Lewadovski: Hamlet helyett (József Attila Színház, Budapest, 2008. november 19.)

2008-11-21T12:21:00.004+01:00

A ma esti előadás elmarad. A főszereplő megcsúszott és eltörte a lábát. A jegyek visszaválthatók. A bérletek nem. Érdekes kezdet egy darabhoz, egy monodrámához.

Hamlett helyett a díszletépítő munkás, Józsa Imre alakításában elmondja a miértet, bemutatja a színház sikeréhez hozzájáruló, láthatatlan, szorgos és precíz munkások szemszögéből a színpadot, a színészeket. Bepillantunk trükkökbe, megtudjuk: a függönyhúzás sem egyszerű, mechanikus mozdulatsor, filozófiája van. A munkásról kiderül, hogy ő is a színpadon kezdte, csak ne lett volna az a fránya műfogsor, ami kiesett és pont az ő lába alá. Talán ha nem az igazgató foga, talán akkor... A feleség Opheliaként hal meg, a fürdőkádban, miután megsérül a Rómeó és Júlia erkélyjelenetében, s mozgássérültté válik. Ez is kicsúszik, ez a fájdalmas, személyes és mély tragédia - csak úgy, a végén, nekünk, a közönségnek. A Hamlett helyett egyszemélyes dráma, benne párhuzamosan a színházi kisember és a magára maradt férj drámája.

Nem Józsa Imrén múlt, hogy számomra ez az egy óra nem nyújtott megborzongató, beleélős, monodrámához méltó élményt. Nem az ő hibája, a darabé. Egyszerre akar túl sok mindent közölni, megértetni velünk, de ehhez ennyi idő és ennyi Shakespeare-től való idézet nem elég. Egyszerűen nem hittem el, hogy az a régi, fakó szürke köpenyes díszlet tologató, aki zavartan pakolászik ide-oda a darab elején, majd kissé felszabadultabban beavat minket a színpadi rántotta (barackból és mézből) titkaiba, át tud fordulni a teljes életét, bánatát, nyomorát a nézőkkel megosztó emberré. Túlságosan színpadiasra sikerült, aminek pont arról kellett volna szólnia, hogy nem az. Ez viszont a darab hibája, egyértelműen. Sajnálatosan.

Józsa Imre nagyon jó színész, fantasztikus orgánum (Nicolas Cage!), szerethető ember. Még ebben a darabban is. Talán ezért érdemes megnézni. Az egy óra miatta élhető túl.

A csend hangjai avagy Simon and Garfunkel 1968-as rigai koncertje (A rigai Új Színház előadása a Bárka Színházban, 2008. november 6.)

2008-11-08T12:54:00.009+01:00

Hirtelen felindulásból elkövetett darabválasztás eredményeként sikerült eljutni a rigai Új Színház társulatának A csend hangjai című előadására. Némi aggodalomra adott okot az a tény, hogy a darabban egyetlen egy mondat sem hangzik el a játékosok szájából, testükkel és az őket körülvevő környezettel kell kifejezniük a rendező által elvárt történéseket, érzéseket. Nem kis kihívás. Lehet-e teljesíteni?

A kérdésre az első felvonást követően még nem válaszoltam volna igennel, de a második után egyértelmű a válaszom: lehet. Nehezen, meg-megdöccenve, de lehetséges. Ehhez persze kell egy olyan rendező, aki nem hagyja szétfolyni és helyzetgyakorlatok laza egymásba folyásaként prezentálni a kiválasztott témát. Még akkor sem, ha valójában az.

A hippikultúrát végigkövető, dokumentarista felhangú, a saját közelmúltunk ismert tárgyaival a saját érzésvilágunkhoz erősen kapcsolódó darab nem visz végig konkrét történetet, mégis egy egész korszak történéseit zsúfolja egybe. (Hermanis érti a dolgát, na.)

A díszlet zseniális. Öt helyiség, melyek fizikai korlátait csak az eltérő tapéta jelzi és egy-egy ajtó. A korlátok néha ott sincsenek, hiszen a vízió szerű képekben a szereplők könnyedén haladnak át a virtuális falon, máskor viszont pont a létezését hangsúlyozzák. A díszlet nem akarja megmagyarázni, hogy mit látunk és hallunk, viszont megteremti azt a közeget, amelyben hihetővé, valószerűvé válhat minden színpadi rezzenés.

A jelmezek szintén fantasztikusak, már-már meg is feledkeztem óvodás korom kényelmetlen és testidegen anyagból készült trapéznadrágjáról (piros kisautó futott a szárán körbe, nesze neked környezettudatosság - bár akkor még kocsink határozottan, a nadrágom szárán kívül - nem volt), de most újra felelevenedett bennem minden régi fotó, amit valaha láttam a szüleimről. A darab egy fotó. Egy korfotó.

A könyvek és a drogok, a szabadság és szerelem időszakát pátosz-mentesen (lehet egyáltalán pátosszal?), a tárgyakhoz és az életérzés későbbi interpretációján alapuló ismeretekhez kötődő instant humorral, de hosszasan boncolgatja a rendező és társulata. Az első felvonás szempontjából túlságosan hosszasan is, mivel a végére már kezdett untatni Simon and Garfunkel. Úgy, ahogy volt.

Szerencsére a második felvonásra felgyorsultak az események, több zene, házasodások, gyermekvállalások, elhidegülések és a reményvesztett vég. Snitt.

Ilyen volt, ilyen lehetett. Akkor. Amikor még semmit nem szabadott, tehát megérte legalább embernek szabadnak lenni. S szavak nélkül jobb volt, mert jó szavakat nem lehetett volna ehhez a kakofóniához társítani úgysem. Elrontotta volna.

Kár, hogy "csak" a Bárka Fesztivál keretein belül volt elérhető, így hiába is ajánlom... Bár Riga már elérhető. Ha az ember nem is olyan szabad, de legalább megteheti. Hát előre!

(A rigai Új Színház honlapja: http://www.jrt.lv/)

Az élet kenyere (Thália Színház, Új Stúdió, 2008. október 31.)

2008-11-01T12:00:00.003+01:00

Kolti Helga színművésznőnek ma van a születésnapja. A tegnap látott egyszemélyes darabjáról írottakkal kívánok neki ezúton is jó egészséget és minden jót.
Kolti Helga nem töltötte meg a Thália Új Stúdióját, pedig a nézőtér nem nevezhető nagynak, egy valamire való gimnáziumi osztály megjelenése már teltházat jelentene... Vagy "csak" Az élet kenyere nem vonzotta be a nézőket? Megértem.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet életét feldolgozó, egy előadóművészre épülő szomorújáték még intenzíven hirdetve sem az a darab, amelyre tömött sorokban özönlenének a népek. Vallásos témát stúdióba vinni nem divat, ráadásul a vallás, mint olyan, legtöbb esetben ki is zárja a nem vallásos színházbajárókat. Előítéletek.
Összetehetem a két kezem, hogy felülemelkedtem minden prekoncepciómon, mert így láttam egy másfél órás, intenzíven megélt és megélhető, drámaiságával megizzasztó és nyomasztó, zeneiségével felajzó, felfokozó, majd mélybe taszító, erőteljes szövegeivel pedig fejbevágó darabot egy csodálatos művésznő interpretálásában. Mindezt úgy, hogy számomra a vallási vonalhoz nem társul automatikus elfogadás és alázat.
Kolti Helga úgy játszotta a mesélőt, a szentet, a férjet, a papot, a barátnőt, hogy fel sem tűnt: egyedül van a színpadon. Átváltozott, magával kommunikált, mintha több személyben lenne jelen, közben pedig zenélt, kikérdezett a közegből, hogy mi, nézők is töprenghessünk feladatul a múlt és jelen kapcsolatáról, a saját gyarlóságunkról, földhözragadt pénzsóvárságunkról. Nem csak az volt megrázó, ahogy a színpadon élt a darab, hanem ahogy a fejünkben életre kelt és él azóta is. Nem hittem volna, hogy van ilyen élmény még valahol. Tiszta, egyértelmű és hiteles.
A minimalista díszlet és jelmez, az egyszerű hangszerek és a gyönyörű hang úgy uralták az aprócska játékteret, mintha otthon lettek volna. Mintha Kolti Helga is otthon lett volna, s ennek az otthonnak mi, a partvonalon ülők is részévé váltunk.
Csak a köszönet hangján tudok szólni, de a hatást még fel kell dolgoznom. Ha katarzisnak nem is nevezném, egy gyermekkori meseélményt idéző, mélyen elraktározódó élménnyel mindenképpen gazdagabb lettem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Stephen King: Dolores (Budapesti Kamaraszínház, 2008. október 30.)

2008-10-29T23:44:00.006+01:00

Miért megy el valaki egy Stephen King adaptációra, főleg ha annak egy kamaraszínház ad otthont? Mi másért, mint valaki kedvéért. Én gimnáziumi legjobb barátomat akartam meglepni ezzel, aki a türrös négy év során több Stephen King művel ajándékozott meg - valószínűleg magamtól a mai napig sem sikerült volna önként választanom életművéből, lévén távol állnak tőlem az ilyen jellegű írásművek. De barátom, P. nem hagyta, hogy fellengzősen beskatulyázódjam az underground vonulat papírkötésben megjelent, perverz klasszikusokat szorongató hippi-kópiájaként és kinyitotta nekem S.K. munkásságának rettegéssel átitatott szelencéjét. Így olvastam a Dolorest, majd megnéztem filmen, s így sodortam magam a színházi előadásra is. Pusztán az emlék, egy régi, fontos barátság előtti tiszteletadás kedvéért.
Az előadás még Stephen Kinget is sokkolná, pedig ő legalább könyveiben sokat megélt. Igaz, hogy olyan alkotása nincs, amelyben arra kényszerítenek egy párt, hogy egymás után rosszabbnál rosszabb színpadi műveket nézzenek végig, majd amikor már átlendültek a holtponton és a pocsékban is találnak élvezetet, megszakad a folyamat és nekik kell a színpadra állniuk, hogy eljátszhassák az addig látott összes rettenetet egy következő szenvedni ítélt pár számára. Pedig megírhatná. A Budapesti Kamaraszínház Dolores előadása lehetne az első a sorban.
Kínkeservvel lehet csak végignézni, annyira töredezett (apró snittekből áll, közben zene és sötétség), annyira túlzóak a gesztikulációk, életszerűtlen a beszéd, fals a szereplők közötti viszonyrendszer, erőtlenek az interakciók és legfőképpen kidolgozatlanok, elnagyoltak az egyes szereplők. A színészek tétován csinálnak valamit, de kötve hiszem, hogy a rendezői koncepció részét képezte a színészek instruálása, inkább csak a projektoros "mekkora ötlet" megvalósítására fordított időt merném egy teljesítés-igazoláson láttamozni. Azon dolgoztak, dolgozott. De sajnos csak azon. A többi a szemnek és a közönségnek láthatatlan maradt. Méginkább nézhetetlen. Ex-kingista P. szemét lesütve, sokszor elfordított fejjel szenvedte végig velem a darabot. Sikerült megkoronáznom a tiszteletadást egy igazi gagyival. Gratulálok magamnak, remek ajándék volt. Sajnálom.

Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér

2008-10-29T23:00:00.006+01:00

Én ezt a Mirnics Gyulát nem értem. Akinek ilyen szókincse és nyelvi repertoárja van, miért hagyja, hogy történetei kiégettnek, a sci-fi vonulatba amerikai bűnügyi ponyvát csepegtető unalomfoszlánynak tűnjenek egy rutinosabb olvasó szemében?

Nem értem én ezt a Mirnics Gyulát. Nem vettem volna meg a könyvet, ha a véletlenek nem fognak kézen, soha magamévá nem teszem. Vesztettem volna, elfeledett, sosem ismert ízeket, érett szavakat, édes és gyöngyöző szavakat, vérszínű, tomboló szavakat. Szavakat, amelyekből mégsem lesz jó történet, mert legtöbbször ellaposodik vagy gyermeki pusztításba torkollik. Ezek a történetek betépve biztosan hátborzongatóak és perverzen izgalmasak, de az ember munkába menet inkább a homlokára szaladó szemöldökkel olvassa újra és újra a sorokat, hogy meggyőződjön: jól látja, tényleg ezt írta le az a barom?

Mirnics Gyula nem érthető meg, nem is hagyja magát. A novellák nem novellák, hanem nem tudom, hogy mik. Skiccek novellákhoz, gondolatfoszlányok, vázlatok, amelyekből egyszer majd meg lehet írni azt, amire ez az ember hivatott lenne. Persze nem kell erőltetni, hogy minden írásmű egy kötetben leljen otthonra, ezek az írások nem tartoznak sem egy stílushoz, sem egy irányzathoz, sőt: mintha nem is egy íróhoz tartoznának...

Az íráshoz nem árt némi alázat, átgondoltság, ha már csak úgy, magától nem jön. Én ezt hiányozni vélem, melyet nem pótol az ifjúi hevület. Ha valaki görcsösen meghökkentőnek vagy jófejnek akar látszani, az izzadtságszag átüt a vékony kis könyvön. Eltitkolhatatlanul. Menne ez jobban is. Mert az irány legalább tényleg jó.

(Mirnics Gyula: Jan Berger hazatér, Timp Kiadó, 2008.)

Shakespeare: Macbeth (Katona József Színház, Budapest, 2008. október 21.)

2008-10-22T14:09:00.006+02:00

Vannak előnyei a klasszikusoknak, de az elvárások is magasabbak. Shakespeare esetében legalább az írói kvalitásokat nem kérdőjelezi meg a becses színházba járó vagy tévedő - hiszen adott, örök, alapérték. Minden, ami jó vagy rossz lehet, az a rendezőn, a színészeken, a fizikai körülményeken vagy a befogadón múlik.

Azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor a színház előtt várakozó iskolás csoportokat megpillantottam. Felidéztem a Veszprémi Színházhoz kötődő Shakespeare élményeimet és majdnem felhúztam a nyúlcipőt. De aztán meggyőztem magam, hogy a diákok érdeklődésének irányítása is nemes feladat és hogy valószínűleg nálam több rossz klasszikus adaptációt voltak kénytelenek elszenvedni az irodalom tanárok, akik az orientáció oltárára hajtogatták fel sorvadt, fittnesz-termet sosem látott testüket. Ettől máris elmúlt a szorongás. Más nyomorának elemzése a legmegbízhatóbb feszültségoldó.

Zsámbéki Gábor rendező fotótémaként fogta meg a darabot, s egyben gondolt a hallási nehézségekkel küzdőkre is, gyakorlatilag annyira bemondónősre sikerült a szövegek (f)elmondása, hogy még az utolsó sorból is le lehetett volna olvasni egy-egy színész szájáról Shakespeare örökbecsű mondatait. A kimerevítettség, a konstans várakozás idegörlővé alakították az előadást, a minimalista díszlet, a darabot tévesztett jelmezek furcsa karneválja csak fokozták a hatást. A Machbeth nem nyugodtan hátradőlős, romantikus érzelmeket keltő írásmű, a színpadon is meg kell halnia ahhoz mindenkinek, hogy az élmény élhessen. Azért a végső küzdelem vásári komédiákat idéző koreográfiája zavartkeltően naívra sikeredett...

Kivételesen a meztelenség (Fullajtár Andrea Lady-jeként) is helyén volt, ami az utóbbi időben nagy szó a Katonában, hiszen minden darabban legalább egy pénisszel vagy egyéb genitáliával szembe kell néznie a munkában megfáradt kultúr-kalandornak. Az őrület ilyen, abban nincsenek társadalmi megkötések vagy önkontroll. Szép alakítás társult a szép testhez, a mondandót erősítette és nem Playboy nyusziként fűszerezte Fullajtár Andrea, aki amúgy is az egész darab alatt igyekezett hihetővé tenni Hajduk Károly bárgyú Machbethjét.

Ha Hajdukot nem láttam volna az elmúlt egy hónapban három darabban is, lehet, hogy kevésbé tűnt volna fel, hogy előre legyártott arcai vannak bizonyos érzelmekre. Így viszont az ő figurája megölte Macbethet az első távolba révedéssel és végig halott is maradt, nem tudott ebből kitörni. Ez a főszerep nem neki való.

Mindenképpen ki kell emelnem Haumann Péter jelenlétét - más dimenzióba kerül az egész színpad és nézőtér, amikor megjelenik a színen, fejet hajtok, ismét, sokadszorra. Ha csak abból a pár percből állt volna az egész, akkor is megérte volna, akkor sem bántam volna meg, hogy jegyet vettem. Neki nem kell az egynek és kiemeltnek lennie ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. Neki még a képszerű rendezési elképzelésből is ki szabad lógnia, kikacsinthat, hiszen tudja jól, jobban, mivel lehet közel osonni a néző lelkéhez.

Összefoglalva: nézhető, érdekes, de nem túlmodernkedő értelmezés a Katona Shakespeare-feldolgozása. Nem lesz az évszázad előadása, de ha valaki drámára vágyik és már unja a tévét, vegyen jegyet. Amíg még lehet. Félő: érdeklődés hiányában hamar lekerül a repertoárról.

Ferenczy Klára: Ments meg engem!

2008-10-12T20:58:00.006+02:00

Ízléses könyv - verseskötet? Művészeti album? Ki tudja... Igazából mindegy, mert valójában egyik sem, így felemás érzést hagy maga után. Mint egy színes, gusztusos tál étel íz nélkül.
Kegyetlen kritika. Talán, mert nem értem. A festmények önnön valójukban biztosan látványosak, nekem túlságosan üzenet-mentesek, semmi újszerűt vagy meghökkentőt nem hoznak, klasszikusnak meg elnagyoltak. De élőben nem láttam őket, lehet, hogy szájtátva állnék előttük egy kiállítóteremben. A könyv nem ad vissza belőlük semmit, sem méretet, sem textúrát, sem érzést. Egy baráttal (Csáky Lajos festő a költőnő barátja) nem tesz az ember ilyet. Pláne nem a festményeivel. Mindenesetre a képek-versek fura társítása, az igényes kivitel teszi Ferenczy Klára könyvét fizikai valójában élvezhetővé. (Ideális Karácsonyi ajándék könyvespolctöltőknek.)
Ha a képeket kivégeztem, jöhetnek a versek. Végig erős közlés-kényszert szimatolok, nekünk szólnak ezek a hol rímes, hol rímtelen alkotások. Pszeudo-önvallomásként. Csak átlászik, csak kilóg, a király meztelen. Nem olvastam őket szívesen, mert a hangulatuk borúsnak nem volt elég térdrekényszerített, megalázott, kisemmizett, derűsek meg meg sem próbáltak lenni.
A képzavarok sokasága alattomosan kúszik be az ember agyába, de aztán egyszer felszínretör üvöltve. Nem és nem és nem. "Úgy maradtunk mind: egy életre ketrecbe zárva, falak közt, bástyák mögött, magányosan, apró lőréseken át kukucskálva." Ugye, hogy elsőre milyen tetszetős (is lehetne)? Sajnálom, nekem a teátrális és hideget sugalló felvezetés (ketrec, falak, bástyák, magány) nem oldható fel óvodás mondókát idéző szavakkal, melyek még a lőrést is banális hétköznapisággá kellene, hogy alacsonyítsák. Persze ez csak kiragadott példa a Mozdulj világ! című, számomra irányában, mondanivalójában megfoghatatlan versből. De akármelyikből idézheténk, hideg borzongás futna rajtam végig. Nem az én verseim. Biztos máshoz tartoznak inkább. Én menekülök is, messze.

S ha rámtör a versolvasási vágy, és a klasszikusok untatnak (tehát majdnem soha), akkor felkeresem a http://www.versiroverseny.hu/ oldalt (hitte volna bárki, hogy egy láz- és fájdalomcsillapító gyártója felkarolja az önjelölt művészek törekvéseit?) és szemezgetek az ottani alkotásokból. Vannak egészen frissek, egészen jók, egészen... Ígéretesek.

(Ferenczy Klára: Ments meg engem! KLAR M. Kft., Kecskemét, 2007.)

Egressy Zoltán: Portugál (Katona József Színház, 2008. október 8.)

2008-10-09T19:49:00.005+02:00

Nincsen színház meztelen emberek, cigarettafüst és káromkodás nélkül. De van olyan darab, ami nem lenne hiteles máshogyan. A Portugál ez a darab.

Már egy ideje tervezgetem, hogy szerét ejtem a megtekintésének, de most jött el a pillanat és valójában jókor: rámfért egy kis nevetés, mégha nem is gondtalanul (az ember folyton aggódik valami miatt úgyis). Az meg már csak extra adalék, hogy M. barátnőm tiszta szívből felcsendülő kacaja még a legelvetemültebb Shakespeare adaptáción is mosolyra fakasztott volna, nemhogy a Portugálon!

A történetet mindenki ismeri, de ha nem, akkor sincs benne semmi új: egy "távoli" hely öncentrumú lakóinak monotóniába hajló hétköznapjai, melyben mikrokozmikus találkozásoknak, megéléseknek, ráébredéseknek lehetünk tanúi. Ami miatt mégis üde és kellemes, az leginkább a párbeszédek valóságközeliségében (mintha tényleg az irgácsi kocsmában lennénk mi is) és a színészek szerepmegélésében, a játéköröm nyílt és szemérmetlen kifejeződésében keresendők.

Szirtes Ági egyszerűen ZSENIÁLIS. A belenevetős bakijuk Csuja Imrével elhitette: hogy ez még mindig, sok év után is olyan, hogy ők is mulatnak rajta, nem csak minket akarnak szórakoztatni vérrel-verítékkel. Lehet, hogy a baki is rendezői bravúr? Ha igen, akkor őszinte gratuláció hozzá. Működött, a közönség egyöntetűen tapsolt és nevetett.

A Budapest-vidék elszakadása, a munkanélküliség, a reményvesztettség, a jövőképmentes élet mind valóságosak, igazak. A szereplők, a karakterek is azok, ismerjük is őket szülővárosunkból, a sarki kocsmából, látásból, akárhonnan... De mi azok vagyunk, akik eljöttek a nagy Budapestre. Kiléptünk. Én legalábbis. Már csak színházban nézem egykori szülővárosom karikatúra-arcait. Lehetnék pultos a száz kocsma egyikben - talán. A szöszi. Vidéken. Mégsem csak vicces volt ez az egész...

