2008. március 25., kedd

Paul Auster: The Brooklyn Follies


Kezdhetném akár onnan, hogy hiába a könyvön a felirat: "Internationally bestselling author", nekem semmit nem mondott Paul Auster neve, amikor a hivatkozott művet ajándékba megkaptam.

De mivel fontos nekem, aki adta, így azonnal neki is láttam az olvasásnak. Vesztemre. Paul Auster stílusa pont olyan, hogy ha egyszer belekezd az ember, nem teszi le, vagy ha mégis letételre kényszerül, alig várja, hogy újra felvehesse és kivégezhessen minden egyes betűt, minden egyes történetmorzsát. Így is lett. Kétnapos könyv, de megérte. Nem ugyanazért, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése persze, de nem is ezt vártam tőle.

Az apró, brooklyni szösszeneteket Nathan "nagybácsi" írja, de a történet valójában - az ő állítása szerint - unokaöccséről, Tomról szól. Sok-sok egymással összegubancolódó szál, ember, élet. Mind más és mégis mind egyforma: mindenki keres valamit, de mindenki veszített már eleget életében ahhoz, hogy a keresést kellő megfontoltsággal, néha depressziós önsanyargatással tegye.

Kedvenc szálam Harry Brightmané. Közel áll hozzám ez a karakter, pedig vajmi kevés hasonlóság van közte és köztem, de mégis. Ki gondolná, hogy egy börtönviselt, az öltözködésben és gondolkodásban extremitásokat sem nélkülöző, öregedő homoszexuális lesz az, aki miatt az egész történet egy jól meggyúrt egésszé áll majd össze, legalábbis számomra. Minden érzékszervem megfeszülve várta, hogyan sejlik fel a múlt a Brightman's Attic vezetőjének megjelenései, felbukkanásai során. A múlt, melyben a megbecsült és sikeres képkereskedő, egy gyermek apja és egy hihetetlenül gazdag nő férje, úgy határoz, hogy egy korán és tragikusan elhunyt festő életét meghosszabbítja azáltal, hogy egy alanyi jogon tehetségtelen, de más stílusába bújva utolérhetetlen fiatal, feltörekvő festőjelölttel új és még újabb képeket festet, melyeket jó pénzért eladva töretlenül fenntarthatja az üzletet - míg világ a világ. A naivitás, a pénz és leginkább a megbecsülés, megbecsültség iránti vágy az, amitől nem veszi észre, hogy túl veszélyes, amit tesz? Ki tudja...? Mindenesetre börtönben végzi, majd a gazdag feleség apja eltávolítja családja közeléből (ezt nem biztos, hogy annyira bánja persze) azzal, hogy vesz neki egy boltkomplexumot Brooklynban. Ez lesz a számomra szerelmesen kedves Brightman's Attic. Egy antikvár könyvesbolt. Álmaim netovábbja. Az alsó szinten a földi halandók számára elérhető könyvekkel, de fenn, az irodánál a ritkaságok kavalkádjával, melyekről még csak olvasni is borzongással tölt el. Mindenesetre Harry, mint ahogy az "én" hőseimmel lenni szokott, nem bírja ki a könyv végéig és meghal. Szövevényesen persze, hiszen erre egész élettörténete feljogosította. Meg is sirattam volna biztosan, ha nem akartam volna bekebelezni a következő szösszenetet, a következő életet. De akartam. Szegény Harry, nyugodj békében azért.

A könyv... Most tehát, hogy Harryről megemlékeztem, írnom illene valamit a stílusról legalább. Komplexitásukban egyszerű és könnyen érthető, befogadható mondatok, érdekes történet-fűzés, minden-mindennel-összefügg-érzés végig. A mindenbe az ember bátran saját magát is beleértheti XXI. századi, XI. kerületi panelvalójával együtt. Nagyon hétköznapi, nagyon emberi. De pont ebben rejlik a könyv veszélye is, mivel sajnos - most szépíthetném - pont ez teszi feledhetővé. Most még tudom, hogy ki kinek a kicsodája, s hogyan tréfálta meg az átmenetileg "örökbefogadott" unokahúg a Nathan és Tom alkotta "álszülő"-csapatot, de egy hét múlva mindez már a múltté lesz és nem marad más, csak hogy jó volt, de mi is? Hát igen...

Ennyi marad majd Paul Austerből. Meg persze a hivatkozások nyomán megismerésre váró Thoreau és Poe általam nem ismert novellái, melyekre bőven van utalás (szerencsére Tom és Nathan is művelt férfiak). Tehát tovább vezet és ha másért nem is érné meg elolvasni, akkor ezért igen. Ez a legnagyobb erőssége, hogy a néha ponyvába hajló írásmű mögött egy művelt szerző áll. Szeretem az ilyet, tiszteletet parancsol.

Remélem, hogy másnak is. Ajánlom. Nem magamat, jelen esetben, hanem ezt a könyvet.

Paul Auster: The Brooklyn Follies (Picador, 2006.)

1 megjegyzés:

Márta néni azéris írta...

Én is véletlenül akadtam Paul Austerra, aztán ami volt a könyvtárban, minden kellett, minden mondatát élveztem, még azt is, ami a legtávolabb volt saját érzés és gondolatvilágomtól.