Mark Haddon: Valami baj van

2008-10-04T22:05:00.005+02:00

A kutya különös esete az éjszakában című könyv szerzője ismét nagyot alkotott. A stílus kiszámíthatóan pontos, mondanivalóval bőven felszerszámozott, mégis könnyed, bárhol olvasható és bárki által befogadható. Ebben rejlik a legnagyobb erénye, ezért olyan nehéz letenni, s ezért kell elovasni is. Meg azért, mert kellően rövid fejezetekre tagolódik, tehát bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül elővehető akár munkába menet.

Emellett a családregény minden szála szépen elvarrt, megkomponált, pont annyi drámaiságot, abszurditást felvonultatva, ami inkább a "nem valós" oldalra billenti a hősöket, de pont ezért mégiscsak azonosul velük így vagy úgy az ember, hiszen a karakterek a mából formáltak. Korunk hétköznapi témái: a rák, a házastársi hűtlenség, az egyedülálló anya, a rossz párválasztás, a homoszexualitás - mind-mind fókuszba kerülnek a Hall család történetén keresztül.

George, a nyugdíjas főhős egy foltot fedez fel önmagán, melyet - az orvos egyéb diagnózisa ellenére - rákként azonosít. Eköré a momentum köré fonódik az ő története: a félelmei, a rettegés tudatmódosító hatása, a szürreálisba átcsapó cselekvéssorok. Együttérzünk vele, megértjük, s közben hisszük, hogy velünk nem történhet meg. De sajnos a hit a megtörténés elkerüléséhez nem elég, a psziché kényes dolog nálunk, húsvér embereknél is. Ugyanúgy félünk azonosítani egy "betegségszerűséget", majd igyekszünk elkerülni az orvossal való találkozást, mint Mr. Hall, aztán amikor mégis betesszük lábunkat a fertőtlenítőszagú szentélybe, s a minket koporsó felé taszigálónak vélt rettenetet elintézi az orvos egy "ekcémával", akkor a várt megkönnyebbülés helyett inkább a bizalmatlanság, az orvostudományban való megingás következik. Ugye ismerős mindenkinek? Mi is mindannyian Mr. Hallok vagyunk legbelül, mint ahogy férjüket megcsaló feleségek, homoszexuálisok és gyermeküket egyedül nevelő, anyagi-érzelmi biztonságot kereső családanyák is.

Keserédes elmúlás-regény, a széthulló család, a felgyorsult világban megoldhatatlan örökérvényű jelenések - Haddon hétköznapi története a maga sci-fibe hajló elhajlásaival az olvasót biztonsággal, profizmussal és megbízhatóan vezeti végig az irodalom ösvényén. Follow the yellow brick road. Valahogy így. Követe(le)ndő.

(Mark Haddon: Valami baj van, Európa Könyvkiadó, 2008.)

Bernard-Marie Koltes: A néger és a kutyák harca (Katona József Színház, Kamra, 2008. október 2.)

2008-10-04T17:01:00.008+02:00

Zsótér Sándor az ötödik szereplő, de valójában ő az egyetlen szereplő. Ez a darab az ő rendezésében (és miatt) lüktet, mint kioperált szív a lelkes biológus hallgatók előtt, hogy aztán elemekre szedve feltárja a kamra-pitvar-billentyű rendszerének megérthetetlen önszerveződő és ősi lényegét. A szépséghiba: a lüktetés valós, de a vég felé tartó, nincs más út... Szóval, aki látni szeretné, szerintem siessen.
A darab nem szól semmiről. Persze, ettől még van története, de az igazából nem számít. A díszlet zseniális, bár nekem kicsit túl sok volt a privát freudi átosonkodás a saját életembe, így az első percekben inkább a saját gondolataim rendezésével voltam elfoglalva, mint másokénak befogadásával, de aztán sikerült átlépnem a mávos raklapokon és a színpadközepi kutyaházon. Szerencsére.
A fények szerves részét képezik a tárgyi környezetnek, mint ahogy a "zene" is, sőt: az Albouryt alakító Fekete Ernő sem más, mint erőteljes, hangsúlyos díszletelem. Viszont kivételesen nem olyan ripacsba hajló szerepet kapott, mint a Top Dogsban vagy mint a Lora című filmben. Kimondottan előnyös számára a színes festék-maszk, a lassan, de határozottan formált mondatok és a fel-el tűnés, mintegy látomássá maszatolva a halott "fivér" testéért érkezett néger figuráját. Azt hiszem, hogy minden korábbi (elő)ítéletemet félre kell tennem Fekete Ernőt illetően, még a végén látom egyszer tényleg neki való, tényleg alakítható szerepben is.
A darab nagy hátránya, hogy a párbeszédek egyáltalán nem életszerűek, hosszú mondatokból állnak, sokszor átkötésekkel, így nem egyszerű követni, de a színészeknek sem egyszerű úgy tenniük, mintha ezek az irodalmilag értékelhető, de színházilag túlságosan összerakott témák ténylegesen egy beszélgetés keretében, indulatból vagy elkeseredettségből spontán törnének elő. Nem irigylem őket, már emiatt sem (az első felvonásban féltem is, hogy a szavak oltárán feláldozódik az egész előadás), meg amiatt sem, hogy a rendezői instrukcióknak hála a ki és kinek és hol kommunikál kérdéskörét megakasztotta a totemszerű kerítéselemek ide-oda helyezésének kötelezettsége. Felesleges fizikailag is felosztani a teret, ha a tér amúgy is osztva van a mozdulatok által. Főleg, ha a tér naturalistán minimalista - oda sem illenek ezek a nem párhuzamosokból és merőlegesekből álló - a másik kultúrát elválasztó vegyes-alkotások.
A káromkodás, meztelen test és cigaretta ma már majdnem minden darabban kötelező elem, ahogy elszínpadiasodott a világ, úgy hétköznapiasodott el a színház, ahogy az elegancia lehullott a színházba járókról, úgy hullottak le a ruhák a művészekről is, s amint lett nem dohányzók védelme, a kultúra beintett a nem dohányzóknak. Fura egy világ, de a művészet az művészet.
A budapesti tüzijáték képei és a revans belassulása viszont ellentétes hatást ért el, mint amit a darab egésze sugallt. A színházból gyermekkorom Twin Peaks-szorongásával kellett volna kijönnöm, de lágy, krémsajtszerű feloldással hagytam el a Kamrát. Ez nem jellemző Zsótérra. Nem ez jellemző rá. A végéért kár volt.

Sven Regener: Berlin Blues (Budapesti Kamaraszínház, 2008. szeptember 29.)

2008-09-29T22:27:00.009+02:00

Ilyenek voltunk. Mi is, én is, nem csak a berliniek. Ez jutott eszembe, amikor felcsendült a zene és olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egy underground koncertre vettem volna jegyet színház helyett. Aztán ez nem is múlt el, mert a közeg, a szöveg (életszerű, kortárs baszdmegeléssel fűszerezett entellektüel felhangú) mind olyan ismerős, olyan testközeli, mintha tegnap lett volna, hogy én magam is klubokba jártam, koncerteken tomboltam, cigarettáztam és kalandokba keveredtem, elmélkedtem az élet nagy történéseiről, verseket írtam és szenvedtem... Innen indulunk tehát. Ott ülünk, résztvevőként, a térben részesként, annak előnyeivel (mindent látni, semmi nem elrejthető, rezdülések, illatok az arcunkba vetve, hanyag eleganciával, kocsmai nemtörődömséggel) és hátrányaival (ki hinné, hogy színházból is lehet kocsmafüstösen hazamenni), s minden úgy zajlik, hömpölyög mellettünk, mintha Lehmann úr a mi haverunk lenne, akiért felelünk és a buli végén nekünk kell majd felnyalábolnunk és valahogy hazajuttatnunk, hogy másnap minden újra kezdődjön.

Miről is szól ez az egész? Na, ahhoz majd elolvasom a könyvet. A darab kis vidám-vicces-aktív jelenetek kusza kavalkádja, zenei betétekkel, sörrel, filozófiával, szülőknek színjátszással, sült csülökkel, szexszel, identitás-kereséssel, rózsaszín nagy nyuszijelmezzel... Mindegyik villanáson lehet nevetni, az ember máson úgyis szívesebben teszi, mint saját magán... De a végén nem éreztem a drámát (pedig ezt ígérték), mert az nem a darabban van úgysem, hanem bennem. Csak én ma nem akartam semmi komolyat, nekem jó volt ez ennyinek: egy koncert, a haverok, a füst, a sötét falon bizarr dekoráció. Mint régen az Enyhe Fintorban.

Léner András rutinos underground klubozóként használta a rendelkezésére álló teret úgy, hogy a közönséget is a díszlet részévé tette, de nem hozta zavarba, így senkinek nem vált kellemetlenné az este. Az uszoda, a műterem egy szinttel feljebb vitele ügyesen magunkra hagyott minket kocsma-magányunkban. A sötétből áhitattal néztem fel a három hihetetlen férfitestre- a vizilabdásaink olimpiai sikerei után az uszoda és férfitest szópárosításról ugyan nem Kerekes JimCarrey József idomai jutnak eszembe, de így volt vicces és ettől frotírköntösösen szexi, mégha a jelenetnek túl sok hozzáadott értéke nem is volt a darab szempontjából. A céltalan céltudatosság enélkül is beletetoválódott a résztvevők agyába már a forgóajtón belépve, hiszen mindannyian voltunk fiatalok. Vagyunk fiatalok. Legyünk azok. Mindig. Mindörökké. (Ide most áment kellene írnom, azt készítettem elő -öntudatlanul, de nem lehet a berlini "buzibárból" csak úgy átugrani egy templomba, még írásban sem.)

Karafiáth Orsolyának szép ívű dalszövegei akár magyarul is íródhattak volna, mintha nem is fordítások lennének, igaz, hogy nem minden érthető tökéletesen (kis klubok hátránya). Azért amikor a zenének vége... Erre a The Doors számra szegtem meg először egy íratlan szabályt a gimnáziumban. Aztán hamar még párat - bár azok közül szerintem már lehet, hogy volt írott is...

Hm, jaj, hát én sem voltam jobb. Pedig nem Berlinben... Mindenesetre ezt nem ér kihagyni - mint az érettségi találkozót. Berlin Blues, keseregjünk hát. Elmúlt diákéveink felett. És örüljünk, hogy olyan volt, amiért érdemes kicsit keseregni.

John Updike: Ugyanaz az ajtó

2008-09-23T22:57:00.004+02:00

Zavart töprengéssel próbálok visszaemlékezni... Milyen is volt? Jó.
Mint egy elegáns étteremben apró szendvicsfalatkákat enni.Mindegyik nagyon gusztusos, különleges feltéttel vagy csak egyszerű parizeres-sajtos... Némelyik mégcsak nem is utóíz-mentes. De végül mind szendvics csupán, az ember jóllakik, de nem tudja felsorolni, hogy mit is evett. Valahogy így vagyok ezzel a novellás kötettel. Ráadásul még bűnöztem is, mert későbbre szántam (kellett volna szánnom) az olvasását, de elcsábultam és ágyba vittem, hogy hajnalban úgy tegyem le, hogy vége: az ember az egyéjszakás kalandok nevére sem emlékszik, ugye? Nem bűn ez egy könyvnél sem... (?)
Updike stílusa határmezsgye: szép mondatok (hála a fordítóknak), egyberakott történetek (későbbi munkásságában tovább is fejlesztette ezeket az alapokat), de néha egyszerűen nincs igazi mondanivaló, közben visszatérő képek, fordulatok, történések, logikai láncok - aztán már tudja az ember, hogy milyen ívre számítson, számít is, a végén meg nem érti, hogy mi is volt a mondanivaló, az üzenet. Persze elismerem: hajnalban én sem voltam valószínűleg a befogadás csúcsán, így nem is jött a katarzis, pedig 16 menetet lendültem végig.
A kiborított cukor hétköznapi semmiségétől a lakásig befurakodó, a jószándékra és a bűntudatra alapozó kéregetőig minden beköltözött mellém, minden ismerős volt, megnyugtató, de mégsem álmosító. A stílus felülírta a tartalmat? Vagy a nem kiugró pont arra elég, hogy az ember ne higgye el, hogy "csak" ennyi, és a következőnél újra remél, aztán megint újra és újra és újra... S egyre kevésbé találja a történetek és azok vége közötti kapcsolatot, nem érti, mit akart a szerző, aztán azt hiszi, hogy talán érti, de a következő novellánál már pontosan tudja, hogy nem érti, mert ha értené, emlékezne, ő pedig nem emlékezik már arra sem, hogy volt előző novella...

(John Updike: Ugyanaz az ajtó, Európa Könyvkiadó, 2006.)

Eugéne Ionesco: A magányos

2008-09-11T20:54:00.005+02:00

A könyv nem tudatosan került a kezembe. A véletlenek, sőt: mások véletlenei játszottak közre abban, hogy megvásároltam. És el is olvastam. Erőltetett menetként.
Ilyen művek olvasásakor vagyok igazán boldog, hogy nem kötnek a jómodor korlátai, nem vagyok elkötelezett egyetlen kiadó, író vagy stílus mellett sem, mert ez a könyv úgy ahogy van rossz. Vannak megcsillanások, de ezért még nem szokás könyvet megjelentetni.
A történet gyakorlatilag egy magába és filozófikus kérdéseibe záródó egyszerű hivatalnok szorongással teli magányos élete és a forradalomból kinövő, a valóság dimenzióját elhagyó képzelgések egymásutánja.
Az Ionesco drámák bázisán valami "ütősebbet" vártam... Oldalakon keresztül nem történik semmi és még az a semmi sincs úgy megírva, hogy élvezettel olvasná az ember. Aztán oldalakon keresztül a lét nagy kérdéseit feszegető monológ, majd az érzelemmentes, monoton unalom. Szorongást kellene visszaadnia, a semmitevés és az értéktelenség érzetéből fakadó feszültséget, a teljes ívet, amin az ember lelke átmegy, vagy méginkább a periodicitást, ahogy a reménytelibb napokat felváltják a sötét, pesszimista időszakok, de eddig az élményig a könyv nem juttatja el az olvasót.
A könyv amúgy is idegesítő semmibe révedő stílusa mellett a kissé sznob olvasót tovább hergelik az elírások, amelyek nem az írót, hanem a szerkesztőt minősítik. Az automata helyesírás-ellenőrző nem fog szólni, hogy a "jobbra üveges ajtó nyílt egy nagy helységre" már az általános iskolában, Hilda néninél sem állta volna meg a helyét, vagy hogy az "unkahúg" az ebben a formában egy békalányra utal... Egy idő után viszont már ezen hibák, könyvkiadói-pörsenések felfedezése jelentette azt a minimális örömet, amelyet Ionesco nem tudott nyújtani és még csak az erre irányuló legkisebb erőfeszítésnek sem találtam nyomát.
Értékelendő a Barrus Könyvkiadó Kft. felvállalása, de nem ártott volna, ha egy kontroll-csoportra ráeresztik ezt a 173 oldalt...

(Eugéna Ionesco: A magányos, Barrus Könyvkiadó Kft., 2007.)

Páll Tibor Krisztián, a békés lelkű felforgató

2008-09-08T20:20:00.006+02:00

A Szigeten ismertem meg. Nem festőként, hanem Woolmark-reklámnak álcázott szórakozó fiatalként. Ez nem tegnap történt, de máig emlékszem rá. Azóta figyelem, követem az életét. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy négy elemű „magángyűjteményemben" három kép tőle származik majd.

Most jött vissza Rómából. Ösztöndíjasként volt, felemás érzelmekkel tért haza, de műveiben megjelent valami „olaszos". Ő is tudja, mondja is, mutatja is, én pedig örömmel nézem Budapest belvárosának egyik forgalmas utcáján az új alkotások egy részét, amelyeket másként már nem lenne lehetőségem látni. Eladva, átadva vannak. Nincs kesztyűm, mégis megérinthetem az egyiket, sőt: tarthatom is, amíg a többi kép bevándorol. A kezembe kerülő antik fatálca [Szent Ferenc kiűzi a galambokat a süllyedő Velencéből] magában nyomott mintás tálalófelületén Assisi Szent Ferenc félig pálltiborkrisztián-kék, félig tálcaarany háttér előtt galambot repít az égbe. Mindennek van jelentése, üzenete. „Tanulmányaim szerint Giotto nevéhez fűződik az addig kizárólag arany háttér felváltása kékre. A gótikára jellemző a szakrális arany háttér, majd jött a mester és lazított a dolgokon” – okulok. Ezen a tálcán az arany a kékbe még csak az utat keresi, hangsúlyos, de nem éles a váltás. Legalábbis nem olyan éles, mint a tálca hátoldalán lévő, híradós élményanyagból (is) táplálkozó képnek, melyre avatatlan ujjaim vége szépen rásimul, nem kis bűntudatot ébresztve a műalkotások előtt ösztönösen áhítattal adózó műkedvelő énemben.

A „többi" képet már a fóti műteremben tekinthetem meg, a festő kommentárjaival. Olyan, mint egy kis titkos szeánsz. Majd én tudni fogom, hogy mi miért és miért ott és miért éppen úgy, de az igazság az, hogy felére sem emlékszem mindannak, ami elhangzott, mert befogadói képességemben meglehetősen korlátozott vagyok. Mint ahogy képrészleteket tekintve is elbuktam: a közelmúltbeli toscanai nyaralásomra is emlékeztető rezidencia kerítésén belül híres megfestett kutyák sorakoznak…[Flashmob II. Giotto és a többiek] Ki festett argentin dogot? És közép-ázsiai juhászt? Giottot felismerem, ő a művész kutyája. Láttam már más képen is, élőben is. Mellette vanEyck „papucsos" kis terriere, őt ezer közül is… de csak a két pár papucs miatt emlékszem az eredeti vanEyck kép pár részletére. Na, de a gumiba tekeredő pincsi-szerűség? Vagy a fehér csivava? Rettentően műveletlennek érzem magam, s ez a kép befogadását is akadályozza, de – szerencsére - nem teszi lehetetlenné. Amint enyhülök, egyre inkább tetszik. Majdnem vételi opciót jelentek be, de aztán hamar rájövök, hogy nincs több falfelület, ahová bármit tehetnék és a saját – anyagi – lehetőségeimmel is csínján kell bánni.

Sajnálkozom magamban, de már az „Apatondó" tálcára festett freskó-hasonmásnál járunk, s a szívem meghasad: miért nem lehet mindenkinek ilyen üde és derűs az apaság, ilyen idilli? A kép címe a fejembe égett. Párhuzamok, rejtett kapcsolatok – néhány betűben ennyi minden. Nem rosszindulatból, hanem játékból. Mert az életben úgyis minden változik, semmi sem biztos, sztoikus nyugalommal lehet akár a festő saját gúnyának is tárgya. Finoman célkeresztbe helyeződve.

A másik tálcán Fiat Punto – kutyákkal zsúfolva – tényleges élmény Rómából. A pompei házioltár törékeny kígyóalakja a tálca formájával mozdul együtt, az égbe, átlósan mutatva. „Bűn a kutyákat magukra hagyni a kocsiban" – gondolom egy percre, de aztán figyelmesen hallgatom tovább, ahogy Pálci mesél. Mert már régen nem a tárgyi tudás és az alkotói háttér az, amit az egymásba érő mondatok jelentenek számomra, ez már mese, egy történet, melyet rögzíteni lett volna érdemes – a tudás, a stílus, a szeretet, az alázat, az ötletesség, a játékosság – mind-mind benne vannak, de reprodukálni, visszaadni lehetetlen. Ez akkori és ottani volt, csak nekem. Örömmel tölt el a személyre-szabott intimitás, de sajnálom a tömegeket, akik nem fogják tudni, hogy milyen híradós történetből keveredtek a képre az angyalszárnyas-romos kép szereplői vagy a cipekedők, s hogy hányszor festette át az ing színét a művész, hogy miért olyan a szereplők szája, amilyen, hogy hogyan kapcsolódik a kaspó mintája a kép egészéhez és így tovább. A tömegeket, akik nem tudják majd azt sem, hogy a „fafegyveres-gyerekkatonás" képen az előtérben álló fiú egy tévés-híradós néger szereplő és a festő korábbi szerelmének fakított, újraértelmezett mása, aki kinézhetne a számára biztosított térből, de aztán inkább a provokáció elkerülése érdekében mégis inkább lesütötte szemét és engem Ottóra, festőművész barátom szintén festőművész barátjára emlékeztet. És azt sem, hogy a vulkános képet már akkor lefoglaltam, amikor még készen sem volt – és nem azért, mert sötét és ebből fakadóan depressziósnak kellene lennie, hanem mert harmonikussága már a részleten átütött. A vágyott harmónia legalább a képen, s így egy kicsit talán a kép által is az enyém lehet. Persze ezt a festményt sem hoztam még el, ott jobb helye van, jobb a közeg. Ő is okuljon csak. Én is okulok.

Közben pedig hiszem, hogy egyszer ez az ember sokra viszi. Egyszer híres lesz. Nagyon. Arcpirítóan. Mert letisztultságával felforgat, míg békés-összhangjával romokba dönt mindent, ami ellene szólhatna. Egyszerűen szerethető, okosan szerethető, szenvedélyesen szerethető.

Ő Páll Tibor Krisztián. Festőművész. Művész.

(A honlapja éppen fejlődik, de érdemes megnézni: http://www.palltiborkrisztian.hu/)

Valaki felismeri a képen látható híres ebeket? Várom a nálam műveltebbek megfejtéseit. :)
A kép amúgy még megvásárolható, ha valakit érdekel, vegye fel a kapcsolatot a művésszel.

Paul Auster: Holdpalota

2008-08-27T22:55:00.003+02:00

Ha valaki a szavak erejéért, az érzékletes leírásokért olvas könyvet, akkor Paul Auster Holdpalotája könnyen kedvenc kortárs olvasmányai közé kerülhet, ha viszont önállóan szeretné elképzelni, hogyan folytatódhat egy történet anélkül, hogy már a felvezetésben egyértelműen utalnának rá, hogy merre görbül a cselekmény: nos, akkor inkább olvasson mást.
Paul Auster ért a szavakhoz, s szerencsére Vághy László fordítása sem egyszerűsítette le, törte össze a gyönyörű, önmagukért értékes mondatokat. Sajnos ez a könyv sem mentes az elgépelésektől – de azt hiszem, lassan kénytelen leszek ezzel megbarátkozni. Az új kiadású könyvek esetében – hiába a modern technika – úgy tűnik, nem tudnak hibátlant alkotni. Sajnos. Ja, és Tokió néha Kínában van. Ez az olimpia idején kevésbé zavaró, de valakinek feltűnhetett volna azért…
A történet valójában családregény, mégha az elején nem is így indul. Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden szál szépen összeér a végén, de Auster nem az a romantikus lelkületű író, az ő karakterei szenvednek, minden mértéket meghaladó módon, emberfeletti kínokon mennek át. A főhős Marco Stanley Fogg – mint ahogy nevének mindhárom része felfedezőkre utal – a földrajzi térben utazva felfedezi önmagát, saját történelmét.
Fogg önként vállalt életvitel-minimalizmusa egy igazán érdekes lelki tanulmány arról, hogy meddig van lefelé és hol ér véget a tudat és kezdődik a robotpilóta üzemmód, amikor a test megszűnik létezni emberi valójában és vegetál, a végsőkig fenntart, hogy aztán összeomolhasson. Ez a könyv egyik legértékesebb része. Az emberi butaság és szenvedés máz-mentes keveredése, a test és lélek mindenki által megélni vágyott, de soha sem mert kínjainak útikönyve. A rendelkezésre álló javak (könyvek) felélése, áron aluli értékesítése a befogadást követően – áldozatok. Főhősünk legalább annyira szereti a könyveket, mint én, ha nem jobban, mégis megválik tőlük, hogy éljen. Fura metafora, de röviden summázza azt, hogy valahol mégiscsak a könyvek jelentik az életet.
Hogyan kell egy festményt befogadni? A Holdpalota önképző része ebben a tekintetben rendkívül kifinomult és nekem tetsző. Pontosan így érdemes tenni, ha az ember megengedhet ilyen luxust magának. Nekem eddig egyetlen egyszer nyílt életemben ilyenre lehetőségem – egy éves angliai száműzetésem során, amikor nem tudtam mivel lekötni a bennem buzgó művészeti érdeklődést. De hiányzik. Tervezem is, hogy adok majd magamnak néhány nap ajándékszabadságot, hogy újra befogadóvá váljak, kikapcsolt telefonos, elmélyült, becsukott szemmel visszaidéző képnézővé. Lehet, hogy kezdhetném akár azzal a két festménnyel (két kortárs, mindkettő festőművészről tervezek a későbbiekben írni: Páll Tibor Krisztiánról és Bóna Ottóról is), amelyek már az enyémek, még sincsenek még nálam… Ugyan azok nem holdfényes képen túlra mutató tájat ábrázolnak, de nekem fontosak…
Auster nem tudta, hogyan fejezze be a könyvet, ez tisztán látszik. A cselekmény happy endért kiált, a morbid halálokkal tűzdelt út végén az ember vágyna a pozitív kicsengésre… Szerintem Auster meg is írta ezt a változatot. Hiszem. Én legalábbis biztosan megírtam volna, mert az ilyen végekben lehet igazán brillírozni, főleg, ha tudjuk: soha nem látja senki. És Auster tudta ezt. Ezért is nyúlt egy másik, hozzá közelebb álló megoldáshoz: hagyta a hőst tovább szenvedni. Ebben a végjátékban viszont inkább nyűglődősre sikerült a nagy gyalogos kivonulás, amellett, hogy rövid a könyv többi részéhez viszonyítva, mintha erejüket vesztették volna a szavak is. Az utolsó oldalaknál már őszintén vártam, hogy vége legyen. A könyvnek.

My blueberry nights - A távolság íze (film)

2008-08-01T10:33:00.006+02:00

Gazdagabbak lettünk egy csókjelenettel, amelyik megérdemli, hogy mindenidők legjobb tizes listáján szerepeljen. De ez már a film végén történik. Addig el kell jutni. És nem is gondolná az ember, hogy odáig eljutni, ebben a felgyorsult világban milyen lassan, hány mérföld és nap után lehet. Még akkor is csak késleltetetten, egyoldalúan, de viszonzottan.
Wong Kar-Wai filmje romantikus film. Nem egymásnakesős vagy humoros, nem amerikaias. Pont ettől lesz nézhető, élvezhető, érezhető, s bár a történet sodrása inkább hasonlít egy kényelmes folyóéhoz, mégsem untam egyetlen percét sem. Erről talán a fények, a sok-sok színes berendezési tárgy (a kék fal - piros fotel - zöld asztal mesterhármasa festőért kiált, annyira tökéletes), részlet, az érdekes kameraszögek, a zene - és még megannyi, a szemnek láthatatlan, de a tudatalattit élénkítő masszázzsal kényeztető apróság tehetnek. Az üveg minősége torzítja a képet, hozzáad, elvesz - így lesz más és más a szín, a fények, az alakok, a mozgások a kis kávézó kirakatán, a süteményes pulton, a memphisi kocsma ajtaján, illetve a biztonsági kamera üvegén keresztül. Mintha minden érzékünkkel egyszerre látnánk a filmet, egyszerre kellene néznünk - ezért képtelenség elsőre teljes egészében befogadni. Nekem még másodjára sem ment, mert gyermeki énem mindig felülkerekedik az elemző felnőttön és folyton megrekedek a primer élvezet szintjén, ahelyett, hogy komplexebb örömök felé indulnék.
Mind a három helyszín más, de van átkötés - fények, fények, fények. Giccses is lehetne akár, de mégsem az, vízzel keverve, visszatükröződve, elsuhanva, mintha önálló szereplői lennének a filmnek. A fényekkel alázattal kell bánni és akkor hálás segítőjévé válnak az embernek. A My blueberry nights nem erre példa. Inkább arra, hogy ha valaki kellően bátor, hogy egy bizonyos mennyiség felett használjon fényeket, azok úgy fognak önálló életre kelni, hogy nem ölik meg a történetet, hanem új dimenziót nyitnak a filmen belül.
Jude Law bevitt egy rétegfilmet a multiplexekbe. Nem tudom, hogy ott mennyire lesz sikere. Viszont a nem túl elvetemült, de igényes mozinézők körében szerintem DVD-n is tarolni fog. Mert azért mindenkinek szüksége van a romantikára, a happy endre, így meg egy különleges látásmódba bújtatva máris tálalva van, ha nem is instant és nem is szimpla hepimíl.
Jude Lawt eddig is szerettem, ezután is fogom, Jeremy karaktere kimondottan jól állt neki és hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ő egy igazi sármos pasi. Sokan eszegetnénk vele pitét esténként, még akkor is, ha valami miatt egy kicsit túl sok volt a gondolkozós távolbarévedése ebben az alkotásban. A másik szereplő, aki egyszerűen megkerülhetetlen: Natalie Portman. A pókeres jelenetben, ahogy kezét szája elé téve huncutul nevet... Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy unalmas heteroszexuális vagyok, mert egy ilyen nőért, aki ennyire NŐ, nagyon lehetne rajongani. Így nekem marad ő színészNŐként, a szélhámos szerencsejátékos szerepében szerethetően, szenzációsan, natalieportmanosan bájosan. Az ő arca, az ő ártatlan megjelenése kell ahhoz, hogy ez az érzelmileg törékeny figura erősként és mégis megtörhetőként jelenhessen meg a vásznon.
Nem A távolság íze lesz az év sikerfilmje, de mindenkinek bátran merem ajánlani. Olyannyira, hogy jövő hét szerdán (2008. augusztus 6-án) a frissen önszerveződött FUKK megamozi estéjén az egyik film ez lesz. Így harmadszor is megnézhetem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=86kckraMXtI

Hát nem álomszépek a színek?

Veszélyes Szeszélyek (Ruttkai Éva Színház, 2008. július 25.)

2008-07-28T16:58:00.004+02:00

Az egész úgy kezdődött... Hogy jött egy e-mail, melyben a színház igazgatója kérte, hogy terjedjen a hír, hogy lesz ez az előadás, mert olyannyira nem fogynak a jegyek, hogy félő: le kell mondaniuk. Több sem kellett nekünk, lelkes mindenmentőknek, szerveződtünk előadásmentésre és lettünk is hatan. Az már az e-mailben írt "egységáron" számítva is szép támogatás, de azért rejtegetett még meglepetést az e-mail marketing: a jegyek az egységárnál 40%-kal drágábbak voltak. Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, ismét becsaptak, de legalább megnézem, hogy mit jelent az, hogy szétnyitható tető...
A szétnyitható tető tényleg érdekes, hirtelen megvilágosodtam, hogy mi is szűrődött be néha-néha éjszakai, irodámban töltött munkavégzésem közben, ráadásul kivételesen az eső sem esett, így kiláthattunk az égre, ami még sötétségében és mozdulatlanságában is jobban lekötötte az embert, mint maga a darab.
Nem is tudom, hol lehet megfogni egy olyan darabot, amelyben mindenki énekel, de valójában a szeretőt játszó fiatal színésznőn kívül senki nem tud, amelyben a történetvezetés a szilveszteri kabarék hangulatát idézi, s ahol a nézőtér mellett elhelyezett "zenesarok" elnyomja az énekhangot.
Esztergályos Cecília nem lesz soha más, mint a Família Kft-ben, nem tudom, hogy magától-e vagy a rendezők kérik, hogy erősítsen rá erre a vonalra, mert "azt" még mindenki látta, nézte. Inkább magától. Néha nekem túl sok, mintha csak ő maga játszana a saját kedvéért, a saját maga szórakoztatására. A motoros bőrszerelés kimondottan jól áll neki, melege is lehet, sajnálom.
Az író sem törte össze magát, hogy a cselekményt kidolgozza, a Zöld Kutya Kommandón a mai napig nevetünk - mi is "sorozatgyilkosok" vagyunk, akik "kutyákat árulnak", bár csak átvitt értelemben. Viszont ha megfeszülünk, akkor sem tudunk olyan kínosan arcpirító táncot ropni hozzá, mint Szanitter Sorozatszínészvagyokésjóképűésezértismernekazemberek Dávid, s közben énekelni, no, azt meg aztán biztosan nem. De kínunkban nevetni bármikor, bárhol, bármilyen szituációban tudunk, magunkon is. Most sem tettünk másként: jól megmentettük az előadást, amiért kár volt, sajnos az "altatás" nem kerülhető el.
Az est pozitív hozadéka, hogy a Zöld Kutya Kommandón felbuzdulva megalakult Egyesületünk keretein belül a Futrinka utcai KultúrKlub - röviden FUKK. (Ez egyben kifejezi a darabról alkotott, egybehangzó véleményünket is.)
Így innentől be fogok számolni a FUKK-történésekről is, ajánlókról. A következő közös kultúr-kiruccanás 2008. augusztus 1-én (péntek) esedékes, amikoris egyik drótszőrű vizslánk örökbefogadójának, Lucának a koncertjére (Mig-Rain zenekar) megyünk a Művészbázis nevű helyre (http://www.muveszbazis.hu/). Lehet csatlakozni, jó lenne, ha sokan lennénk. S akkor hátha más is írna, nem csak én. ;)

Mamma Mia! (film)

2008-07-28T15:48:00.006+02:00

Ne engem olvassatok, feleim, menjetek inkább moziba és lássátok. :) Ennyi a rövid kritikai összefoglalóm.

Bővebben: szkeptikus voltam, hogy a Városmajori Színpadra tervezett Mikszáth-estémet, amely eső miatt elmaradt (és becsaptak az esőnappal, mert soha nem is tudtak volna az esőnapon előadást tartani, így vissza kellett váltanom a jegyeket, pedig ma már süt a nap és lett volna kedvem este színházba menni, de mindegy is), képes lesz pótolni az ABBA-slágercsokrából épült musical.
Az első felcsendülő slágernél még azon töprengtem, hogy hogyan lehetséges, hogy gyakorlatilag az ABBA slágerek szövegét már akkor is tudtam, amikor még nem is beszéltem angolul, pedig otthon biztosan nem hallgattuk őket, nem tartoztak a családi hallgatási-irányzathoz, de aztán valahogy elfelejtettem az egészet és csak élveztem a pillanatot, néha azon kapva magam, hogy a fejemben bőszen énekelek együtt minden dalrafakadó színésszel. (Sajnos a mellettem ülő hölgy nem csak a fejében énekelt, így egy idő után már én sem énekeltem sehol, csak próbáltam elkülöníteni az ő hangját a filmbéli hangoktól meg a fejemben kavargó mindenféle egyéb hangtól.)

A szereplőgárda parádés. Meryl Streep egész egyszerűen A TÖKÉLY, de Pierce Brosnan, Colin Firth, Christine Baranski, Julie Walters mindannyian nagyon profik és így az egész szép és értékes keretet kap. Nem tudom, hogyan választották ki Meryl Streep lányának szerepére Amanda Seyfriedet, de Sophie karaktere abszolút az övé, bár talán rajta látszott egyedül, hogy neki ez nagyon fontos és komoly dolog (meg is értem), a többiek egymás társaságát élvezték, a bolondozást, a szürreálisba csúszó élesváltásokat a párbeszédek és az éneklések között, így az emberre óhatatlanul átragadt a jókedv már a film legelején, nekik pedig nem kellett művészi alakítást nyújtaniuk, elég volt a rutinjukra és tehetségükre építeniük. Emiatt jó az egész.

Amúgy a történet banális: adott egy görög szigeten nevelkedő lány, aki nem ismeri az édesapját. Rábukkan édesanyja naplójára, amelyből három lehetséges apafigurát azonosít, s hogy utánajárjon a dolgoknak, mind a hármat meghívja az esküvőjére. Persze mind a hárman el is mennek. Ebből lesz a keveredés, a régi sebek felhasadnak és mindenki énekel.

A rendezés vagy zseniális vagy annyira rossz, hogy azt az ember nem meri feltételezni, így életbe lép a "vagy" előtti rész, tehát zseniálissá lesz. Merthogy vannak azok a részek, amikor beszélnek, itt szerintem nem ronthatott a rendező, egy Meryl Streep akkor is jól csinálja, amit csinál, ha álmából felkelve, migrénnel kell a kamera elé állnia. Aztán vannak a nótacsoportok. Ezek teátrálisak, kendőlobogtatósak, égbe meredősek, táncolósak. A kettő egységtípus között viszont nincs átmenet, egyikből robbanunk a másikba, majd lassulunk vissza újra. Kell egy bizonyos lelkület ahhoz, hogy az ember ne rohanjon ki a moziból, ezt beismerem. "B"-kategóriásokkal menekülésre késztetett volna az egész koncepció, de az "A"-osztállyal kényeztető tejszínes fürdő hideg koktéllal és pálmafákkal.

A nyár könnyed néznivalója tehát: Mamma Mia! És még pironkodnunk sem kell miatta, hiszen a retró divat. Azért a munkahelyi ABBA-hallgatást azonnal tessék ABBA-hagyni. ;)

Paris, je t'aime (film)

2008-07-19T16:13:00.005+02:00

Éreztem én, hogy egyszer írni fogok erről a filmről, hát most jött el az idő. Talán azért épp most, mert a vámpíros vonalhoz is kapcsolható az egyik "rövidfilm" rész Elijah Wood főszereplésével, aki hátizsákos túristaként már-már szerelminek is nevezhető kapcsolatba kerül egy vámpírnővel. (Mondjuk talán pont ez a filmecske volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de lehet, hogy pont ezért: erre emlékszem a legpontosabban...)
A filmet 22 rendező jegyzi, Párizs 20 kerületéből 18-hoz kötődően látható egy-egy film-szösszenet. Mind önálló alkotás, de együtt valahogy mégis közelebb visznek Párizshoz, a sokszínű, megismerhetetlen és félelemkeltő városhoz, teszik ezt úgy, hogy még az olyan nézők is érzik a Párizs iránti szeretetet (szerelmet), akik egyébként nem is kedvelik a várost. Mint én. Ezért nehéz bevallanom, hogy a film közelebb hozta, kinyitotta a rejtett félelmeket, az ember arcába vágta őket, de ezzel egyben fel is szabadította: Párizst. Az emberben rejlő Párizst.
Nem merném megkísérelni, hogy mind a 18 részről írok, de a kihagyottakról bátran írjon olyan, aki szintén látta a filmet. Aki meg nem, az még megteheti, egy esős nyári estét érdemes rááldozni valamelyik művészmoziban.
A számomra legmegindítóbb egységben egy anya indul a rideg-szürke hajnalban gyermekével, akit egy bölcsöde-szerű "megőrzőben" kell hagynia, hogy munkába mehessen. Édesanyám megnyugtató hangját idézi az, ahogy búcsúzóul egy spanyol altatót énekel a kicsinek, de már vált is a kép: a nő tömegközelekedik, munkába kell mennie: egy lakásba, ahol minden függőleges a végtelenbe tart, hangsúlyozva a belső tér nagyságát, s ahol minden a gazdagságról szól. Felsír egy gyermek. A nő a gyermekre vigyáz, sírását az indításban megismert spanyol dallal igyekszik enyhíteni. (A szívem még most is összeszorul, ha visszaidézem. Tökéletes téma, tökéletes rendezés, tökéletes színek.)
A másik egység, amit kiemelnék, inkább azért fontos számomra, mert kérdések tucatjait indította útra kis fejemben. Ebben a részben egy férfi elhagyni készül feleségét, ezzel a céllal hívja meg egy étterembe. A feleség viszont megelőzi a bejelentéssel: halálos beteg. Ebben a helyzetben még egy karakán, a döntést előzetesen tényleg végiggondoló férfi sem tudna más menekülési utat, mint a maradást. Itt azonban a maradás nem csak egy párhuzamos létezés, a férfi újra beleszeret a nőbe, akit egykor már szeretett, feleségét úgy kísérheti végig a nehéz úton, hogy hazugságmentesen, támogatón, rajongva áll mellette. Hogy van-e, létezik-e ilyen? Biztosan. A filmen mindenképpen. Aprólékos, herendi porcelán-szerű rendezéssel, mégis valószerűen.
A harmadik - nehéz a választás - egy kis kézinyomdába visz minket, az itt elmesélt történet igazából nem is említésre méltó (egy férfi-ügyfél vonzónak találja a nyomda egyik fiatal férfi alkalmazottját és minden francia tudását összeszedve udvarolni kezd, de miután távozik, kiderül, hogy az alkalmazott nem is beszél franciául), annál inkább az a helyszín. Papírtekercsek, szobrok, rendezett rendetlenség - minden, ami egy magamfajta részlet-rajongó figyelmét szerteszét szórja és lelkesedéssel fiatalítja meg történeteken lassult elméjét. Nem emlékszem, hogy láttam már odaillőbb kapcsolótáblát filmben, mint ebben a részben. Mintha a rendező egy hétköznapi kubista kacsintással akarta volna a manualitást hangsúlyozó kézinyomda légkörét a közben elektromossá vált világhoz kapcsolni.
A Párizs, szeretlek! bővelkedik nézni- és látnivalókban: ha az egyik egységtől szabadulnánk, már máshol is járunk, miközben olyan nagy nevek tűnnek fel pár másodperces, perces szerepekben, mint Steve Buscemi, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Gena Rowlands vagy Gérard Depardieu. Úgy repül el a két óra, hogy az ember észre sem veszi. A mozit pedig szerelmesen és energiával telve hagyja el, még akkor is, ha ő maga soha nem mondta még korábban, hogy: Párizs, szeretlek!

A végére egy kis személyes történet. Párizsban jártam üzleti úton. Ha a francia fővárosba vezet utam, mindig telve vagyok feszültséggel, rettegek és alig várom, hogy hazafelé vehessem az irányt. A repülőm indulásáig viszont még rengeteg időm volt, így elhatároztam, hogy végigsétálok az Eiffel-toronytól egészen a Gare du Nord-ig. Ahogy haladtam bőröndöm magam után húzva egy hajléktalanra lettem figyelmes, s bár a város miatti bizalmatlanságom általában elkerülteti velem az olyan szituációkat, amikor a nyílt utcán kell elővennem a pénztárcám, valami miatt úgy éreztem, hogy azon az emberen segítene az én pár euróm, így adtam neki pénzt. Ő cserébe a kezembe nyomott egy gyűrűt, s csak ennyit mondott: Paris loves you. Remélem, hogy egyszer én is elmondhatom, hogy szeretem őt.

Rövid kedvcsináló a filmhez itt: http://www.port.hu/pls/w/video.link_popup?i_object_id=80327&i_area_id=6

Mészáros-Szemenyei: Drakula (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. július 18.)

2008-07-19T14:27:00.007+02:00

Már egy órája töprengek azon, hogyan lehet összefoglalni a tegnap esti élményt. A szabadtér varázsa ismét segített abban, hogy ne tudjak kizárólag a darabra, a zenére, a színészekre, a hangokra figyelni, ugyanis nyirkos, hideg idő volt, én pedig alábecsültem a túléléshez szükséges ruhamennyiséget, mert pulóverben és állig felhúzott kabátban is fáztam. A műanyag szék pedig nem adott egy csipetnyit sem a komfortérzetemhez, a második felvonás végét már tényleg tűkön ülve vártam. Rájöttem arra is, hogy ha választanom kellene a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad között, akkor ez utóbbit választanám, mert ott még nem minden a "bizniszről" szól, igaz, a közönsége is más és nem futhatok össze pld. Varga Miklóssal a kapuban, de ingyen és a bejárat mellett jól észrevehetően kínálják fel a párnát az ember alá...
Alapvetően kedvelem a musicaleket, bár inkább sláger-egységenként dúdolgatva, mint egy az egyben, darabként feltálalva. Egy musical szerintem soha nem lesz egységes darab. Ezt mondjuk a közönség is alátámasztotta azzal, hogy minden dal után tapsolt, így még ha lehetett volna sodrása a musicalnek, azt is sikerült volna megtörni - ebből a szempontból kész szerencse, hogy nem nagyon volt mit megtörni.
A musical "kéthelyszínes": a történet szálai Londonban és Erdélyben játszódnak. A szerkezetiségben igyekeztek a földrajzi váltásokat egyenletesen elosztani, az angol szalont Drakula gróf kastélya követi, majd visszatérünk ismét Londonba, hogy utána újra megborzonghassunk a rideg kastély falai között. Néha olyan érzésem volt, mintha még hiányoznának részek, néha nem találtam az átkötést, máskor meg túlságosan kidolgozottnak tűnt egy-egy "puffer"-jelenet, ráadásul nagy ívű éneklések nélkül. (A hangosítással amúgy sincs szerencsém, de itt most nem csak azon múlt.)
Valószínűleg sokan nem osztják véleményem, de én azon maroknyi csoportba tartozom, akiknek nem tetszik Pintér Tibor hangja vagy méginkább hangképzése. A hangi adottságok megvannak, de mégis, az egész Drakula grófos áriázás modorosnak, "zámbójimmysen" csúszva-hajlítottnak hatott. Tudna ennél Pintér Tibor jobbat is, ebben biztos vagyok, de nem akar. Ez eladható, ez sikeres. Én jobban szeretem az érthető, élvezhető éneklést, mint amilyet a tegnapi estén Gallusz Nikolett nyújtott. Az ő esetében kiemelném még azt is, hogy az egyetlen hiteles, színészként is értékelhető jelenség volt a színpadon. Azt sem bántam volna, ha minden szerepet ő énekel, játszik, annyira övé ez a közeg, övé ez a darab. Gallusz Nikolett profi színész, profi énekes és hosszú, göndör, vörös hajzuhatag-parókájában, törékeny testével tegnap szerintem férfiszívek tucatjait dobbantotta meg már néma jelenlétével is.
A cselekmény elnagyolt, a romantikus szálra épül, ettől kicsit lagymatag, a dalokat sem jellemzi elementáris erő, Minna Murray és Drakula duettjeiben pedig nem bírt kialakulni a harmónia, elcsúsztak egymás mellől az énekesek, így inkább az egymástól való távolodást, mint összetartozást, vágyakozást sikerült kifejezniük.
Mégis azt kell mondanom, hogy nézhető és könnyed, romantikus (!) musical a Drakula, semmi nagy durranás, de zajos siker. Kapható DVD-n, hazavihető az élmény, hogy a 2007-es szereplőkkel (amikor még Edwin Marton hegedűlt, aki önmagában egy jelenség) a hideget és a szúnyogokat kizárva lehessen újraélni, s rádöbbenni például, hogy "Shrek"-kel (Gesztesi Károly) élvezetesebb lett volna a lelkész dala... Én a biztonság kedvéért még hagytam magamnak időt átgondolni, hogy megvegyem-e... ;)
Ha valaki szeretne többet megtudni a musicalről, keressen a hivatalos honlapnál (http://www.drakulamusical.hu/) jobb és tartalmasabb oldalt, mert az elég minimalistára sikerült - az információkat tekintve... Azért a dalokba bele lehet hallgatni, ha valakinek ennyi kielégíti kiváncsiságát.
Az este minden mellett és minden ellenére remek kikapcsolódás volt, ehhez jelentősen hozzájárult "drakulógus" barátnőm örök jókedélye és az előadást követő "mekdrájvozás". Köszi, Léna!

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája (a pécsi Bóbita Bábszínház előadása a Városmajori Színpadon, 2008. július 6.)

2008-07-11T21:19:00.005+02:00

A Mosó Masa Mosodája - könyvként - gyermekkorom egyik kiemelt kedvence volt, ezért is kaptam fel azonnal a fejem a színházi ajánlatra. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan álcázhatom magam kísérőnek, amikor valójában néző akartam lenni. Hiába, egy bábszínházi előadásra nem megy senki gyerek nélkül, így nekem is kerítenem kellett egyet. Végül három mellett döntöttem és barátnőmet, valamint három tündéri, aranyhajú hercegnőjét vittem magammal a Városmajorba.
A szabadtéri színpad átka, hogy valahogy sosem jó. Túlságosan behallatszik a város, az ember védtelen az időjárás szeszélyei ellen és a csípésre kész rovarok sem tartják magukat távol a kultúrközönségtől. A jegyünk az első sorba szólt - ha tehetem, ott ülök, bár azt kifelejtettem a jegyvásárláskori céljaim közül, hogy az első sorból elég nehéz a színpadot látnia egy nálam alacsonyabb gyermeknek, mivel ott az értelmezhetetlen és átláthatatlan sövény... Szerencsére a lányok találékonyak voltak, és imazsámolyként használva a műanyag széket nézték, élvezték végig az előadást.
Sompolyogi Mosó Masa Mosodájában Hermelinkével közös kicsipeszelt száradásában meséli el aranyvárosi útját, melynek végén tündérkirálynővé választották. A történet meseszerű, egyszerű, ismert. (Mindannyian voltunk gyerekek, a Mosó Masa Mosodája pedig rögtön a Gőgös Gúnár Gedeon mellett állt a polcon, ebben biztos vagyok.)
Féltem, hogy nem él meg egy nagyszínpadon bábjáték formában a mű, félelmem fokozódott, amikor megláttam, hogy egy gitár lesz a zenei aláfestés, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom. A bábok és a játékosok egyszerre voltak jelen, amit a rezzenéstelen arcú báb nem tudott hozzátenni a történethez és a gyerkőcök figyelmének lekötéséhez, azt profi arc- és hangjátékkal pótolták a művészek. Mindannyian voltak Sompolyogik, VicsorBábik és Manók, érthetően, mélyen, náthásan, hadarva, így vagy úgy beszélők, cipeltek és viseltek bábokat, jelmezeket, énekeltek, szavaltak, együtt éltek az időközben részben a színpad szélére szivárgó gyermeksereggel.
Nagyon nehéz jónak lenni a legkritikusabb tömeg előtt, nagyon nehéz megfelelni azoknak, akik nem tudnak sznobságból vagy a nyájszellemet követve szeretni valamit. Ha nem tetszik, ha unalmas, a gyerek feláll, hisztizik, el akar menni. Mi nem akartunk elmenni. Mi, mindannyian, tátott szájjal néztük a pécsiek előadását. (A honlapjuk: www.bobita.hu)
Figyelni fogok rájuk, ha jönnek: máskor is társítok magam mellé gyereket az élmény kedvéért. Úgy látszik, a gyermekdarabok szintjéig jutottam, azokat értem és élvezem. Vagy csak a gyermek közönség nem kényeztette még el a színjátszókat...?

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

2008-07-02T19:07:00.005+02:00

Irodalmi thriller - gondoltam, hogy jó lesz, majd felpezsdít és látok ám csodát...

Láttam is: az első két oldalon a gondos lektor meghagyott két elgépelést. Döbbenet. Finnyás vagyok, bánt az ilyesmi. A könyvet nem tudtam elolvasni- két oldalig jutottam, nem mertem tovább. Majd talán angolul is megveszem. Addig meg ezek a bárányok is hallgatnak...

Ha valakit nem zavarnak az ilyen apróságok (én sznob vagyok, belátom), szívesen kölcsönadom "jelentési kötelezettség" terhe mellett. Én elvéreztem. De ez nem Murakami Haruki hibája.

***********************************

2008. július 30.

Megküzdöttem a démonaimmal és nem hiába tettem. Haruki nem véletlenül ismert és elismert, ez a könyv is nagyon jól szerkesztett, élvezetes. A leíró részek mesteriek, ha irodalmat tanítanék, biztosan tőle idéznék tájleírásokat a kis nebulóknak, hogy okuljanak. A történet nekem kicsit "félszeg", az ötlet zseniális, de nem adott lehetőséget a műnek a szerző, hogy végigfussa a megérdemelt ívet, túl hamar zárta és túl sablonos a vége, mintha az előírt határidő szorítása írta volna felül az amúgy addig töretlen írói alaposságot és misztikumot.

Viszont tele van elgépeléssel... Ez pedig nagyon bosszantó. Én majdnem lemondtam róla emiatt, szerintem sokan meg is teszik. Mert ez a mai világban enyhén szólva is ciki. Ráadásul Haruki nem ezt érdemli, sőt: Erdős György, a fordító sem ezt érdemli. Régen olvastam ilyen gördülékeny, magyaros és élő fordítást, ezért őszinte elismerésem.

(Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland, Geopen Könyvkiadó, 2007.)

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

2008-07-02T18:38:00.004+02:00

Okkal kérdezheti bárki: mi tartott ennyi ideig? Ez a könyv nem most jelent meg! Igen, mea culpa, én is birtoklom már egy ideje, a lapjai meg is sárgultak (fura, mert azért ennyire nem jelent meg régen), de csak most vettem erőt magamon, hogy a kis túlzással osztálynaplónyi könyvet a hónom alá fogva kiolvassam. Kicsit bánom, hogy eddig vártam.

Mark Renton fut a kamera felé. Ez jutott eszembe, amint belekezdtem, de a befejezéshez érve már 100%-os, hamisíthatatlan Trainspotting életérzésem támadt, merthogy Gerlóczy könyve ezen hivatkozott kultfilm könyves pandantja. Lázadó, önpusztító, széthullásában mássá rendeződő, néha érthetetlen és elítélendő, máskor meg egészen banálisan szerelmes-felhangú kortörténeti kórtörténet.

Hogyan kezel egy kezelhetetlen fiatalt az iskolai rendszer? Sehogy. Ezt megkapjuk sokszor és telibe, de az iskolarendszer kritikájaként én bevallom, nem tekintem az írást. Érdeklődéssel olvastam az államitól a vallásin át az alapítványiig megsemmisített iskolák bemutatását, hozzáállást, tanárkodást, diákos klikkesedést és a főhős szociopata társadalmi tengés-lengését. Nem azért, mert azonosulni tudtam vele (hogy tehetném pedagógus végzettséggel, de komolyan?), hanem mert Gerlóczy olyannyira van eszköze birtokában, hogy új stílust kellene elnevezni róla az irodalomban. Én most magamnak "freudi asszociatív retro-barokk" stílusmeghatározást kódoltam Gerlóczy neve mellé kis kobakomban, mert tényleg megérdemli és mert tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, hogy mi az, amit a szavakkal, mondatrészekkel tesz ez a fiatalember. Hömpölyög, átköt, olyan szavakat használ (az utoljára a nagyanyám szájából hallott "garaboly" felidézéért örökre hálás leszek, ígérem), melyeket már rég elsüllyesztett a modernizáció, sorokon keresztül cipeli, vonja azt az egy mondatot, hogy a végén pont és már le is zárja az egészet. Az ember meg csak néz körbe, hogy akkor mennyi információt is kapott hirtelen nagydózisban és nekilát újra, hátha akkor minden elemét be tudja fogadni. Aztán rájön, hogy nem, mert a mondatok nem állnak meg annyiban, hogy jók és érdekesek, hanem még dallamuk is van, gyermekdalosan könnyed, felütésekkel, ritmusváltásokkal és mindennel, ami előtt leborulok, mert soha nem leszek képes ilyen eszköztárat felvonultatni, bármennyire is szeretném: én sajnos soha nem leszek Gerlóczy Márton.

A történet - a könyv szempontjából - ezredrangú, ne is várjon senki kalandregényt, az Igazolt hiányzást a stílus miatt kell olvasni. Kultkönyv. Irodalmi Trainspotting. Aki még halogatta, most pótolja. Mert Gerlóczyból nincs igazolt hiányzás.

(Gerlóczy Márton honlapja: www.gerloczymarton.hu)

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Városmajori Színpadon, 2008. július 27.)

2008-06-30T18:45:00.004+02:00

Egy többségében gyermekek által előadott darabot akkor sem bántanék, ha amúgy rettenetesnek minősíteném magamban, mélyen. A debreceniek megkíméltek attól, hogy a gyermekek védőernyője mögé bújva írjak "kritikát", mert előadásuk üde volt és lendületes, megható és pont annyira szimbolikus, amennyire egy Pál utcai fiúk előadásnak lennie kell, főleg, ha a nézőtéren is sok kiskorú gyerkőc üldögél.

Elfelejtettem már a kertszínházak hangulatát. Elfelejtettem, hogy ha délután esik az eső, nincs az a verőfényes napsütés, ami estére megszárítaná a narancssárga műanyag-ülőkéket és hiába a szivacsbetét, amelyet nem szabad elfelejteni vételezni a bejáratnál, vizes leszek és ez negatívan befolyásolja a darab élvezetét. Sajnos innen indultam, meg hogy fázom.

Megérkeztünk és a Pál utcai fiúk szaladgáltak a nézőtéren, egy törökmézárus jött-ment közöttünk, minden velünk élt, mint egy vásárban. Az előadás úgy kezdődött el, hogy valójában már régen ment, így az átkötés sem okozott drámát, valahogy ott voltunk mindannyian a klubban, a vizes székeken.

Minimalista díszlet (bár a grund nem is igényelne amúgy sem rokokó bútorokat), lendületes kis-színészek, a jövő generáció. Átvezető, metaforikus hegedűs, néha belegubancolódva, néha érzés-szerűen jelen, gyönyörűen szólaltatva meg a hangszert. Már miatta is megérte. Órákig hallgatnám a hátborzongatóan keserédes dallamot (ezért elismerés Faragó Bélának!).

A rendező nem csak a színpad adta lehetőségeket, hanem az egész színház, játéktér fizikai valóját kihasználta, minden és mindig élt, elől ülni pedig nem volt feltétlenül minden esetben szerencsés, mert így nyakkitekerve kellett figyelni, hogy ki honnan érkezik a grundra vagy a Füvészkertbe vagy Nemecsekékhez vagy akárhová.

A második felvonás kicsit hézagosan indult (mintha elkezdődött, majd hirtelen percekig nem történt volna semmi), de Nemecsek halálának fény-árnyékos, hídon elvonulós szimbolikája nem csak meghatóra, hanem a Nemecseket alakító Gál Kristóf tündéri alakítása miatt igazi, szívfacsaróan eltávozósra sikerült. Nem is emlékszem, hogy mikor gyűltek könnyek a szemembe egy színházi előadás kapcsán, de most sikerült.

Molnár Ferenc ifjúsági regénye azt hiszem, hogy soha nem megy ki a divatból. Ez is egy olyan kötelező mérföldkő az "emberré válás" folyamatában, mint Fekete István Tüskevárja vagy Otlik Géza Iskola a határonja. Molnár Ferenc tudott és akart is a befogadóhoz szólni, közölni, átéreztetni, kortalanítani. Szeretjük is ezért.

A darabot összefoglalóan egy smsben így jellemeztem: lelki levitáció. És az volt, tényleg, nem más, nem kevesebb. Köszönöm, debreceni srácok! Köszönöm Vidovszky rendező úr!

(A debreceni Csokonai Színház honlapja: www.csokonaiszinhaz.hu)

A boldogító talán

2008-06-26T14:47:00.005+02:00

A munka melletti vizsgaidőszak és az EB távoltartott eddig kis otthonos mesekuckómtól, a blogtól, de most már visszatérek és rendezgetem az elmúlt időszakban látott filmek, olvasott könyvek és begyűjtött egyéb élmények sorát - mert ezekről azért nem tettem le, mégha nem is írtam róluk. Azért kicsit elszoktam az írástól, így egy amerikai limonádéval kezdem bemelegítésként.

Én nyíltan vállalom, hogy szeretem az ún. "romcom"-okat, mert mozognak, beszélnek, mégsem kell közben különösebben gondolkodnom, csak mosolyognom, ha olyan, vagy ülni némán, ha meg amolyan. Szoktam is terápiás céllal romantikus mozizni hajnalonta, amikor már előre tudom, hogy nem lesz kedvem elindulni otthonról. Szóval én vállalom.

A boldogító talánban semmi extra nincs. Tényleg semmi. Tom egy csapodár pasi, Claire pedig lelki társa, barát-barátnője. Nincs köztük semmi, de rendszeresen találkoznak, ismerik egymás minden rezdülését. Tom hajtja a kalandokat, Claire-nek nincs senki az életében. A drámai fordulatot az hozza meg, amikor Claire Skóciába utazik hat hétre. Tomot a nő hiánya ráébreszti, hogy ő az igazi, csakhogy Claire eljegyezve tér haza a nagy útról. Szívás. Ha én lennék a rendező, akkor itt Tom karaktere legyintene egyet és folytatná tovább az életét úgy, ahogy eddig vagy pedig lezülleszteném és megjáratnám vele az összes földi poklot, amit csak szerény képzeletem elő tud állítani. De ez egy amerikai film, úgyhogy semmi sem így történik. A vőlegény nemes, tud zsákolni és a kosarazás utáni zuhanyzásnál az is kiderül, hogy férfiassággal is jól el van látva, tehát a harc igazi és kemény harcnak bizonyul. Ezek miatt a roppant fontos dolgok miatt. Nem azért, mert a nő megfontoltan döntött, az ezredrangú dolog.

A vége persze az lesz, amire mindenki számít, még meg is könnyezzük, hiszen milyen romantikus, pedig nem az. Tom és Claire egybekelnek. Happyend, parádé és én továbbra sem értem, hogy miért hiszünk abban, hogy a férfiak a kedvünkért megváltoznak (hiszen mi sem változunk meg a kedvükért), és miért van az, hogy a filmekben egy ilyen nagyhorderejű elhatározás mégsem olyan nagyon megalapozott és előkészített, hogy a hirtelen előugró, eszmélő jelölt kedvéért mindig le lehet mondani vagy mégjobb: kiderül valami a másikról, ami miatt le KELL mondani egy esküvőt. Őrület. Csoda, ha az ember nem hisz a házasságban?

De azért a film pont annyi, amennyit a plakát ígér. Patrick Dempsey pedig a Grace Klinikán túl is szépfiú, jól is van ez így, kell a megfáradt és megtépázott női hormonoknak az optikai tuningolt mozizás élménye.

Moliére: A mizantróp (2008. június 4., Örkény Színház, Budapest)

2008-06-04T22:03:00.003+02:00

Igazi véleményt nem írhatok egy még nem teljesen kész, csak a szűk körnek bemutatott előadásról. Nem tartanám helyén valónak, ha részleteiben mennék végig a Gothár Péter rendezte Moliére művön.

A díszlet még nincs kész, recseg-ropog-zajong, a jelmezek készültségi foka is alacsony - ezekre mind felhívta a figyelmet Mácsai Pál kedvesen, családikörösen. (Gothár Péter nem akart velünk beszélni igazán. Mindig furcsállom, ha egy rendező esetlenkedik, amikor hirtelen ő van színpadon, de egy meghitt összejövetelen ez is bőven belefér.) Elfogadtunk mindent mindannyian, akik a túlhűtött térbe zsúfolódtunk kiváncsian. Elfogadtuk, hogy még nem darab, de nekünk, kiváltságosoknak egy estére mégis az lesz. Elfogadtuk, hogy megállítható. (Titkon azért reméltük, hogy nem kell megállni, hogy azért mégis igazi színház élmény lesz. Gothár Péter sejtette, vagy méginkább: rutinosan tudta ezt. A darab pereghetett, egyben lehetett, miközben a rendező úr hol a hibákat, javítani valókat diktálta tollba, hol smseket kezelt a mobiltelefonján, de nem állította meg.)

Gothár Péter Mizantróp-rendezése nekem Gwen Stefanit juttatta eszembe. A mostani, a "kortárs" Gwen Stefanit.

http://www.youtube.com/watch?v=uTfbCOPApsQ

Meg azt, hogy már rég jártam igazi festmények között, igazi szabadon. Pótolnom kell, amint végzek a vizsgáimmal.

Talán még azt is, hogy a színészek néha jobbak, mint a koncepció. Bár nekem a koncepció-látás se ment. Nem "örkényes", mindenesetre. Most határozottan nem. (Értékítélet nélkül.)

Nem felejthetem el, hogy amit láttam, még nem az igazi darab. Csak betekintés. Kóstoló. Ha megkínálnak, elfogadom. Elfogadtam. Láttam. Vélemény ősszel. Igazi vélemény.

Addig érek és érni hagyok.

Fütyülős tárgy kiállítás (Merlin, 2008. május 24-június 8.)

2008-05-29T19:07:00.006+02:00

Bár terveztem, a kiállítás megtekintése mégis "véletlenszerűen" történt - egy színházi este alkalmával. Jó helyen volt és jó időben, így is mondhatnám.

A Zwack és az Arc közös tárgytervező pályázatán mindössze annyi volt az elvárás, hogy a Fütyülős márkanév alatt futó pálinkához kapcsolódó matyó hímzés mintavilágát felhasználva szülessenek új alkotások.

Az ötlet alapvetően marketing-fogás, de mégis: számomra kellemes csalódás volt az, hogy mennyi tehetséges, kreatív és lelkes ember mozdult és hogy mennyire minőségi munkákkal álltak elő. Divat lesz "fütyülősbe" öltözni, trendi lesz a matyó hímzés - az, hogy a Fütyülős pálinkákból mennyivel fogy több, nem tudom (én biztosan nem mozdulok el a jól bevált nulla fogyasztásról semerre), de előfordulhat, hogy vodka-narancs helyett Fütyülőst kérnek majd a diszkópultnál a fiatalok.

A Merlinben megtekinthető a beküldött alkotások egy része (kár, hogy megvásárolni vagy legalább vételi opciót bejelenteni nem lehet, van olyan, ami engem pld. kimondottan érdekelne), sőt közönség-szavazni is lehet (a szakmai zsűri fődíját a fényvisszaverő matyó mintával díszített láthatósági mellény nyerte). Be vagyunk tehát vonva, de a jó értelemben. Támogatnám, hogy több ilyen kezdeményezés legyen. Nem baj, ha a lelketlen reklámosok, akik mindent és mindenáron el akarnak adni, belekevernek egy kis társadalmi missziót is a harcba. Így a végén mindenki jól jár.

Az egyetlen negatívum a kiállítással kapcsolatban, hogy a Fütyülős hímzés-mintás papírdobozai nem igazán szerencsések állványnak, mivel a virágok fűzére sokszor elnyomja, észrevehetetlenné teszi a felvonultatott tárgyakat. Ráadásul valami miatt a kampány honlapján (www.futyulos.com/tervezz) is csak a kiállítók neve és a kiállított "cucc" fantázianeve látszik, kép nincs. Pedig jó lenne, én megnéztem volna újra (meg újra) kedvenceimet. Meg hát nem is mindenki Budapesten fütyül... De most sajnos fütyültek rájuk...

A kiscsákói Geist-kastély

2008-05-28T14:20:00.007+02:00

Szeretne-e valaki országos védettségű műemlék lenni? Nos én már egyértelműen tudom a választ: nem. A hétvégén meglátogattam ugyanis egyik kedvenc alföldi kastélyomat, mely ebbe a kategóriába tartozik... Siralmas látvány fogadott, a néhány éve megkezdett felújítás abbamaradt, a körbezárt területen gaz, üresség, csend, elmúlás...

Segíteni nem tudok, csak végignézem, ahogy a valaha jobb napokat látott, állítólag Ybl Miklós által tervezett tornyos épület az enyészeté lesz úgy, hogy közben papíron védik... Ráadásul a kastély magántulajdonban van (a majorban a Szivárvány utca lakói megörültek, amikor érdeklődtem, mert azt hitték, hogy vevő vagyok... Bárcsak lehetnék, de sajnos nem...), a német úr, aki még látott fantáziát a felújításában, már nem él. Az álványok ott maradtak, a vadászkastély párkánya alatt végigfutó motívumok közül a még fellelhetőek megtisztítva, restaurálásra előkészítve merednek a nyomorba-haló messzeségbe.

Nem egy vidám hely, pedig megérdemelné, hogy az legyen. A kastély üzleti hasznosítását elképzelhetetlennek tartom, pedig töprengtem ezen is, de rossz helyen van és rossz állapotban... Igaz, hogy fél óra autózással már termálfürdőben áztathatja magát az ember, vagy akár a kert végéből vadászhat, de Kiscsákó a világ vége, még tábla sem nagyon jelzi, hogy létezik, a bekötő út pedig csak erős idegzetűeknek ajánlott. Az emberek viszont kedvesek, közvetlenek és sajnálják a kastélyt. Mint ahogy én is. És tehetetlennek utálok a legjobban lenni. Mert valami megoldás biztosan van, csak én nem találom, mert mindig a pénz és a hasznosítás oldaláról indulok el. De valaminek lennie kell...

Geist Miklósnak nem ez volt az egyetlen kastélya ezen a környéken, sajnos a kondorosi (geisztcsákói) sincs jobb állapotban, mint a kiscsákói (és a kettő nem ugyanaz, bár tudom, hogy sokan keverik). A hajdani gyertyagyáros-sertéskereskedő tudott élni, azt kell, hogy mondjam. Meglepődne, ha látná: mi lett a gyönyörűséges épületekből... Én is meglepődtem, pedig alig pár évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor épp ki volt tisztítva a környezete, az sokat javított az összképen... Akkor még a patakon túli "imaházba" sem kellett félcombig érő gazon átvágni, most örültem, hogy a fa harangláb és az ablaktalan "egyszobás" még áll egyáltalán.

Mivel magánterület, így a kastély belsejével nem ismerkedhet meg az egyszerű földi halandó. Pedig tényleg szép és valami miatt a belső felújítások előbb kezdődhettek, mint a külső, homlokzati munkák. A villamos vezetékek már a falban vannak és szerintem a csövek is kicserélődtek. Az egykori vadászterem menyezete fastukkós, gyönyörű, de a tető megbontása miatt az egész épület ázik, málik... Szívszorító, tényleg az.

Nekem ez a kastély fontos, nem tudom, hogy miért, de az, és nem akarom így látni... De látni akarom virágozva, teljes pompájában, szeretve. Azonnali megoldást akarok, segítséget, kiáltást és rendet. Befektetőt, őrültet, akárkit.

Addig azért kérem, javaslom, ajánlom, ha valaki a Dél-Alföld felé veszi az irányt, pillantson rá. Hogy tudja, hogy számít, hogy tudunk róla, hogy fontos. És mert érdemes is.

Euripidész: Bakkhánsnők (A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház vendégelőadása a Merlinben, 2008. május 27.)

2008-05-28T00:00:00.004+02:00

Nem hátrány, ha az ember előre tudja, hogy mire számítson. Ebben az esetben vagy elkerül bizonyos helyzeteket vagy méltósággal tudja viselni.

Rám nem jellemző az előzetes készülődés, véletlenszerűen és hangulatomra hagyatkozva döntök színházi előadásokat illetően. Sokszor rosszul.

A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház attól nemzetközi, hogy különböző nemzetiségű színészek játszanak együtt a színpadon. Szegényes képzettársításomban ez valahogy mégis azt jelentette, hogy együtt, de magyarul. Nos, nem. Együtt és mindenki a saját nyelvén. Akinek kettő is van, az vegyesen. Így láttam tehát Euripidész drámáját szlovákul, csehül, angolul és magyarul - egyszerre. Utoljára ilyen zanzával a Kálmán Imre tiszteletére rendezett nemzetközi operettgálán találkoztam, de ott nem volt zavaró, hiszen a dalokat (gyermekkorom szilveszteri és egyéb élményeinek bázisán) bőszen énekeltem magamban (természetesen magyarul). Na, Euripidész nem képezte szerves részét gyermekkorom memoriterjeinek, így nem volt mit a fejemben énekelni, szavalni, gondolni... Pedig tudom, tudom... Dionüszosz isteni voltát tagadják a galád thébaiak, ezért bosszútállni érkezik a hős. Pentheusz bár erőteljes vonzalmat érez Dionüszosz iránt, hezitál, nem meri érzelmeit, az új iránti vágyát szabadjára engedni, szembeszáll és veszít. Saját anyja, Agaué öli őt meg. Szép történet.

Na, de hogy is van ez más nyelvre kapcsolva és más hangszerelésben? Dionüszosz olyan, mint David Beckham és David Bowie egybegyúrva. Metroszexuális lénye a szórólap szerint popsztár, a darab során angol nyelven előadott Marilyn Manson zenéjére hajazó dala alapján inkább rocksztár felhangú kirakatbábú, aki valahogy mindenki körül ott van, mindenki cipeli, mozgatja, áthelyezi, hatalmába kerül, vágyakozik iránta. Ezt még én is, aki amúgy a táncban kifejezett érzések, történet-töredékek megértésében nem jeleskedem, fel tudom fogni a hangos, lüktető zenei aláfestés ellenére, mellett is. A bakkhánsnők prostituált-elmeháborodott figuráját már kevésbé, bár kimondottan tetszenek a szövegmentes mozdulatsoraik, inkább képszerűen tárolom, mintsem a mű megértéséhez szükséges történésként. Pentheusz akár a Turandotból is átfuthatott volna az operaházból, nekem legalábbis oda linkel gonosz kis freudi agyam. Biztos az aranynadrág-aranyöv miatt. Teljes a káosz. A történet lényegében mindegy, az első részben mindenki kiabálva beszél, az érzések arcon történő megjelenítésére hasznosabbak lettek volna a maszkok, a színészeknek ez ugyanis nem ment, nagyon nem.

A második rész már valamivel színházasabbra sikerült, voltak csendek és igazi dráma egy darab máj körül, mely ugyan a mű legkegyetlenebb része hivatott volna lenni, de a néhai Moha és Páfrány mesét eszembe juttató nyelv miatt én inkább házastársi vacsorabotránynak éltem meg. "Megint nem rántotthús, hanem máj, mindig csak máj." Ez persze nem támasztotta fel a máj "alapjául" szolgáló Pentheuszt és nem csökkentette az Agauét alakító Pavlína Storková érdemeit sem - már ami az alakítást illeti. Tényleg hittem neki, ebben az egy kicsi jelenetben legalábbis, mert amúgy meg ő volt a legrosszabb. Megint tudnék hozni egy párhuzamot - a jelen blogon is szereplő Blikk című rettenet rágógumis, copfos, hátizsákos betépett "Kiscsaj"-át, Stefanovics Angélát. Na, pont olyan üresnek és hiteltelennek éreztem Agauét, mint Kiscsajt. És még hasonlít is egymásra a két színésznő.

Számomra nem derült ki, hogy Dionüszosz akkor most egy önelégült és bosszúvágyó gyilkos vagy csak saját mámorító, tudatmódosító hatásának következményeit kénytelen viselni. Bizonyára jobban ment volna a megértés, ha az előadás előtt tudatmódosítok. Így viszont a legbutább, legértetlenebb nézőnek éreztem magam, aki bármi mással tölthette volna az idejét színház helyett, hiszen ígysem volt színházban. Lélekben semmiképpen sem. Sajnos.

Nick Cave & the Bad Seeds (2008. május 26. - Petőfi Csarnok)

2008-05-27T22:52:00.005+02:00

Nick Cave előben, fényben, PeCsában. Nem is tudom, hogy mit írhatnék... Az igazság az, hogy élő ikonokról akkor sem írnék rosszat, ha történetesen csak kiállnának a színpadra, integetnének az összegyűlt érdeklődőknek és elénekelnének egy népdalt... Egyszerűen nem menne.

Szerencsére Nick Cave esetében nem kell a felvezetés mentegetődzésnek tűnő sorai mögé bújnom. A koncert élő volt, mozgós, olyan nickcaves. Csak én öregedtem meg. Kiöregedtem a küzdőtérről, nem is lett volna hozzá kedvem. Jobb volt ez így, távolabbról, hallhatóbban, megpihenősebben, elmerengősebben. Néha elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy én valahogy gyorsabban öregszem koncert-ügyileg, mint pld. Nick Cave, de biztosan erre is van valami racionális magyarázat. Ő még mindig elől prédikál, én meg már leginkább csak hallgatok, maximum az ütemet vagyok hajlandó még dobolni észrevétlenül és magamban dúdolgatok...

Az új lemez zenei anyagát ügyesen néhány régi, ismertebb nótával vegyítve tálalták - remekül. Hátborzongatóan néha. Zavarbaejtően. Hány éve is volt, amikor ugyanezen a helyen (a PeCsa tényleg semmit nem változott szabadtérileg) egy becsempészett diktafonnal roptam és hömpölyögtem a tömeggel? Az volt Nick Cave első magyarországi koncertje... 17 éves voltam. És boldog. Mint most. 14 évvel később. Valahogy ez mindig ugyanaz, ugyanott. Nick Cave a Szigeten más volt, de a PeCsában az én Nick Cave-em. Az igazi.

Az album (Dig, Lazarus, Dig!!!) nem valószínű, hogy a kedvenc NC albumom lesz, a balladásabb zenéi közelebb állnak a szívemhez. Viszont előremutató, ha még ilyen életművel az ember háta mögött szükséges előre mutogatni egyáltalán. Azért kötelező darab, meg kell lennie minden valamirevaló Nick Cave szimpatizáns CD-gyűjteményében. Sőt, szerintem meg is szerethető, úgyhogy ha elégszer hallgatom, lehet belőle kedvenc, csak vissza kell pörgetnem magam a megfelelő hullámhosszra. Hallgatom is jó sokat, törekszem.

A koncert részleteit, a számokat, az érzéseket már leírta más kritika (pld az Index újságírója nagyon érzékletesen és szemléletesen), én nem teszem. Nem is értek hozzá. Nekem maradt a primer élvezet. Fejet hajtok a mester előtt és még a bajuszt is megbocsátom, pedig azt hittem, hogy az nem bocsánatos bűn kategória. De az. Nick Cave-nek minden az. Azt hiszem. :)

Az este tökéletességét csak fokozta az egyedüliségemet felváltó társaságosságom, úgyhogy 2008. május 26-a határozottan JÓ NAP-ként vonul be nemlétező történelmembe. Meg is hallgatom gyorsan a Midnight Man-t, hogy a mai napot is jól zárjam a tegnapi emlékén merengve.

http://www.youtube.com/watch?v=GO3bhzRPF90

Euripidész: Alkésztisz (A Kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Merlinben, 2008. május 19.)

2008-05-19T21:46:00.010+02:00

Ha summásan akarnám összefoglalni a darabot, akkor kísérőm szavait kéne idéznem: "Fasza volt".

Női mivoltom persze nem engedi meg, hogy ilyen összefogott és terjengősségtől mentes legyek, így leírom, hogy miért volt "fasza" a darab. Tóth Miklós darabja, mi több: része. Néha metál koncert, néha fekete-fehér, kopott, "edith piaf"-osan projektált, néha szexuálisan túlfűtött, kigyúrt színészekkel teli heppening. Euripidész még Devecseri Gábor fordítása ellenére is kortárs, ahol a gyász, az önfeláldozás és az érzékiség, a sors és az Istenek együtt isszák kristálypohárból a vörösbort.

Alkésztisz távozásának fájdalma néma és kimerevített Munch-sikolyként volt hivatott az agyunkba égni. A halál keménysége állatias szexualitással párosult - a halál szexi, a halál vibrátort tart a lábad közé. Héraklész olyan, mint egy G.I. Joe. A színpadon elfér minden, ami a halál-élet kérdései köré csoportosítható, lehet szopni, az eltávozott kedves kivetített arca előtt poharat rázogatni, majd az arcára "élvezni", szado-mazo cuccokat viselni. A vibrátor pedig megáll az asztalon és körbe-körbe pörög, táncol. Ez szép kép.

Úgy tűnik, hogy az embergyerek szimbólumokkal nincs szerencsém, a mostaniak feje is koppant - nagyot. Voltak babák és babafejű felnőttméretű jelenlévők, nyivákolók, kétségbeesettek, megrettentek, amolyan David Lynch-módra. Az anyjuk magukra hagyta őket, hogy mentse férje életét. Ők pedig maradtak, árvák.

Olvasgattam a kritikákat és szinte mindenhol ilyen kérdések merültek fel, hogy vajon szabad-e egy anyának a férjét választania a gyermekei helyett? A szerelemben el szabad-e fogadni ilyen áldozatot?

Én is megkérdezem magamtól, hogy tennék-e ilyet. Nem. Bár lehet. Néha igen, néha nem. A halál szexi. Ezt eddig nem tudtam, most már ez is befolyásolhat, nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogy viselkednék, hogy döntenék. Azt biztosan tudom viszont, hogy ha úgy döntenék, hogy megyek - más helyett, mindegy is, hogy kiért - soha nem kérném, hogy ne töltsék be a helyem. De ettől hiszem azt, hogy Euripidész akár nő is lehetett volna. Mert a nők ilyenek, ők mondanak ilyeneket az önfeláldozás árnyékában. Ők bátran vállalják a halált, de élni már nem hagynák azt, akiért teszik. Euripidész ismerte a nőket. Mindenesetre.

A halál metál-zenéje a végére már idegesítő volt, a sötét-szakaszok az elején még jól, a végén már túltörték a darabot, de a kezdeti félelmeim nem igazolódtak be: igenis nézhető, igenis élvezhető. Stúdió-szinthez erős taps-zárással. 16 éven felülieknek.

A fiúk nem sírnak - Jackie Kay: Trombita

2008-05-17T23:18:00.005+02:00

Már régóta tervezgetem, hogy írok Kimberly Peirce 1999-es, A fiúk nem sírnak című filmjéről, amiért Hilary Swank - megérdemelten - Oscart kapott, de valahogy mindig elhalasztottam: nem volt mihez kötnöm és közhelyes nem akartam lenni.

A héten Svájcba utaztam munkaügyben, könyvet szándékosan nem vittem, csak munkát és tanulnivalót, hogy így is a "hasznos" időtöltési lehetőségek irányába tereljem magam... Persze már a repülőtéren pótoltam a hiányosságot és vettem magamnak könyvet. Ismét véletlenszerűen. Jackie Kay: Trombita.

"Apámnak, mint kiderült, 85-ös melle volt, de hálószobája rejtekén fáslival betekerve leszorította őket." Szerintem ebből már sejthető, hogy mi a közös a filmben és a könyvben. Olyannyira közös, hogy folyton a film pergett a fejemben, miközben olvastam... Meg - természetesen - a The Cure slágere, nem a legjobb nótájuk, de mivel ők meghatározó szereplői zenei ízlésemnek, így... Boys don't cry...

http://www.youtube.com/watch?v=iQhh4Xs8RcM

Brandon egy női testbe zárt fiú. Új életét új helyen kezdi, beilleszkedik, elfogadják, szerelmes lesz, kapcsolatot teremt, de a titkok mindig kiderülnek, az amerikai filmekben meg aztán különösen, így a vége megaláztatás, erőszak, gyilkosság. Nekem a vége már nem kellett volna, egy átlagnézőnek elég feldolgoznia azt, ha valaki transzszexuális. Nem is biztos, hogy érti, lehet, hogy neki a Swank által megformált karakter egy leszbikus nő vagy esetleg transzvesztita... A film nem elég hosszú, hogy eldönthesse az ember: el tudja-e fogadni, hogy létezik ilyen vagy nem. Nincs ideje arra, hogy maga ítélkezhessen, mert megteszik mások - Brandont Teenaként a végén megerőszakolják (a teste fizikailag ugyanis egy női test) és megölik. Ezzel pedig egyetlen jóérzésű néző sem hiszem, hogy tud azonosulni. A témaválasztás érdekes és dícsérendő, de a film története feledhető.

Ami miatt mégis érdemes ezt a filmet megnézni, az Hilary Swank és Chloë Sevigny (ő amúgy egy másik "kedvencemben", Jarmush Hervadó virágaiban is látható). Minden mozdulatuk, pillantásuk, rezdülésük hiteles és az összhang is adott kettőjük között. Szerethetők vagy gyűlölhetők, de nem maradnak közömbösek, nem akarnak azok maradni: egymásért, magukért lázadó fiatalok. Velük vagyok végig. A halálig. Éljen Amerika... Halál nélkül vajon eladható lett volna a film? (Bár már az is nagy szó, hogy nem Bruce Willis volt a mindenkit-megvédő-és-mindent-megoldó egyik főszereplő - csak úgy, az eladhatóság kedvéért...)

Jackie Kay könyvétől mindent megkaptam, amit a filmtől nem. Semmi erőszak, ez inkább lélektani írás. Utánanéztem, hogy ki is ez a Jackie Kay (ha már a vásárlást nem előzte meg alapos információ-gyűjtés), s hogy honnan ered a Trombita "ötlete". Most már tudom, hogy Jackie Kay egy skót fekete író, a könyv megírásához pedig Billy Tripton halálának híre szolgált. Tripton egy jazz zongorista volt, aki nő volta ellenére férfiként élte az életét. A könyv is hasonlóról szól: Joss Moody egy jazz trombitás, aki férfiként élt, halála után viszont kiderült, hogy nő volt. Életében ezt csak a felesége tudta, még örökbefogadott fia sem. A könyv nem egy történet. A könyv érzelmi megközelítések gyűjteménye. Millié, a feleségé, akinek a szeretett társ halála mellett a szeretett társ nemi hovatartozásának médiában való taglalásával is meg kell küzdenie. Colmané, az örökbefogadott fiúé, aki a ravatalozóban döbben rá az igazságra, s hirtelen kicsúszni véli maga alól a talajt, a bizonytalan kezdet utáni biztosnak tűnő, családi idillt és dühét egy botránykönyv megírásába kívánja fordítani. Vannak még epizódszereplők: zenésztársak, a könyv megírásában segédkező újságíró, Joss Moody édesanyja. Mind más és más aspektus, más és más történet. A végén mégsem a sikeres jazz trombitásról szól a könyv. Sokkal inkább arról, hogy mit teszünk váratlan és sokkoló helyzetekben, hogyan dolgozzuk fel a halált, hogyan vagyunk emberek és hol van a határ, amit már nem lépünk át. (A szöveggel persze akadtak gondjaim, de ez nem csökkenti az ötlet és kidolgozás értékét, én vagyok egyszerűen ilyen folyton fanyalgó.)

Ajánlom tehát: Jackie Kay: Trombita (Ulpius-ház, 2002.)

Shakespeare: Lear király (a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a Thália Színházban, 2008. május 7.)

2008-05-08T18:11:00.009+02:00

Rossz-e az az előadás, amelyről a szünetben a közönség fele távozik?

Rossz-e az az előadás, amelyen a díszlet részeként egy funkciómentes szimbólum-telefonfülke inkább az "előző előadásról ott felejtett" látszatot, mint a szerves kapcsolatot hangsúlyozza?

Rossz-e az az előadás, amelyen még a rutinos színházbajáró is kényelmetlenül feszeng és egy idő után már sznobságból sem próbál úgy tenni, mintha értené: mi történik a színpadon?

Rossz-e az az előadás, ahol egy légkondícionáló zümmögése képes elnyomni a színészek hangját?

Klasszikusra vágytam, Zsótértól az ember mindent kaphat, de klasszikust nem. Lehet azt mondani, hogy azért nem értettem meg a lényegi mondanivalót, mert nem vagyok elég művelt, meg amúgy is konzervatív vagyok... Az vagyok. Ilyet nem szabad egy színházzal tenni. Maximum stúdióban, de oda meg nem való a Lear.

A Thália "gondnoksága" ráérezhetett erre, biztosan olvasták a kritikákat, s ezért a légkondícionálót olyan alacsony hőmérsékletre állították, hogy meg lehetett fagyni, fizikai szenvedés volt minden eltöltött perc a darab nélkül is. Így azok, akik feladták a szünetben, bátran hivatkozhattak érzékeny szervezetükre, s nem kellett egyből megfogalmazniuk, hogy "ilyen rosszat talán még nem is láttam soha". Kegyes feloldozás, gondos Thália. (Azért ha a következő vendégelőadásnál is hűtőházra hasonlít majd a nézőtér, mást kell majd feltételeznem.)

Én nem akarom eljátszani, hogy azon kevesek közé tartoztam (tartozom), akik megértették a művészi mondanivalót. Én azon sokak közé tartozom, akiket bosszant a minimál-színjátszás, a néha kifejezéstelen (és halk) beszéd, a szinte mozdulatlanságba merevített történet... Így már meg sem kell említenem a bosszantó díszletet (a hülye telefonfülkével), a nemcseréket, a térbeli mozgások követhetetlenségét és a szövegtévesztéseket (az egy nézőre vetített bakik száma itt volt a legmagasabb az általam eddig látott ÖSSZES előadás közül!)... Szeretheti ezt egy maroknyi ember, lehet ez egy új tálalási mód, de ha nem jó a főzt, nem eszik meg, akármilyen rafináltan is tesszük a publikum elé. Zsótérnak sikerült elérnie azt, hogy az ember evés nélkül is rosszul lesz a főztjétől.

Csak tudnám, hogy a telefonfülke...?

(A Lear király a Szegedi Nemzeti Színház honlapján: http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/szindarab/william-shakespeare-lear-kiraly)

Moliére/B: Mizantróp (Kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Thália Színházban, 2008. május 6.)

2008-05-07T14:59:00.005+02:00

Ki hitte volna, hogy egy /B ekkora dolgokra képes... Pedig igen. Merthogy ez a Mizantróp nem az a Mizantróp, amit Moliére írt, hanem az a Mizantróp, melyet búcsúajándékul Bodolay átírt Az új embergyűlölővé. Aztán persze nem állt meg ott, hogy átírta, át is rendezte. Nem tudni, hogy kizárólag csak a kritikákban rögzített cél vezette-e (nevesül, hogy a színidirektori széket elhagyni kényszerült, s az eltávolítás módjával nem értett egyet) vagy még volt művészeti tartalom/irány is (szerintem kellett lennie)...

Milyen is az új embergyűlölő? Mindenképpen modern, hangos, néha túl sok, néha érthetetlen (vagy követhetetlen), néha egész moliéri, néha viszont "tájidegen". A színészek egytől egyig jók, erőteljesek, hallhatók, kifejezők. Néha maguknak játszanak ugyan, vagy csak a szent cél érdekében, de szerencsére mégis együtt vannak jelen, nagyon nem szakadnak ki a színpad behatárolta közegből.

Az indítás felütés-szerű, utána kicsit visszavesz a sodrásból a rendező, de annyira nem, hogy az ember néha ne érezze úgy, hogy csak kapkodja a fejét ide-oda, de nem ért igazán - mélységében - semmit. Hiába, no, nem gyors sodrású hegyi patakban kell úszni tanulni... A párbeszédekbe jócskán beleavatkozott /B, nagyon "áptudét" lett, néhol túlságosan is. Nem mindenhol és mindenben akarhat az ember elérni a jelenkorhoz: szókincset, nyelvhasználatot tekintve semmiképpen sem.

A darab viszont revitalizálódott, élő, eladható. Mégha fricska is és mégha nálam - klasszikusra vágyásom okán - nem is igazán ér(hetet)t el szerethető színház-élmény szintre. A közönség is élvezte, együtt nevetett (sőt néha már előre) az eseményekkel. Én azért nem ragaszkodom hozzá, hogy újra megnézzem. De a Mizantrópot egyszer biz'Isten meg fogom.

A kecskemétiek új direktora előtt pedig emelem kalapom. Ha az én kinevezésem körülményei késztetnének bárkit egy darab színre állítására, akkor nem biztos, hogy állnék erkölcsileg olyan magas nívón, hogy nap mint nap szembenézzek annak sikerével, s valószínűleg levenném a színház műsoráról, nemhogy "vendégségbe" engedjem...

Hiába, no: úgyis lehet fricskát adni, hogy semmit nem kell átírni vagy megrendezni. Ehhez kell az igazi nagyság.

(A kecskeméti Katona József Színház honlapja: http://www.katonaj.hu/)

A pápai zsinagóga

2008-05-02T23:03:00.000+02:00

Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam: értek az építészethez, a valláshoz vagy bármihez, ami feljogosítana arra, hogy a pápai zsinagógáról írhassak. Elég szeretnem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...

Kívülről egy romos épület. Egy "semmi különös" típusú. Már nem emlékszem, hogy először hogy kerültem a zsinagógába, de arra emlékszem, hogy elállt a szavam. Első látásra szerelem, mondhatnám.

Ma már nem lehet ott bemászni, ahol mi jártunk be annak idején, gimnáziumi éveim alatt. Befalazták, előtte egy fa nőtt. Eltelt az idő.

Nem láttam tíz éve. Most nem tudtam kihagyni. Ha már Pápán jártam (ballagás), a zsinagóga megérdemelte, hogy tiszteletem tegyem nála. Egész megváltozott a környezete, közvetlen mellette-mögötte új lakóházak... Csak ő nem változott. Ő öregszik csendben, ráncosodik, létezik. Sajnálattal telt öreg szív. Nagyon keserű volt így látnom. Nagyon. Tehetetlenül állni mellette, körbeszeretni és otthagyni magára újra. A következő tíz évre. De nem akarom magára hagyni...

Egyszer legálisan is jártam az épületben. Hangversenyt szervezett az iskola, s mint az énekkar tagja vehettem részt. Előtte kitakarítottunk. Gyönyörűséges. Az akusztikája is. "Hangverseny-terem" lehetne, ha hagynák. Ha akarnák. Ha szeretnék. Ha lenne pénz. De annyi minden másra van... Ez nem lehet egy kicsit fontos? Miattam legalább.

Nem írok inkább épületekről. Nekem ez nem megy. Nem tudok írni a klasszicista stílusjegyekről, a karzatról is csak annyi jut eszembe, hogy nem lehetett felmenni rá, mert balesetveszélyesnek nyilvánították, a héber feliratokat pedig nem értem, nem tudom lefordítani. Kevés vagyok a zsinagógához. Meg ahhoz is, hogy róla írjak.

Csak szeretem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...

Nathan Kravetz: A más színű ló

2008-04-29T20:33:00.000+02:00

Miért olvas egy felnőtt ember mesét?

Mert egy felnőtt ember talán már megérti a mesét, bár a felnőtt ember ebből fakadóan nem is élvezi annyira. Legalábbis én így jártam Nathan Kravetz A más színű lovával...

A könyvet egy kutyás barát, csapattag rokonának halála eredményezte vagyis úgy "örököltem". Hála érte (nem a rokon haláláért, hanem a könyvért természetesen), most úgyis valami könnyedebbre vágytam, valamire, ahol nem kell okosan hümmögnöm magamban a sejtetéseken, ami levisz gyerekbe és mindent érteni fogok, amit olvasok. Nem utolsó szempontként a napi tizensok órás számítógép előtti munkavégzésben megfáradt szemem sem ugrik ki a buszon, ha a nagy, olvasáskönnyítős betűket bújom.

A más színű ló története egyszerű. Van egy kisfiú, aki szépen rajzol, de egy napon kék lovat, majd zöld lovat, majd lila lovat fest. A tanár nem érti, az igazgató nem érti, a tanfelügyelő nem érti, az orvos nem érti, az egyetemen kiállítást szervező és azt meglátogatók viszont értékelik és a kisfiú rajza lesz a közönségdíjas. Ezt követően már nem rajzol természet-idegen színű lovakat, ő is repülőt, házat és hétköznapi dolgokat rajzol... Aztán jön a Stephen King-es fordulat: mígnem egy szép napon zöld tehén terem a lapon.

Valami baja van a gyereknek? Henry Baxternek semmi baja. Sehringer is megmondta már, hogy a rajznak mindig van önkifejezési aspektusa, amely egész egyszerűen egy kapcsolatteremtési igény. Ez nem csak gyerekeknél létezik persze, de könyvünk hőse gyerek. Tehát önkifejez, miközben a felnőttek azt hiszik, hogy beteg. Aztán a műértő közönség sznobizmusból vagy tényleg értésből Henry kék lovát hozza ki győztesnek. Az üzenet célbaért, felesleges tovább feszíteni a húrt. Vajon szándékos externalizációról lehetett szó? Egy gyereknél szinte kizárt, bár Henry valójában nem is gyerek - mivel Nathan Kravetz nem az. Lehet, hogy Nathan Kravetz pontosan tudta, hogy a ló, mint olyan milyen pszichodiagnosztikai jelentéssel bír. Lehet, hogy Nathan Kravetz pont nekem írta ezt a mesét, hogy az egészet elemezgessem és több időt töltsek az összesen 31 képes-nagybetűs oldalas könyvvel, mint egy hatszáz oldalas "felnőtt regénnyel"...

Óvodás koromban én is kék lovat fogtam a királylány hintója elé, de pont a kéksége miatt nem mehetett az országos rajzversenyre. Helyette rajzolnom kellett "normális állatosat". Ebből fakadóan aztán nem is ismertem fel a saját rajzom, amikor az eredményhirdetésre mentünk, hiszen a kéklovas korszakomba elég nehezen illeszkedett a standard elefántot, zsiráfot és antilopot tartalmazó életkép... Azért szép emlék a kazincbarcikai díjkiosztó, főleg mert kaptam olyan festéket, amellyel még szebb kék lovakat festhettem.

Freud biztosan homlokon csókolna most, de már zökkenek is vissza gyermekkorom emlékeiből, tehát kedves mindenki:
azt ne felejtsük el, hogy egy gyermek sosem impresszionista. Egy gyermek a tartalmat, jelentést, minden rendelkezésére álló információt belesűrít a képbe. Henry Baxternek a ló kék volt. Belülről fakadóan kék. Nekem még most is az.

Nathan Kravetz: A más színű ló (Móra Könyvkiadó, 1976.)

Magyar a Holdon (Vidám Színpad, 2008. április 21.)

2008-04-24T21:38:00.000+02:00

Pontosan arról szól, annyit nyújt ez a darab, mint amiért nem nézek tévét. Büntetésből, ha már akarattal lemaradok a kereskedelmi tévék show-műsorairól, színházban kellett egyet végigélnem. Mentségükre legyen mondva, hogy meg sem próbálták elhitetni, hogy ők jobban, jobbat tudnak.
Mucsi Zoltán és Csákányi Eszter késnek. Késnek és zajosan, számonkérően, olyan jó kis "műveletlen" magyarosan érkeznek, hiszen ők nyertek. Nyertek és azért jöttek (vágányzár miatt késve - hogy legyen egy kis számomra "szakmai" vetülete is az estének), hogy átvegyék a nyereményt. Persze még ők sem mehetnek azonnal a színpadra, előbb helyesen kell válaszolni a kvízkérdésekre. Eltöprengek azon, miközben a rettentően bonyolult (tényleg!), majd kontrasztos váltásként rettentően egyszerű kérdéseket hallgatom, hogy mi lenne, ha valaki gyorsabban válaszolna (válaszolt volna) mindkét kérdésre a mi álompárunknál, a darab Császárainál. Akkor rögtönözni kényszerülnének, akkor hitelesebbek lennének és akkor kibújhatna, megcsillanhatna a tényleges színészi képesség. Mert akkor máshogy kellene Esztert "táncba vinni".
A profikkal versenyző amatőr pár - dr. Kotász (ez humoros, szeretem az ilyet, a Tanú hóhérja is a színpadra kerül, persze ha ez a tényleges neve, elnézést a képzettársításért) és Emese (ő tutira az igazi nevét adta meg) - aranyosak, szerepelnek, hozzáadnak a darabhoz. Ha nem lennék Mucsi Zoltánnal szemben oly' nagyon elfogult, lehet, hogy követelném is, hogy ők maradhassanak a színpadon. Ők vajon meddig bírnák a Holdon? Nekik elhinném. Akármeddig is. Ők halandók, közülünk valók. Én néma vagyok és láthatatlan - hamuvá porladnék, ha fel kéne mennem egyszer a színpadra. Alkalmatlan vagyok a szereplésre. Irigylem is dr. Kotászt és Emesét, de egyben köszönöm is nekik, hogy ilyen könnyedén, kedvesen voltak jelen. Helyettem is.
A darab nem túl mélyenszántó, de vicces. Még én is nevetek, pedig humoros előadások célközönségeként általában elbukom. Mucsi ex-alholista, munkanélküli, felesége által irányított, a haverok-kártya-Tarján bűvháromszögben létező, azon kívül sajnálandóan mulatságos, esetlen figurája bravúros, de Mucsinak ez igazából nem kihívás... Maradok a Philoktétész-mélységű alakításainál. Csákányi Eszter tényleg lehetne Kodály-módszerrel oktató, munkanélküliségében is "dolgozó" énektanár, bár a szerepnek sztereotípiákba lóg a "lába", s ezen nem könnyít a ruha, a kellékek és még a smink sem. Kevesebb több lett volna - alapigazság. A rendező nem bízott a színészében, ezért csinált belőle karácsonyfát? Pedig Csákányi Eszter ezt az elvárt szintet eljátszotta volna akár egy krumpliszsákba öltözve is. Hitelesen.
Katona László droidja (Mucsi karaktere szerint "tuborg"-ja) és Scherer Péter Priblik Olivérje a színpadon létező további két szerep, róluk is meg kellene emlékeznem. Csak nem nagyon tudok. Scherer Péterről nem tudom eldönteni, hogy épp színész-e vagy épp nem. Katona László pedig a művelődés-szervezői bevallás előtt robot. Egy robotszerű robot, aki csak egyszer zökken ki rendezői utasításra robot-világából: akkor meg is állapítom, hogy kimondottan kedvemre való a teste, melyet egy sztriptíz keretein belül villant meg Császárnét elcsábítandó. Magamban némán követelem, hogy legyenek vetkőző(s) nagymonológok is a Holdon, ez belefér, ebbe a darabba ez is beleférne. Nem lenne meghökkentőbb, majd bosszantóbb, mint a Republik 67-es út slágerének folyamatos fel-felcsendülése.
Miről szól a darab? Nézze meg mindenki magának. Magyar a Holdon. Féljünk, de merjünk! Akkor nem érhet csalódás.

Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve

2008-04-18T19:56:00.000+02:00

Már a borítón is szerepel, hogy "szórakoztató irodalom", úgyhogy ennél nem is voltak nagyobb elvárásaim. Vagyis az, hogy egy könyv tényleg szórakoztató legyen - na, ez önmagában hatalmas elvárás, de valójában az ember a sokadik emígyen felcímkézett könyv után már ahhoz sem ragaszkodik, hogy szórakoztató legyen, megelégszik azzal, ha olvasható.

Obermannová azért ezen a célon túllőtt, ez a könyv olvasható, kellemesen-szellemesen humoros, néha magamra ismertem, néha másra, néha meg nem is mertem felnézni a könyvből a buszon, mert az engedetlen nők, halványkék nővéreim (ez viszont végig idegesített, hogy a homéroszi eposzokat megszégyenítő arzenálját vonultatta fel a szerző az "állandó" jelzőknek, hogy a hókarú Héra szüljön neki kovácsistent, de komolyan: minek kellett ez, minek...), nem néznek fel, de mindenkiről gondolnak és tudnak mindent és a mozgássérült vécébe menekülnek, ha túlcsordul bennük a megoldani-vágyás, persze beleejtik a vécécsészébe a telefonjukat, szexelnek a nőgyógyászukkal, de ellátják a családot és vannak titkos kapcsolataik és még az ügyvédjük is alkalmas arra, hogy használják rakoncátlan énjük átmeneti megzabolázására, de az engedetlen nőknél nincsenek állandó dolgok - csak az engedetlenség az. Valójában a könyv pont arra jó, hogy az ember megállapítsa, minden nő engedetlen, ez a kézikönyv nem szűkíti le a nők halmazát egy jottányit sem. A felszínen, a külvilág számára persze ez nem igaz. Mindannyian látszani akarunk valaminek, leginkább függetlennek, de törődőnek, kedvesnek, de nem nyájasnak, fiatalosan vonzónak, ápoltnak, magasnak, elcsábíthatónak, de hűségesnek... Mindennek egyszerre.

Ezt meg is beszélhetjük egymással bátran, akár egy könyv lapjain is. Persze az más, hogy nem tennénk ilyet soha, mert pont azért vagyunk nők, hogy ne bízzunk meg soha egy másik nőben teljesen, így soha, de soha, de soha nem is osztanánk meg vele, hogy valójában nem azért tértünk át a brazil gyantára, mert az új fürdőruhánk ezt követeli, hanem mert félrekefélünk az egyik beszállító ügyvezetőjével, vagy ha mégis elgyengülnénk és megosztanánk ezt a nagyon hasznos információt, számíthatnánk arra, hogy az első kölcsön nem adott pulcsi után a férjünk is megtud majd néhány izgalmasabb részletet.

Obermannová ilyenekről ír, egyrészt nekünk, bizalmatlan-fecsegő szellőnővéreim, másrészről A FÉRFI-nek, aki úgysem fogja elolvasni, mert egy nőből egy oldal bőven elég, nem kell egy egész könyv az ön- és igazi-keresésből. Nekem meg pont elég volt egy könyvnyi negédes női(es)ség, mert az igazság fáj, mégha mosolyog is az ember.

"A férfiakhoz való viszonyomat nemcsak hogy beárnyékolja az a tény, hogy egyfolytában írkálok valamit, de a tetejébe, annak köszönhetően, hogy írok, igyekszem megtalálni a legpontosabb szavakat, hogy megértsük egymást, a kiforgathatatlan, kibúvót nem kínáló szavakat, a nem szétfolyó, nem taktikus szavakat. A megengedhetetlen, cseppet sem ildomos szavakat, amelyeket nem szokás kimondani, de én kimondom. Így beszélek azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, és nagy adománynak tartom ezeket a szavakat, mert nem könnyű kimondani őket, és abban, hogy kimondja őket az ember, nincsen semmi rossz, ellenkezőleg. Ugye, hogy akarja, uram, az én célzott szavaimat, ugye hogy szomjazza őket? Tudtam, és szeretem Magát." - Tegye fel a kezét, munkahelyi e-mailen a külföldi kollégával szexuálisan túlfűtött leveleket váltó, balga nővéreim, aki nem ismert magára ebből a beírásból? Vagy legalább másra. Vagy legeslegalább rám. Na, ugye? Ilyen egyszerűek vagyunk, még egy ismeretlen is pontosan megfogalmazza a lény(eg)ünket. De aki legalább valakit felismert, azt cserébe, hálából én is szeretem, túlterjeszkedő, folyton beszélő nővéreim!

Valamelyest csökkenti a könyv néhányórás-élvezeti értékét, hogy a 220. oldalra már inkább olyan, mintha valamiféle "csináld meg magad" könyvet olvasnánk hasznos tanácsokkal, hogyan álljunk talpra, hogyan viselkedjünk, ha (engedetlen) nők szeretnénk lenni. Ez pedig az igazi (engedetlen) nőt nem jellemzi. Az igazi (engedetlen) nem tanítani akar, mert észre sem veszi, hogy van valami, amit magából megtaníthatna. Tőle tanulni akarnak. Ez a különbség.

Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve (Gabo Könyvkiadó, 2005.)

Bartis Attila: Nyugalom - Anders Thomas Jensen: Adam almái

2008-04-16T22:34:00.000+02:00

Holvoltálfiam?

Ma nehéz napom volt, anyám. Bírósági tárgyalásra kellett mennem, lelkileg megviselt. Ezért is gondoltam, hogy este, ha végre hazaérek, akkor Bartis Nyugalmáról írok. Aztán az este valahogy moziba is eljuttatott és mivel a halott macska és a halott varjak Bartis Nyugalmához kapcsolódtak a fejemben, így azt is gondoltam, hogy összefűzöm a beszámolót Adam almáival.

Nem a párhuzamok miatt, azok valószínűleg nem is léteznek, hanem mert ilyen a hangulatom: a morbid, sehová nem tartó, vulgárisba hajló pesszimizmust ötvözöm a morbid, valahová határozottan tartó, fanyar optimizmussal. Mert ma ez lesz a jó.

Rebeka repül! - Értenem kellene, hogy miért halnak meg állatok Bartis írásaiban, de engem távoltart attól, hogy szeretni tudjam. Pedig amúgy biztos tudnám. Rebeka repül! Aztán a filmben meghal egy csomó varjú, akik a Sátán kísértéseként fogyasztják a templom kertjében álló almafa termését. Nem maguktól, lelövik őket. Mint ahogy a macskát is, de az sem baj - pont, mint Bartis Nyugalmában, ahol by the way alapon említésre kerül egy ledarált macska - mert a macska csak "leesett". Nem tudom. Erre valami miatt túl érzékeny vagyok. Nem erről szól persze egyik sem. De egy állatkínzó elleni per napján nekem ez jár a fejemben. Rebeka repül!

Bartis világképe beteg, de érdekes. Pont ezért. Ki élne 15 évet egy anyával, aki nem hagyja el a lakást? Bartis élne, él. Holvoltálfiam? (Bugyittettélel? - mennyivel rosszabbul hangzik, pedig ez az én életem igaza, bár nem hozzám intéződött és nem is én intéztem.) Aki nem hal meg a könyvben, az már biztosan túléli. De azért a többség meghal. Előtte az írói kiteljesedés oltárán rendre baszik. Valakivel, többekkel. Bartisnál ennyiről szól az élet. Perverz, erőszakos, önző kapcsolatok és a hihetetlen ívmentes élet, amely a kezdetektől a halálba tart. Vidám olvasmány.

Ivan, a pap egy szürreális figura. De valójában a filmben mindenki az. Ivan a legazabb. Nem derül ki semmi és mégis minden kiderül, de nem kitalálósan-sejtetősen, hanem nyíltan. Valahogy Ivan körül rettentő dolgok történtek, történnek, ő mégsem vesz tudomást róluk, mert akkor meghalna. A hit élteti. A gonosz megkísérti, de ő ellenáll - Istennel az oldalán. A fia nem béna. A felesége nem öngyilkos lett. Mindenkinek van egy feladata. Adamnak őrizni az almafát és almás pitét sütni annak terméséből. Adam skinhead. A Hitler-képre cserélt kereszt falon hagyott sziluettje már a második harangozásnál eltűnik. Nekem hiányzik. Úgy teljesebb lenne a kép, de én amúgy is a belső terek rabja vagyok. Régi, kopott komód, rajta telefontöltő, mobiltelefon. Tökéletes. Valójában az egész az. Elvileg vicces és sokat lehet nevetni, mert minden történés eltúlzott, ahogy a jellemrajzok is azok. De tényleg azok-e? Mindenki követ el hibákat. Én nem nevettem. Most sem tudok. Még. Minden hiba helyrehozható?

Szerencsére nem Bartist kell kérdeznem, mert az ő világában hibán kívüli lét nincs. A jellemek önmagukba fejlődnek (vissza). Az agresszió nem is bűn: a hétköznapiság szürkéje csupán. Megütni, megbaszni, megölni nem jelent többet, mint spórolási célzattal legyet csempészni az italba vagy elütni egy hollandsegélyszállítmánypiros pulóverben futkározó, pucér seggű cigánypurdét. Mindenki magányos hős, csak néha összeérnek a szálak. Akkor történik valami szaftosan megfogalmazható, polgárpukkasztóan az olvasó arcába vágható, aztán jönnek az újabb semmik.

Holvoltálfiam?

Megváltozik-e egy neonáci világképe? Megváltoztatható-e? Vagy egy benzinkutakat rabló "pakié"? Egy folytonevő és mindent zsebrevágó, nemi erőszakért ült valamikori teniszcsillag-jelöltté? Egy alkoholista, gyermeket váró, zilált nőé? A nézőé? Leeshet-e Hitler képe a falról? Leeshet-e a Biblia mindig úgy, hogy Jób Könyvénél nyíljon ki? Mindig minden leeshet-e?

Kiváncsi vagyok, hogy Alföldi Róbert milyen filmet készített a Nyugalomból. Olvastam a kritkákat, pedig nem szokásom, de a filmet még nem láttam. Szeretném megnézni. Nem tudom elképzelni, hogy mit és hogyan lehet ebből a könyből megfilmesíteni. Holvoltálfiam? Talán ezt. Ezt biztosan. Erről szól minden és minden ide tér vissza. A holvoltálhoz.

Mindkettő kell. Mindkettő olyan, hogy kell ahhoz, hogy az ember kilépjen és megtanuljon nyomorában mosolyogni. Terápiás célzattal kell. Mindkettő.

Holvoltálfiam?

Tudja anyám, hogy van az: egy fárasztó nap végén az ember elmegy saját kis "Tibetjébe" - csak a rend kedvéért - de rájön, hogy ott nem jó mással, csak (ön)magával. Lezárja az almákat, a díszlettel berendezett börtönt és az összes szereplőt, s saját élete szereplői felé fordul. Ez pedig így jó. Mégha ma kicsit hiányos is élete szereplőinek köre. Az igazi hiány mindig valami létezéséből fakad, és épp ezért nem lehet negatív érzés. Ezt nem tudja Bartis. Én szerencsére igen. Mosolyogva bújok ágyba a hiányérzetemmel. De legalább rend van. Rend volt. Szép nap ez a mai.

Bartis Attila: Nyugalom (Magvető, 2001)
Adam almái: http://adamsapplesthemovie.net/

Pomo D'oro (Budapest V., Arany János utca 9.)

2008-04-13T23:30:00.001+02:00

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak-e éttermekről, ételekről, kulináris élvezetekről... Aztán meggyőztem magam: írni fogok. Az étkezési (étel-élvezeti) kultúra sem szorulhat ki kalandozásaimból, mint ahogy másokéból sem.

Pénteken a kutyás csapattal az egyik tagunk, barátunk születésnapi meglepetés vacsoráját tartottuk, ehhez választottuk helyszínül a tévés Gianni éttermét, mert szerettünk volna egy olyan helyet, amely
- az udvarias kiszolgálással,
- a jó ételekkel,
- az általunk vitt torta felszolgálásával,
- könnyű elérhetőséggel
járul hozzá ahhoz, hogy feledhetetlenné tegyük az estét.

Nem kellett csalódnunk. Nem, nem, Gianni étterme nem az igazi ínyencekről, bár szerintem ők is találnak kedvükre valót az étlapon, sokkal inkább az olaszosan temperamentumos, de mégis anyásan törődő kiszolgálásról, magas minőségű alapanyagokról, kényelmes-otthonos elrendezésről, tehát a jó hangulatról szól.

Nem is biztos, hogy enni megy ide az ember... A házi szélesmetélt vargánya szeletekkel forgatva sajnos kihűlt, a tészta pedig hidegen kicsit műanyag-szerűvé vált, de igazából szerintem az adott - oldott hangulatú és boldog - pillanatban bármit megettem volna, akár a '80-as évek műanyagbanánjait, narancsait is. :) Meg az sem különösebben rossz érzés, ha az embernek az első falatnál az jut eszébe, hogy "én ezt jobban el tudnám készíteni", aztán ahogy szép lassan elfogyasztja az ételt, eltöpreng azon: vajon mit tehettek még bele... (Sosem fogom megtudni.)

Mindenesetre a Pomo D'ororól egy biztosan elmondható: náluk a vendég az úr. S ha csak ez lenne az egyetlen dolog, amit ki lehetne emelni, már akkor is többet mondhatnék róla, mint sok más étteremről, de szerencsére... Tényleg ajánlom. Nem azért, hogy utána, mint egy jól időzített, tökéletes szeretkezést követően, tüzijátékot véljen látni, érezni az ember... Ahhoz még keresem az igazi éttermet... De egy könnyed estéhez tökéletes.

Abigél (Thália Színház, 2008. március 30.)

2008-04-04T18:29:00.000+02:00

Ha valaki úgy dönt, hogy szeretne legalább egyszer életében állótapsos előadást látni, akkor jó eséllyel az Abigélben nem fog csalódni. A közönség ugyanis állt és tapsolt és lelkesedett, ahogy azt az ember elképzelte korábban, amikor azon merengett valamelyik nem túlságosan sikerülten kiválasztott színházi élménye után, hogy vajon tényleg elmúltak-e azok az idők, amikor az, hogy "ováció" még a teátrum falai között is értelmezhető kifejezés volt.

Szabó Magdának, a nemrégiben elhunyt írónőnek az Abigél könyvben, filmben és most musicalben is meghozta azt, amiért érdemes alkotni. Sikeres. Szerintem ugyan a történet nem jogosítaná fel ekkora népszerűségre, de a tündérmesei elemekkel jól dolgozó írásműveket, különösen ha azokból a tévében évente legalább egyszer lejátszásra kerülő film is készül, szeretni szokás. Az Abigélt pedig szeretik Magyarországon - és be kell vallani, hogy külföldön is.

Némi szkepticizmussal ültem be a musicalre, különösen, hogy a magyar dájhárd óta nem tartom jó ómennek (saját öregségem okán), ha egy előadáson a nézők túlnyomó többsége a nálam jóval fiatalabb korosztályból kerül ki. (Az ember néha beleöregszik a színházlátogatásba és házsártos, botjával mutogató, kis gyöngyös retiküljét lóbázó vénséggé változik, bocsánat ezért, nekem azt hiszem, hogy minden ellenkező szándékom ellenére sikerült ezt kiviteleznem - gondolatban legalábbis.)

Vitay Georgina színrelép, onnantól peregnek a jól ismert események, a hangosítás pocsék, bár azt még elnézném a galéria bal oldalán ülve, ha a "tömegjelenetek" szövegét nem érteném, de az egyszerűen elkeserítő, hogy ezt sajnos elmondhatom az énekpárbaj(ok)ról is. Vagy a nagy korosodásban egész egyszerűen megsüketültem. Ez lehet az egyetlen mentsége a hangtechnikáért felelős munkatársnak.

Nem tudom, hogy kit szeressek jobban, kit kevéssé, valahogy annyira megfelelni vágyó az egész csapat (hiába, még nem rég volt csak a bemutató), hogy műtermi fotó-szerűen mű az egész. A koreográfia pedig hálátlanul nem segít ezt feloldani, sok jelenetben teljesen önálló életet él a maga darabosságával. Ha érteném a szöveget, akkor is sokszor elvonná róla a figyelmem a táncimitáló robodance...

A szereposztás jó, vannak kevésbé kiforrott és csodálatosan csengő hangok, a megasztáros szépfiú feltűnése pedig mindenképpen megdobogtatja a serdülő női szíveket, miközben én fentről azon tűnődöm, hogy a lezselézés fintora-e csupán, hogy Bálint Ádám felülnézetből kopaszodni látszik. Ha marketinges lennék, biztosan vele adnám el a darabot. Jól is néz ki, valljuk be, hangja is van - ritka az ilyen manapság a magyar színpadon (és most senki ne hozza fel nekem Kamarás Ivánt, mert ő minden imázsépítés ellenére sem néz ki jól és punktum). Persze Bálint Ádám egyben azt is jelenti, hogy nem abban a szereposztásban nézhettem meg csodatévő Abigél történetét, melyben szerettem volna. Mégegyszer azért nem megyek el rá, majd elképzelem valahogy.

Siménfalvy Ágota Horn Micije nem hagy maga után kívánnivalót, kerek és teljes, eszembe sem jutna megkérdőjelezni az alakítást, bár a rendezés néha teátrális tettekre kényszerítette (miért kellenek a szomszéd utcából is látható gesztikulációs elemek?), illetve a lakásán rendezett játék belassítása viccesen mátrixosra sikeredett (vártam is, hogy majd hajlonganak ide-oda, mint Kenauék tették, de aztán nem, csak a kis Vitay lépett le az ablakon keresztül).

A Zsuzsanna testvért alakító Füredi Nikolettet nem drámai alakításáért fogjuk szeretni, ez biztos, pedig néha lehetett volna belőle több és hihetőbb, viszont azt el kell ismernem, hogy gyönyörűséges hangja van. Őt képes lennék órákon át hallgatni, különösen, ha a szöveg megértése érdekében is tenne valaki valamit. Viszont pont az ellenkezőjét állíthatom Kis Mariról, vagyis Ábrahám Gabrielláról, mert az ő hangját még annyiszor is elég nehezen viseltem el, ahányszor kénytelen volt egyedül énekelni.

Összegezve az Abigél kimondottan egy nézhető darab, bár a dallamok közül talán egy az, amelyiket most is fel tudom idézni, a többi felejthető vagy csak aggkori szenilitásom nyelte el őket mind, ki tudja?... Nézzétek, élvezzétek és halljátok (jobban, mint én), feleim. De nem kell sietni, hátha a végén is megpihenhettek majd: kizárt, hogy egy évadot végigvisz állótapssal.

Végezetül ki kell, hogy fejezzem elismerésem az Abigélhez kötődő jótékonysági kezdeményezéshez, melyben a gyermeknek nincs más dolga, mint legalább egy oldalas olvasónaplót írni a regényről, s a legjobbakat a csodatévő szobor ellátja olvasnivalókkal, egyéb programokon való részvételre feljogosító ajándékokkal, mindenfélre kulturális dologgal. Ritka az ilyen, kár, hogy nem kapott nagyobb hírverést. Pedig ennek még én is állótapsolnék.

Bartis Attila: A séta

2008-03-28T22:24:00.000+01:00

Bartis Attiláról nem hálás feladat írni, de valahogy kötelező. Manapság meg különösképpen, hiszen felfedezte őt a színház, a film - kevesen lehetnek ma ebben az országban, akik nem hallották még a nevét.

Nekem is vallomással kell kezdenem, mert úgy őszinte, hiteles. A séta elején meghal egy zsák macska. Számomra ott meghalt a regény, nem is jókor olvastam, így félretettem egy hónapra, hogy megbocsáthassak neki, mert sejtettem, hogy meg kell, érdemes. De a macskákat nem bocsátom meg soha mégsem. Azért két napja újra kézbe vettem, ma pedig már írhatok róla, mert vége. Pedig ízlelgettem a szavakat, hiszen van miért. Néha szép, néha olyan összehordott, hányaveti, de az ember nehezen hiszi el, hogy valami megtréfálhatja, hogy van olyan könyv, amelyben nem számít a történet, csak a szavak számítanak, a mondatok. Azok egymáshoz való viszonya már nem mindig.

Nagy igazságok rejlenek egy tragikus sorsban, de a tragédia valahogy természetes. Bartis nem csinál belőle ügyet, meghalnak emberek, állatok, az érzelmek alapjáraton, mégis hihető, hogy ez a valóság. Nincs vége sem, mert nem is lehet, még most is olvasom, pedig már rég végeztem a könyvvel, próbálom megérteni, hogy én mit és én hogyan és ha igen, miért akkor és úgy.

Az intézeti létből a poshadt fürdőhely kiugrás, de mégsem, az ember a bőréből nem tud kiugrani, mégha földrajzilag helyet is változtat. A mellékszálak csak úgy - tényleg - mellékesen beúsznak, kiúsznak, hozzáadnak, elvesznek, hol hét Ulrich formájában, hol macskaként (a párna alatt is meghal hét fekete, a nyolcadik már nem, de nem erkölcsi, hanem kényelmi okokból: "nem, mert sajnáltam, csak mert nyomott"). A női és férfi szereplők néhány jellemző és felnagyított jegyükkel válnak élővé, nem tudunk meg semmi feleslegeset, amúgy sincs a regényben semmi sallang, még a kohézió is túlzó elvárás lenne. Meg kell tanulni élvezni a szavakat. A mondatokat a szavakért. Aztán pedig összerakni egy olyan mozaikot, amelyben az ember inkább a saját benyomásaira kénytelen támaszkodni, mert más nincs. A bárányok is hallgatnak, igaz, itt a tó mélyén teszik.

A séta egyirányú, az emberi élet íve helyett a folyamatos halál felé menetelésre épít, mintegy ebben jelölve meg az egyetlen elérhető célt. Össze sem tudom számolni, hogy hányan távoznak e könyv lapjain. Előtte éltek, aztán már nem annyira, de még történnek dolgok, melyek hozzájuk kötődnek. Talán már egy másik kirakós részeiként a könyvbe keverve, ki tudja. Én még nem jutottam el oda, hogy értem is, miről olvastam. Nem is biztos, hogy ez egy olyan értős mű.

Bartistól nem áll távol a tőmondatos morbiditás. Ez tőlem sem, így ezért kimondottan szeretem.

A regényen érződik, hogy nem egy lendülettel íródott, az eleje még cizelláltabb, történet-közelibb, elbeszélősebb, a vége már szellősebb, huzatosabb, átsiklósabb. De mégsem érzem repedezettnek, ez egy egység így, de nem a könybe zárva, hanem valahogy az ember fejében.

Kár, hogy a végén kiderül, hogy a főhős nő. Kár, mert addig nemtelen és nem is hiányzik a nem. De az aggok passzív halálának monotóniáját meg kell törnie valami tettnek, a látványos gyilkosságoknak a könyv elején a helyük (ezzel egyetértek), akkor volt forradalmi a helyzet, a fürdőhelyen már nyugalom van, nem lehet valakit csak úgy lelőni a rend kedvéért, hogy legyen akarat újra, végül. De túl gyors ez a szál; van az úgy, hogy az író nagyon be akarja fejezni már az adott művet. Itt ez történhetett. Baszás (nem én használom így), majd abortusz. "Elkérném megőrzésre. - Bólintok, beleegyezem. - Köszönöm a szertáros nevében. Ön jószívű, hölgyem."

Zárjuk magunkat is formalinos üvegbe egy kis időre, de épp csak annyira, amíg eldöntjük, hogy akarjuk-e még Bartist látni. És már miért ne akarnánk?

Bartis Attila: A séta (Magvető, 2007.)

Lenni vagy nem lenni? A nagy gyerek projekt (Bácskai Júlia Pszichoszínháza, 2008. március 10.)

2008-03-27T20:33:00.000+01:00

Mielőtt valaki pszichoszínházazásra adja a fejét, át kell gondolnia, hogy:
-mennyire szeretne szereplővé válni,
- mennyire szeretné, ha nem színész emberek szereplővé válnának,
- szereti-e, ha színészek rögtönöznek,
- vár-e valamit a pszichológus jelenlététől a színpadon,
- elég erős-e lelkileg, hogy ha esetleg őt is érintő témák kerülnek elő, azokkal ott helyben megküzdjön és ne vigye haza, valamint hogy
- képes-e lemondani a színház-hatásról egy más kultúrközeg kedvéért.

Könnyű utólag okosnak lenni - pont ezt gondolom, miközben ezt a szép és frappánsnak is nevezhető listát összeszedegetem. Utólag ugyan elég nehéz visszagondolva átgondolni, de a mostani válaszaim ismeretében biztosan nem mennék újra vagy már akkor sem, egész egyszerűen abból fakadóan, hogy:
- nem szeretek darabok sem aktív, sem passzív szereplőjévé válni (néha már az is zavar, ha egy stúdiószínházban a színészek valamelyike felveszi velem a szemkontaktust)
- alapvetően kiváncsi vagyok más emberek véleményére addig, amíg az kizárólag a színpadon zajló eseményekre korlátozik (különben mivégre is lenne ez a blog például?), de amint egymás véleményének véleményezéséve fajul, menekülök fejvesztve,
- a színészek rögtönzését szeretem, amíg az életszerű és nem lesz szilveszteri erőlködős kabaré érzésem, de hiszem, hogy rögtönözni nem minden színész tud, mert ahhoz elég bátornak kell lenni saját magát (is) játszania egy-egy szerepben, minden más hiteltelen, hiszen nincs idő felkészülni a jellemformálásra,
- önmagában abszurd egy pszichológus a színpadon, bár a gondolat nem elvetendő, sőt támogatandó, s ha már ott van, szerencsés, ha nem akar színész lenni, illetve a megfelelő mederben tartja és terelgeti mind alázatos színészei, mind pedig a közönség gondolatait, majd a (költői) kérdések végén feloldoz és két miatyánkkal utunkra bocsát (hiszen mivégre van egyébként a színpadon?),
- erős, erős, erős - különösen a pszichológus jelenlétében bízva, abba kapaszkodva,
- nyitni kell az újra, a pszichoszínház inkább egy játszóház, de attól még nem feltétlenül rossz (annak, aki szeret játszani).

Több, mint 150 előadásnyi történelmét ismerve (arról tudva), nagy bátorság lenne leminősítenem azt, amit láttam, de a végén úgyis ezt teszem. Hja kérem, az én negatív személyiségemmel miért is nem mentem inkább kritikusnak? ;)

Gyerekvállalás volt a téma. Önmagában szép; ha valamivel, na, ezzel azért meg lehetett volna rengetni minden bennem álló várfalat, de ezt szerencsére megúsztam. Nem rengett bennem semmi, csak melegem volt. Végig, az egész előadás alatt melegem, majdnem felgyulladtam, de legalább volt mire figyelnem.

Szimbólum baba dobálható-e? - kérdezem felfedve a bennem rejlő konzervatívot. Egy játékbaba dobálható, ez nem kérdés, addig amíg nem egy élő szimbóluma. De a szimbólum szeret-e repülni?

Fodor Annamária és Elek Ferenc.

Rövid forgatókönyv arról, hogy mikor és miért akar vagy nem akar az ember gyereket. Én nem akarok. (Nem, nincs a mondat végén soha.) Amikor akar, akkor nem lesz, amikor nem akar, akkor lesz. Az élet ilyen abszurd, nincs ebben semmi különös.

A színészekben már inkább. Mindkettőjüket tehetségenek tartom, de az előadás mégis szakadozott, túljátszott, érdemi karakterfejlődést nélkülöző, ráadásul az állandó nő (az ő karakterének tényleg illene valahogy magával összhangba kerülnie legalább a végére) mellett megforduló más és más pasik valahogy mind egyformák. Egyiknek sem fontos a nő.

Megrázó párbeszédek nincsenek, inkább humoros, mint elgondolkodtató. A humort pedig a korábban említett szimbólum hajigálás miatt már az elején elvetem, elítélem és közben még a meleg is gyilkol, nem vagyok jó hangulatban pszichoszínházazni. Nem érzem magam a közönség részének sem, csak úgy vagyok egy széken és azon tűnődöm, hogy én hogy csinálnám, de megállapítom: nem csinálnám, mert én - Bácskai Juliával ellentétben - meg akarnám írni, hogy mi legyen, tanítani akarnék, ebben pedig nem lenne semmi újszerű, vonzó a színészek számára, hiszen szerepet játszanának. Leginkább még a közönség szerepét is megírnám, mert akkor nem fordulhatnának elő kínos csendek, majd egymás szavába vágó felszólalások és tanárnénisen engedélyezett hozzászólások, szigorúan jelentkezéses alapon.

Túl sokan vagyunk. Talán ez is baj. Meg a meleg. Az rettenetes. De Elek Ferencnek kimondottan szép szeme van. Tudna ő jó lenni, de nem akar. Ő karakterszínész, nem törhet össze a színpadon, mindenbe kell egy kis humor, nevessenek az emberek, hiszen ki akar sírni a színházban, mégha egy ilyen kegyetlen téma is van napirenden. Lenni vagy nem lenni? A nagy gyerek projekt. Gyerek projekt. Projekt. Egy címmel így lehet elvenni az érzést, így lehet rutinszerű folyamattá alacsonyítani egy fontos - intim - dolgot.

A három lánygyermekes apa és szeretőjének titkos légyottját követő "terhes vagyok" vallomás banális, de pont ezért el tudom képzelni: hányan és hányszor mondtak már hasonlót. Mi nők. Az örök hülyék. Kegyetlen vagyok talán, de miért gondolja valaki egy szerető státuszban, hogy abból elő lehet lépni? Az élvezetért lopott pillanat a birtoklás kényszeres vágyával megmérgezhető. De a jelenet sajnos lapos. Döcög. A színészek is köztünk vannak inkább, a közönség soraiban, mint egymással a színpadon, házas-gyermekes apaként és terhes szeretőként. Én megértem, hogy menekülnek, én sem szívesen gondolok bele egy "mi lenne ha"-ba. Bár meggyőzően tudnám alakítani a házas-gyermekes apát.

Bácskai Juli jelen van a színpadon, a jelenetek közti szünetekben ő a reklámblokk, mert több értelmét nem nagyon látom. Kérdések, a közönség soraiból válaszok, de az egész olyan jófejkedős és nem is alakul beszélgetéssé... Buliban vagy a Szigeten ez teljesen jó lenne, de itt nem. Egy pszichológusnak nem kell jófejnek lennie. Mindenáron.

Viszont az alapötlet szerintem (is) zseniális. Csak a kivitelezés fapados. Nem tudom, hogy kin múlik, múlt, pedig szívesen hibáztatnék érte valakit. Saját magam célbavétele lenne a kézenfekvő, de mikor a baráti pár, akivel elszenvedtem a darabot, hasonló gondolatainak ad hangot a meleg termet elhagyva, megnyugszom kissé. Nem én voltam. Ezúttal nem. Tehát valaki más. Mit gondol, Dr. Watson, ki lehetett?

Horváth Péter: Blikk (Budapesti Kamaraszínház, 2007. december 3.)

2008-03-27T00:13:00.000+01:00

A Blikk alatt már nincs létezés, ami a Blikk alatt van, az már biztosan nem színház. A Blikk is erőteljesen határeset. Az ember nagyobb drámát és élettelibb párbeszédeket talál, ha beugrik egy diszkóba. Bárhol. De nem. Ennyire nem egyszerű. Ez egy díjnyertes dráma (a Nemzeti Színház 2004-es drámapályázatára íródott!), nem rendezhetem le pár mondattal.

Nálam sokkal okosabbak megírták már, hogy miről is szól a darab, sőt: maga a szerző is magyarázta.
Csak nem gondoltátok, hogy azután, hogy megnéztem valamit, ami minősíthetetlensége miatt elkeserített, megdöbbentett és felmérgelt, nem jártam utána, hogy mit is láttam? Hát hol maradt volna a rám oly' nagyon jellemző alaposság? Elolvastam. Több kritikát is és most már tudom, hogy ez tényleg dráma, a kisvárosi munka- és jövőkép nélküli fiatalok és nyerészkedők drámája... A nagy fenét!!! Ez egy szemét. Nem hiszem, hogy a rendező rontotta el, mert ezt egész egyszerűen már nem lehetett elrontani.

Mit is vetett papírra az amúgy jobb alkotásokat is jegyző író? Egy csomó értelmetlen, élettől elrugaszkodott párbeszédet, melyben a vulgaritás céltalan létező csupán, töltelék, megdöbbenteni vagy alattomosan a tudatunkba rögzülni vágyó, de felesleges. FELESLEGES.

Diszkóban vagyunk, sok-sok percen át, szól a zene, a szereplőpárok a diszkókra jellemző sodródást követve véletlenszerűen alakulnak, kommunikációjuk pár percre korlátozódik. Kihívás lenne a színészeknek, ha abban a pár percben, amíg rájuk vagyunk kénytelenek figyelni, nem kéne karikatúrákat játszaniuk, szinte látom a szájukból az ég felé lufizó szövegdobozt is. De így nem kihívás, hanem ripacskodás. Én sajnálom őket ezért.

Az egész darabban nincs egy jó mondat. Pedig nagyon figyeltem, mert nem akartam lemaradni róla, ha mégis lenne. De nem volt. Helyette: hangos zene, ingyen Blikk-hirdetés, cigarettafüst, szétzilált történet, Európa Diszkó, kamionos, helyi menő csávó, hülye picsák hegyekben. Ami nem: menekülési lehetőség (a fene a stúdiószínházakba) vagy legalább valami ital az elviselhetőség érdekében. Sok ital.

Tényleg próbálom azóta is megfejteni, de nem megy. Ez kérem szépen egy jól megtervezett terrortámadás volt - ellenem. Személyes sértésnek is veszem. Az biztos, hogy nem színház. És azóta is fut. Juj. Hát senki nem mert szólni, hogy egy színháznak azért legalább a nevéhez méltónak illene maradnia? Szomorú... :(

Én amúgy a tisztes bulvárlap helyében hangosan kiabálva kikérném magamnak, hogy nevem egy ilyenhez bárki is a szájára vegye, azzal engem összefüggésbe hozzon. (Hihetetlen, ugye?) Szerintem nincs az a bíró, aki ne adna neki igazat. Leborulok a Blikk - újság - nagysága előtt. Térdre, magyar! Boruljon minden(ki)!

Aki megnézi, magára vessen. Fog is.

Jaj.

Jaj.

Jaj.

Éric Holder: Férfi az ágy lábánál

2008-03-26T23:29:00.000+01:00

Muriel egy mozgássérült, ágyhoz szíjazott, elkeseredettségében közönséges és érzéketlen nő. A történet nem róla szól és mégis. A férfi elszegődik Murielhez, indokait balladai homály fedi, de megy. Hatvanas, alkoholista, nincs emlékezete. Az ideális pár.

Muriel másik gondozója - Marie - drogos. "Enélkül nem lehet kibírni. Ki tudja ezt elviselni?" Nem derül ki, hogy a munkáról vagy az életről beszél. Igazából mindegy is.

Murielben már semmi nem maradt a szavak erején kívül, amitől még embernek érezhetné magát. A regény egy jelentős része a maslowi-piramis alján mozog, történetesen a fiziológiai szükségletek kielégítését írja le drasztikus részletességgel, mégis megejtő bájjal. Valahogy természetes az, hogy Muriel nem magától pisil, hanem ehhez egy férfira van szüksége. Mint minden máshoz is a fogmosástól a tisztálkodáson át az evésig. Mindenhez. Szép függőség-allegória.

Ez a könyv kemény. "Muriel nem ismeri a lehangoltságot. A rendszeres vizeletürítések, a percre beosztott napirend mellett nem lehet lelkiállapota." "A férfi iszik, mint a kefekötő. ... Nagy körültekintéssel iszik. Rájött, nem szabad enni, nehogy csökkentse vagy közömbösítse az alkohol erejét. Nem talált rá tűrőképessége határára, úgy tűnik, nincs is neki ilyen." Lelkiállapot-nélküliség... Tűrőképesség-végtelen... Nem egy vidám történet. Aztán valahogy mégis az. Mert végülis ez egy szerelmi történet. Nem a szokványos egymásnak esős vagy kínosan édelgős. Ez arcbacsapós, gyomron rúgós - de a végén a lány és a fiú egymásra találnak. Bár inkább csak magukra. De ezt szerencsére az író nem árulja el nekik.

Éric Holder: Férfi az ágy lábánál (Magvető, 1997.)

Tony Bennett & K. D. Lang: A Wonderful World

2008-03-26T20:14:00.000+01:00

Erről a CD-ről azért írok, mert kislányos várakozásomban próbálom mindenfélével elterelni a figyelmem arról, hogy megjelent az új k.d.lang és én még nem birtoklom. A megjelenés tényére a PM-ben lettem figyelmes néhány nappal ezelőtt és onnantól számítva erőteljesen az AKAROM-listám csúcstartója.

Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért. A tökéletes dolgok általában nem vonzanak, k.d.lang hangját pedig elég nehéz lenne más jelzővel illetnem. Tökéletesen nőies, érett és az ember szívébe tép minden egyes általa elénekelt dallam.

Csak mutatóba - nem erről az albumról, csak úgy k.d.langileg: http://www.youtube.com/watch?v=3-CtSutH7hA

A Tony Bennettel elkövetett duó-album igazi főnyeremény szakdolgozat-íráshoz, elmélyült munkához, olvasáshoz, vasaláshoz, egyszóval mindenhez, amihez kellhet egy jó háttérzene. Önmagában nehezen áll meg, bár én soha nem próbáltam még abban a szerepben, mindig tettem-vettem valamit mellette. Mert ez olyan megengedős, szomor-mosolygós, fáradtan elnyúlós, érzelgős zene is egyben. Két jó hang, egymásbaégő ének-párbeszédek, mintha egy aranylakodalmát is együtt ünnepelni készülő házaspár tett volna hitet... Szeretem, na. Nem azért, mert "cool", hanem mert minőségi. Vannak dolgok, melyekben nem csalódhat az ember: k.d.lang pontosan ilyen.

Ezért tervezgetem az új album beszerzését és - amint időm engedi - meg is ejtem. Addig pedig kisimítom sztressz-tépázta idegrendszerem az "I'm confessin' (that I love you)" című nótával. Ma úgyis szeretem a világot, hát miért pont téged ne szeretnélek? ;)

Hayao Miyazaki: Totoro - A varázserdő titka

2008-03-25T23:03:00.000+01:00

Kezdem ott, hogy ennek a mesefilmnek nem jó a magyar címe. Az angol (amerikai khm...) egyszerűen csak "My neighbor TOTORO"-ként azonosítja és ez a cím találó is. A varázserdő titka inkább Harry Potteres felhangot ad az amúgy legkevésbé sem HP-hangulatú mesének.

A filmet nem ajánlom gyerekeknek, amúgy a gyártó sem. Karikás mese.

Viszont cserében az ember kap valamit, ami elgondolkodtató. A mesefigurák semmiben nem térnek el az átlagos japán mesék karaktereitől - találkozhattunk párral az elmúlt években újságok címlapján és zoknikon (én azóta tudom, hogy mi az Pokémon, mióta volt szerencsém egy gyerkőc édesanyjával folytatott, néha hisztibe hajló beszélgetésének fültanújává válni egy zoknis pult mellett azon merengve, hogy vajon fekete vagy fekete zoknival lepjem-e meg magam. Nos ez a gyermek néhány perc alatt összefoglalta "nekem" mindazt, amit a Pokémonokról tudni érdemes, képességeikre, keletkezésükre, kapcsolatrendszerükre való, részletesnek mondható kitérőkkel. Mindezt azért, hogy a számára legmegfelelőbb mintájú zoknit kaphassa meg. Én persze nem lettem Pokémon fanatikus, de hát ahhoz valószínűleg legalább egy részt meg kellett volna tekintenem, ettől pedig a mai napig sikerült magam megóvni, viszont legalább tudom, hogy Japánban is tudnak rajzolni és történeteket rajzban elmondani, nem csak Amerikában vagy nálunk. ;) )... A történet viszont igen. Nálunk ezt fizikai képtelenség lenne eladni. Nem a mi kultúránk, nekem is szerencsém, hogy nem egy depressziósabb napon ültem le dvd-t nézni. Így könnyed felülnézetből közeledtem az egészhez, ez megóvott attól, hogy a mese végén a Dunába vessem magam. (Na, nem mintha amúgy szuicid hajlamokkal rendelkeznék, de ez a mese egy kevésbé derűs napon még engem is életem átgondolására sarkallt volna. Így csak azon töprengtem, hogy ha ilyen meséken nőttem volna fel, vajon a jövedelmem hány százalékát költeném ma pszichológusra.)

Kis család (Kosukabe-ék, de senki ne várja, hogy ezt fejből tudjam, most is a DVD tokjáról kellett lenéznem) költözik egy elhagyott vidéki házba - apa és két gyermek. Anya nem, mert beteg. Kórházban van. A kis csonka család berendezkedik, a lányok pedig belebotlanak az első porcica-szellemekbe. Innen már csak egy ösvény választ el minket a hatalmas, szőrös krumplira emlékezető Totorótól. Az ígért csodálatos kalandok elmaradnak, cserébe a kislány egy napon elindul, hogy a hétvégére ismét hazavárt, de haza nem engedett anyukájának elvigyen egy cső friss kukoricát, mert egy ijesztő néni (tényleg az, még számomra is) a zöldség elfogyasztása esetére édesanyja egészségének javulását ígéri. A naív kisgyermek hisz még ebben a zöldség = egészség egyenletben, meg abban is, hogy a rizsföldek között eltalál a kórházig, de téved. Nem talál oda, sőt: el is veszik. Mindenki őt keresi. Itt következik az egyik legmegdöbbentőbb jelenet, amit csak japán mesében láthat az ember. Találnak egy szandált az egyik rizsföld melletti kis tóban. Nyomasztó érzés, hogy vajon az "én" kislányomhoz tartozik-e. Alig várom, hogy a nővére azonosítsa, már az is jobb lenne, ha az övé lenne, mert akkor legalább megvan a gyermek is, de - sóhaj - szerencsére nem az ő szandálja, így a keresés folytatódik. (Azért érdekelne, hogy mi óvott meg minket, nézőket attól, hogy végül a "mi" kislányunk kerüljön elő holtan a vízből, de közben hálát is adok minden felettem állónak, hogy nem kellett egy mesefilmen ilyen tragédiával szembesülnöm.) Végül Totoro haverja, egy macskabusz segít. Összeszedik a kislányt, leteszik titokban a kukoricacsövet a beteg anya kórtermi ablakának párkányára és hazamennek. Vidám történet. Az anya a teljes mese időtartama alatt a kórházban van. A végén sem jön haza a happy end kedvéért. Hát... Ennyit azért megtehetett volna, mert még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy egy halálba lógó lábú család történetét voltam kénytelen mese-köntösben elviselni... Ennyire nem lehet élettelen az élet...

Már értem, hogy ha a japánokra gondolok, miért nem az önfeledt kacagás jut eszembe. Ilyen mesék után én biztosan nem mernék nevetni. Nem gondolnám úgy, hogy van rá okom. És mégis: valami perverz önsanyargatás vonz ezekhez a mesékhez. Van annál kifejezőbb, amikor pld. két gyermek várja haza a buszmegállóban az egyetemen tanító apját és az nem jön? Este lesz, besötétedik, zuhog az eső és ők csak várnak, fáradtan, reménykedve, mert egyszer meg kell érkeznie az apának. (http://www.youtube.com/watch?v=LbutBhkrrZk&feature=related)

De az egyszer akármikor lehet. Talán ez is az egész lényege. Az egyszerek kiszámíthatatlan valamikorisága.

Hopp'Art Társulat: Halálkemény (Merlin Színház, 2008. március 13.)

2008-03-25T22:03:00.000+01:00

Mit is vártam...? Mit is vártam...? Mit is vártam...?

Kivételesen úgy mentem színházba, hogy előbb olvastam kritikát, mint láttam volna a darabot. A kritika kimondottan kellemes darabnak festette le, pedig igazán szólhatott volna, hogy vigyázz, frissen festve. Mert kb. ennyi volt az újszerű, a mulatságos számomra: ennyi művért még soha nem láttam színpadon. Művér mindenütt.

A magyar Die Hard, persze arról nem tett senki egy aprócska említést sem, hogy kivételesen a cím a közönségre értendő, mert hogy a színpadon zajló események feledhetősége miatti lassú haláltól csak a közönség soraiban a szokásostól eltérően magas számban látható gimnázium-közeli arcok üdesége mentett meg. Hurrá, a magyar dájhárd ezt is tudja. A titkot, melyért a rendezők többsége fél karját, fele királyságát, lovát-fegyverét adná: hogyan lehet becsábítani a színház-távoli életkorban lévő lakosságot egy előadásra. Így. Add nekik azt, amit a tévében látnak, tegyél úgy, mintha olyan lenne, csak viccesebb, "parodizáltabb", majd ők nevetnek felszabadultan - ha-ha-ha - és elmondják a haveroknak, hogy ezt látnod kell öcsém, b... meg, ez eszméletlen király. Pedig nem az.

Kis magyar valóság a színpadon. Nincs pénz színházat csinálni - ez közhely. De mindenáron kell-e? Kell. Mert erre bemennek azok, akik amúgy nem. Az, hogy közéjük keveredtem (és közéjük kevertem mást is, remélem, hogy megbocsát nekem egyszer beugró-szerepéért), az én bűnöm. Téves választásom. Nem az első és nem is az utolsó színházi-ámokfutásom során. Mindig újat akarok, mindig látni akarok, mindig megyek. Most kihagyhattam volna.

Bruce Willis legalább szexi. Bruce Willis nem akar görcsösen jót csinálni, mert ő jó. Fehér trikóban, vérrel megfuttatva (ki hinné, hogy nem is igazi), koszosan, borostásan, de jó. Úgy igazán.

A magyar dájhárd nem jó. Nem vicces és ha az ember elmúlt tizennyolc (de rég volt), akkor az egyetlen érzés, amely tartósan megmarad a darab hatására az a mérhetetlen öregség érzete, a fásult arcú, érzéketlen menedzser-szellemiség hagyatéka, a gépszerű hétköznapoké... Öreg vagyok nagyon. Ez a darab így nem az enyém.

Azért írok róla. Hátha más megcáfol, mert ő látta benne azt, amit nekem nem sikerült. Talán csak rossz passzban voltam és egy ilyen darabra nem munkából kell menni. De hát tehetek én róla, ha iskolából nem tudtam menni? ;) Tehetek. Lekéstem. Úgy tíz évvel. Jaj, de öreg vagyok. Ismét.

Takács Nóra Diánát már láttam valahol - persze a darab alatt nem jut eszembe a neve, de tudom, hogy láttam. Ezzel eltöltök némi időt. Mármint azzal, hogy kitaláljam, hol láttam. (A nevét utólag azért megnéztem, mivel a kérdés nem konkrétan a nevet is keretbe foglalva jelent meg kis agyamban az unalom perceiben. De a név fontos, elraktározandó.) Apátlanul. Naná. De az jó volt. Nem, nem a színészi játék, de a terek használata, a térben áradó hang, az tetszett. Takács Nóra Diána persze a maga szerepében, a maga esetlenségével (hogy lett ő színész? Szegény, jó eséllyel mindig "ezt" a karaktert fogja játszani. Érdemes ezért?), a maga érdekesen határozott, karcos jelenlétével. Emlékszem. Rá emlékszem.

Közben meghal még egy túszejtő terrorista, hősünk ide-oda leng a díszlet-nejlonfüggönyön, felújítás van, hiába. Nálunk is, tudom, hogy milyen az. Két éve felújítunk, én is lóghatnék ide-oda, megértem én a díszlettervezőt is. Így könnyebb. A nejlon amúgy is hálás anyag. Tekintve a művér-mennyiséget pedig különösen. A legjobb a művér-birkózás a végén. De lehet, hogy abba már csak én látok bele bármit, hiszen gyakorlatilag addigra mindenki meghal. A túszok egy része is. Persze ők mind megérdemlik. Balekok. Jönnek-mennek, amikor lapulva kussolni kellene. Okosak ők is, én is lehettem volna az: távol, távol, távol a Merlintől.

Vannak dolgok, melyekről jobb, ha nem én írok. Halálkemény. Haláli nagy szívás. Előre fiatalok, én nem fogom a helyet foglalni, lekuporodok inkább a generációs szakadék szélén egy jó könyvvel a kezemben.

Paul Auster: The Brooklyn Follies

2008-03-25T21:19:00.001+01:00

Kezdhetném akár onnan, hogy hiába a könyvön a felirat: "Internationally bestselling author", nekem semmit nem mondott Paul Auster neve, amikor a hivatkozott művet ajándékba megkaptam.

De mivel fontos nekem, aki adta, így azonnal neki is láttam az olvasásnak. Vesztemre. Paul Auster stílusa pont olyan, hogy ha egyszer belekezd az ember, nem teszi le, vagy ha mégis letételre kényszerül, alig várja, hogy újra felvehesse és kivégezhessen minden egyes betűt, minden egyes történetmorzsát. Így is lett. Kétnapos könyv, de megérte. Nem ugyanazért, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése persze, de nem is ezt vártam tőle.

Az apró, brooklyni szösszeneteket Nathan "nagybácsi" írja, de a történet valójában - az ő állítása szerint - unokaöccséről, Tomról szól. Sok-sok egymással összegubancolódó szál, ember, élet. Mind más és mégis mind egyforma: mindenki keres valamit, de mindenki veszített már eleget életében ahhoz, hogy a keresést kellő megfontoltsággal, néha depressziós önsanyargatással tegye.

Kedvenc szálam Harry Brightmané. Közel áll hozzám ez a karakter, pedig vajmi kevés hasonlóság van közte és köztem, de mégis. Ki gondolná, hogy egy börtönviselt, az öltözködésben és gondolkodásban extremitásokat sem nélkülöző, öregedő homoszexuális lesz az, aki miatt az egész történet egy jól meggyúrt egésszé áll majd össze, legalábbis számomra. Minden érzékszervem megfeszülve várta, hogyan sejlik fel a múlt a Brightman's Attic vezetőjének megjelenései, felbukkanásai során. A múlt, melyben a megbecsült és sikeres képkereskedő, egy gyermek apja és egy hihetetlenül gazdag nő férje, úgy határoz, hogy egy korán és tragikusan elhunyt festő életét meghosszabbítja azáltal, hogy egy alanyi jogon tehetségtelen, de más stílusába bújva utolérhetetlen fiatal, feltörekvő festőjelölttel új és még újabb képeket festet, melyeket jó pénzért eladva töretlenül fenntarthatja az üzletet - míg világ a világ. A naivitás, a pénz és leginkább a megbecsülés, megbecsültség iránti vágy az, amitől nem veszi észre, hogy túl veszélyes, amit tesz? Ki tudja...? Mindenesetre börtönben végzi, majd a gazdag feleség apja eltávolítja családja közeléből (ezt nem biztos, hogy annyira bánja persze) azzal, hogy vesz neki egy boltkomplexumot Brooklynban. Ez lesz a számomra szerelmesen kedves Brightman's Attic. Egy antikvár könyvesbolt. Álmaim netovábbja. Az alsó szinten a földi halandók számára elérhető könyvekkel, de fenn, az irodánál a ritkaságok kavalkádjával, melyekről még csak olvasni is borzongással tölt el. Mindenesetre Harry, mint ahogy az "én" hőseimmel lenni szokott, nem bírja ki a könyv végéig és meghal. Szövevényesen persze, hiszen erre egész élettörténete feljogosította. Meg is sirattam volna biztosan, ha nem akartam volna bekebelezni a következő szösszenetet, a következő életet. De akartam. Szegény Harry, nyugodj békében azért.

A könyv... Most tehát, hogy Harryről megemlékeztem, írnom illene valamit a stílusról legalább. Komplexitásukban egyszerű és könnyen érthető, befogadható mondatok, érdekes történet-fűzés, minden-mindennel-összefügg-érzés végig. A mindenbe az ember bátran saját magát is beleértheti XXI. századi, XI. kerületi panelvalójával együtt. Nagyon hétköznapi, nagyon emberi. De pont ebben rejlik a könyv veszélye is, mivel sajnos - most szépíthetném - pont ez teszi feledhetővé. Most még tudom, hogy ki kinek a kicsodája, s hogyan tréfálta meg az átmenetileg "örökbefogadott" unokahúg a Nathan és Tom alkotta "álszülő"-csapatot, de egy hét múlva mindez már a múltté lesz és nem marad más, csak hogy jó volt, de mi is? Hát igen...

Ennyi marad majd Paul Austerből. Meg persze a hivatkozások nyomán megismerésre váró Thoreau és Poe általam nem ismert novellái, melyekre bőven van utalás (szerencsére Tom és Nathan is művelt férfiak). Tehát tovább vezet és ha másért nem is érné meg elolvasni, akkor ezért igen. Ez a legnagyobb erőssége, hogy a néha ponyvába hajló írásmű mögött egy művelt szerző áll. Szeretem az ilyet, tiszteletet parancsol.

Remélem, hogy másnak is. Ajánlom. Nem magamat, jelen esetben, hanem ezt a könyvet.

Paul Auster: The Brooklyn Follies (Picador, 2006.)